Ovidiu GHITTA
Másodrendű katolikusok?*
Erdélyi színek 
Azoknak a Magyarország északkeleti részére való rutén és román papoknak a társadalmi-jogi státusát, akik elfogadták a római egyházzal való uniót, az aulikus körök egy paradigmának megfelelően képzelték el. Minden alkalommal, amikor az I. Leopold óta a bécsi udvarral közösen kidolgozott iratok ezen pópák előjogaira és szabadságaira hivatkoztak, egy eszme mellett törtek lándzsát: ennek a státusnak a római katolikus egyház státusával való egyenlősége mellett. A monarchia merész szempontjának a görög katolikus papi rendet megillető hellyel és az őt megillető bánásmóddal kapcsolatban nagyon jól meghatározott oka volt. „Ugyanannak a testnek részei lévén”, „a Szent Római Egyházzal egyesült görög rítusú templomoknak, egyházi személyeknek és javaknak […] éppen olyan egyházi immunitásban kell részesülniük, mint amilyenben a szent kánonok előírásai és a földi fejedelmek beleegyezésével, engedélyével és hozzájárulásával a Szent Római Egyház latin rítusú templomai, papi személyei és híveinek anyagi javai részesülnek.”1 Az e mögött a nézőpont mögött meghúzódó alapvető ok abban keresendő, hogy a magyarországi katolicizmus felélesztésének ösztönzése egyaránt célkitűzése volt az Ausztriai Ház egyházi politikájának és „államérdekből” hozott intézkedéseinek.

Ismerve a Habsburg uralkodók ezen elvi álláspontját, akiknek korában a monarchiában valósággá kezdett válni az unió eszméje, feltehetjük a kérdést, hogy a királyság katolikus papságának érdekében általuk tett lépések mindig egyenlő viszonyulást jelentettek-e a Szentszéknek alávetett két egyházi renddel szemben. A jelenlegi ismeretek birtokában , a hivatalos kijelentéseket és kezdeményezéseket elemezve, amelyek az unitus papság társadalmi-jogi státusának védelmére születtek, a válasz igenlő. Az állami szervek újabb és újabb próbálkozásai, hogy minden esetben keresztülvigyék vagy a pénzügyi immunitást és a görög katolikus papságnak a hűbéri szolgáltatások alóli felmentését, vagy a parókiák földhöz juttatását, vagy azt, hogy papi személy fölött csak egyházi bíróság ítélkezhessen, bár nem mindig jártak a várt eredménnyel, azt bizonyítják, hogy egyetlen mintát vettek figyelembe, egy mértékkel mértek. Ezt egyébként az a mód is bizonyítja, ahogy a nagy katolikus egyházi testhez való tartozás alapján az unitus papok bérezését végezték. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy amikor az egyházi immunitásról folyt a vita, a hatalom felsőbb szervei által küldött jelzések nem tartalmaztak a két katolikus denomináció közti diszkrimináció megtételére utaló célzásokat vagy biztatásokat. Ellenkezőleg, ezek a jelzések az állam azon próbálkozásairól vallanak, hogy közvetítőként léphessen fel egy konzervativizmus, renyheség, a „másikkal” szembeni megcsontosodott magatartás által is nehézkesebbé tett területen. A vármegyei nemességet arra ösztönözték, hogy úgy viszonyuljon egy unitus paphoz, mint egy igazi katolikus paphoz.

A XVIII. század második felében azonban az Ausztriai Ház uralkodói nem csupán a görög katolikus papság társadalmi-jogi státusával járó szabadságok és mentességek kapcsán fejtették ki álláspontjukat. Ők a magyarországi egyházak fölött gyakorolt kegyúri jogaikkal azért is éltek, hogy megfogalmazzák és fenntartsák véleményüket a királyság „latin” és unitus püspökei közti hierarchiával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ahányszor feltevődött ez a kérdés, állásfoglalásuk a katolikusok két kategóriájával szemben már nem volt azonos. A monarchia olykor nyíltan, máskor burkoltan támogatta a római katolikus papság azon ambícióit, hogy gyámkodjék a görög rítusú neofiták fölött. Például, bár az 1716 és 1771 között Munkácson élő rutén püspökök pápai kinevezéssel de iure apostoli helynökök voltak, Genadius Bizánczitól kezdve (a világi oldal meghatározó segítségével) arra kényszerítették őket, hogy de facto az egri latin püspökség joghatósága alá tartozzanak mint rituális helynökök. Ennek a megoldásnak az üzenete világos volt: a görög katolikus püspök csupán alárendeltje lehet a római katolikus főpapnak, semmiképp sem rendelkezhet azonos kiváltságokkal. Bár nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy VI. Károly és Mária Terézia jóindulatú magatartását az egri püspökség hegemóniatörekvéseivel szemben az a belső meggyőződés diktálta, mely szerint az unitusok alacsonyabb rendű katolikusok, akiket feltétlenül a latin egyház hierarchiájának szigorú felügyelete alatt kell tartani, azt hiszem, hogy a bécsi udvar vezérfonala ebben az esetben pragmatikus meggondolásokon alapult. Másrészt feltehetjük a kérdést: ha a felekezeti terjeszkedés döntő tényező lett volna az állam említett elvi álláspontjának a megerősítésében, hogyan magyarázható ugyanannak az intézménynek a közbenjárása az erdélyi román görög katolikus egyházmegye létrehozásához? Magyarország esetében a monarchia két nagy célkitűzés körül alakította ki stratégiáját. Egy meghatározott pillanatig jó szemmel nézte ezt az intézményes viszonyt „latinok” és unitusok között, egyrészt azért, hogy megerősítse egyes királyságbeli római katolikus püspökségek (Eger, Zágráb, Nagyvárad) demográfiai alapjait, másrészt azon létszükségletből, hogy biztosítsa (vagy ne veszítse el) a befolyásos latin főpapok és – a velük rokonságban álló – mágnások politikai támogatását. Hogy ez utóbbi érdek sokat nyomott a latban, bizonyítja – ellentétként – Erdély már említett példája. Ott a helyi római katolikus egyházi hierarchia politikai befolyásának roppant törékeny volta szabad kezet adott a bécsi udvarnak, hogy a Szentszékkel közösen tevékenykedjék a Gyulafehérvár–Fogaras görög katolikus püspökség kanonizálásáért, már akkor, amikor az unitus egyház megszervezése a fejedelemségben még kezdeti szakaszban volt.

Így hát a hivatalos diskurzus alapján nyilvánvalóvá vált a monarchia kétféle viszonyulása a magyarországi görög katolikus egyházhoz. Az első a rítustól független katolikus papok társadalmi-jogi státusa egyenlőségének gondolatára támaszkodott. A másik, ellenkezőleg, a görög katolikus főpapoknak és parókiáknak a latin püspökökkel szembeni alárendeltségét fogadta el. Észrevehetjük, hogy az unitus egyházra ugyanabban az időben tett aulikus utalásoknak sikerült ellentmondásosnak beállítaniuk azt: úgy is, mint teljes jogú katolikust, és úgy is, mint másodrangú katolikust. Logikus tehát, hogy ez a kettősség nem vezethetett időben Magyarországon arra, hogy a társadalom egységesen elismerje az unitus papság és latin testvére kiváltságai közti egyenlőségét; már csak azért sem, mert ennek az újításnak útjában mindenképp több zavaró tényező állt (a helyi autonómiák ereje, a régi mentalitások fenntartása, a vármegyei nemesség nagy része által vallott kálvinizmus előretörése).

Ami az egyházi immunitást illeti, az uralkodók erőfeszítései ellenére csupán közepes eredmények születtek. Amennyire eddigi ismereteinkből kiderül, a XVIII. század első hat évtizedében tevékenykedő görög katolikus pap legtöbbje nemigen érezte annak hatását, hogy a császárral azonos hitet vall. A fennálló körülmények következtében kiváltságokban és mentességekben való egyenlőségük a római katolikus papsággal számtalan esetben csupán papíron maradt.

A monarchia hosszú távú érdekeit tekintve, a görög katolikusoknak a helyi latin gyámság alá való helyezése sem volt túl szerencsés. A felek egyházi státusa közti különbség fokozatosan a katolikus ügyre nézve káros ambíciók, frusztrációk és feszültségek forrása lett. Az ellentétek a XVIII. század 5. és 6. évtizedében érték el a csúcspontot. Barkóczy püspök akkori önkényeskedései Munkács püspökével szemben, az unitus szeminaristák megsegítésére szánt pénzek eltérítése az egri egyházmegye kollégiumába, a rutén és román hívők kényszerítése, hogy megfizessék a latin egyháznak járó adót, vagy annak megtiltása, hogy az unitus pópák bizonyos szentségeket kiszolgáltassanak, teljes mértékben bizonyították, milyen túlzásokhoz vezethet a hierarchiák közti alárendeltségi viszony, az a viszony, amely bátorította a római katolikus egyház paternalista-tulajdonosi megnyilvánulásait az unitus egyházzal szemben. Ahelyett hogy a két katolikus denomináció egyházi emberei között létrejött volna a testvéri szolidaritás érzése, ezekkel a praktikákkal éppen az ellenkező hatást érték el. Mária Terézia minderről a század 50-es éveiben szerzett tudomást, és azonnal kiadta az utasítást: vessenek véget a görög katolikus papság ellen Északkelet-Magyarországon alkalmazott diszkriminatív és önkényeskedő bánásmódnak. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljék, nem volt elég a bűnös római katolikus főpapság és nemesség figyelmeztetése leiratokban. El kellett távolítani azt a tényezőt, amely a két papság nyilvánvaló egyenlőtlenségéhez vezetett, bátorítva az unitusokhoz mint alacsonyabb rendű katolikusokhoz való viszonyulást. 1750-ben a „rutén egyház” egy Libellus supplexben fordult a szentatyához, javasolva a megoldást: tekintettel arra, hogy az apostoli helynöki mandátum (amit a rutén főpap kinevezése pillanatában kapott meg) közvetlenül a szentatyának rendelte őt alá2, szüntessék meg az egri főpap természetellenes gyámságát. Ennek a kérésnek a teljesítése szentesítette volna a királyság északi részében levő unitus egyház autonómiáját. Mária Terézia akkor egyértelműen visszautasította a javaslatot, bebizonyítva ezzel, hogy a monarchia még mindig a latinok és a görög katolikusok közti ilyen jellegű hierarchia fenntartásának híve. Három évtized múlva Olsavszky Mánuel munkácsi püspök újranyitotta a kérdést.3 Jól tájékozott lévén, egész sereg dokumentummal és példával bizonyította, hogy már régóta nincs semmilyen kánonjogi alapja annak, hogy a „görögöket” a helyi római katolikus egyház joghatóságai alá rendeljék. Mi több, a püspök olyan pápai okiratokat is említett, amelyek bizonyították, hogy a katolikus egyház részéről a görög és a római rítus azonos értékűnek számít. A következtetés könnyen levonható volt: a pápák által hangsúlyozott, Lengyelország–Litvánia által tiszteletben tartott két említett katolikus denomináció szellemi pásztorai és hívei közti egyenlőségnek Magyarország északkeleti részén is kötelező módon valósággá kell válnia. Máskülönben, mondja Olsavszky, az unitus papok mindig is római katolikus társaik önkényes döntéseinek áldozatai lesznek. És nem ez volt az egyetlen veszély. Maga a görög katolikus forma is veszélyben volt, példa erre a nemrég lezajlott Bihar megyei antiunionista megmozdulás. Figyelembe véve ennek jelentőségét, a püspök nem mulasztotta el megfogalmazni a szigorú figyelmeztetést: „ahol nincs igazság, ott győzedelmeskedhet a hitszakadás”. Másképpen szólva, ahol a görög katolikus egyház identitását nem védi saját püspökség is, és az unitus egyház nem részesül teljes mértékben egy elfogadott papságot megillető bánásmódban, az ortodox egyház korifeusainak minden reményük megvan arra, hogy meghallgassák és kövessék őket.

Olsavszky Mánuel patetikus demonstrációjának azonban nem sikerült elérnie a helyzet jelentős megváltoztatását. 1756. szeptember 16-án Mária Terézia felszólította Eger és Munkács püspökeit a kibékülésre. Ez utóbbinak, rituális helynökként, meg kellett adnia magát, és ismét elismerte a római katolikus főpap felsőbbrendűségét. A Mária Terézia-féle megoldás következtében a dolgok visszatértek oda, ahonnan kiindultak. Ez azt eredményezte, hogy a következő évtized során a viszály iratcsomója újabb anyagokkal bővült. Ugyanakkor a térség görög katolikus egyháza a hitszakadás propagandája miatt két válságon ment keresztül: az egyik Szatmár vármegyében volt 1761-ben, a másik Dorogon 1767-ben.

A dolgok alakulásának ilyen szerencsétlen menete érzékenyen érintette a bécsi udvart, amely végül is magára vállalta a munkácsi püspökség kanonizálásának ügyében a védőügyvéd szerepét. A XVIII. század 7. évtizedének második felében világossá vált számára, hogy egy ilyen lépés jobban szolgálja a térség katolicizmusának ügyét. A monarchia csak ekkor adta fel régi álláspontját a Magyarország északkeleti részén levő római és görög katolikus püspökségek hierarchikus viszonyával kapcsolatban. Azelőtt teljes mértékben hozzájárult annak a gondolatnak az életben tartásához, hogy az ottani unitusok csupán másodrendű katolikusok voltak.

Jegyzetek
* Ez a részlet a Naşterea unei biserici (Biserica greco-catolică din comitatul Satu Mare în prima jumătate a secolului XVIII) (Egy egyház születése [A görög katolikus egyház Szatmár vármegyében a XVIII. század első felében]) című, a kolozsvári Presa Universitară kiadónál előkészületben levő könyvből való. Ennek témája egy, az akkor Habsburg-uralom alatt álló Magyarországhoz tartozó kerület román parókiáinak kvázi-ismeretlen története, olyan kerületé, amelyben a római egyházzal való unió gondolatát nemcsak hogy „idegen” (munkácsi) püspökök támogatták, hanem az be is hatolt a „vláh” egyház soraiba majdnem egy évtizeddel korábban, mint az Erdélyi Fejedelemség „vláh” egyházának soraiba.

1 Részlet az első Leopold-diplomából (1699. február 16.): A. Freiberger, Relatare istorică despre unirea bisericii româneşti cu biserica Romei, ed. Clusium, 1996, 59. A szemelvény megismétli az uralkodó által 1692. augusztus 23-án ismertetett gondolatát: A Hodinka, A munkácsi gör. szert. püspökség okmánytára, I. köt., Ungvár, 1911, 347–349.
2 Duliskovics, Isztoricseszkija Certi Ugro-Ruskih, III. köt., Ungvár, 1877, 151–153.
3 Magyar Országos Levéltár, C 40, 182 cs, fasc. 30, 971 sz., A dokumentumot Mária Pócs helyezte el 1753. július 26-án.

OVIDIU GHITTA 1962-ben született Avasfelsőfaluban, Szatmár megyében. A BBTE Történelem és Filozófia Karának előadótanára. Jelentős műve: Church and Society in Central and Eastern Europe, Kolozsvár, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.07.27.

a cikk *.pdf formátumban