Caius DOBRESCU
A decentralizálás mint biztonságpolitika
Martin van Creveld, egyike a jelen legprovokatívabb történészeinek, régóta állítja, hogy a „nemzeti” hadseregek, úgy, ahogy őket ismerjük, dinoszauruszok azokhoz az új, többségükben nem hagyományos provokációkhoz képest, amelyek a világ biztonságát fenyegetik (szükséges hangsúlyoznom, hogy van Creveld elsősorban a terrorizmusra utal?). Az Ikertornyok és a Pentagon bombázása utasszállító repülőgépekkel, sajnos, tragikus és nem kívánt alkalom arra, hogy ennek az elméletnek a helytálló voltát kipróbáljuk. A mellette vagy ellene szóló érvek megfogalmazása egyáltalán nem lesz könnyű – véleménykülönbségek lépten-nyomon adódhatnak majd. Például: megengedve azt, hogy az amerikai csapatok átmenetileg győzelmet aratnak Afganisztánban, milyen mértékben lesz ez releváns a hagyományos erők általános egyeztetéséhez hasonló műveletek esetében, mikor az Észak-atlanti Szövetség tagjai 10 éve készülődnek a terroristahálózatok elleni kampányra? Mostantól az a követelmény, hogy bármilyen hipotézist sokáig tartó ellenőrzésnek vessenek alá, hosszú ideig fenntartja majd a vizsgálódás feszültségét. Másrészt tény, hogy az esztelen merényletre adott katonai válaszról szóló minden vitában állandóan visszatért a gerillacsapatokhoz hasonlóan és nem klasszikus katonai testületekként kiképzett speciális erők felhasználásának témája. A Golf-háború korát feleleveníthető légierőnek és a tengerészetnek most lényegében csupán az lesz a szerepe, hogy támogassa azt, amit a Fehér Ház sok illetékese bin Laden és bázisai elleni „sebészeti beavatkozásnak” nevez.

Függetlenül tehát attól, hogy elfogadják vagy sem, van Crevel elmélete (legalábbis) a következő évtizedben állandóan a stratégiai elmélkedés középpontjában lesz, rákényszerítve a politikai és katonai döntéshozókat és a résztvevőket, hogy mindvégig feltegyék a kérdést, vajon a hagyományos fegyverek valóban nem dinoszauruszok-e – nem csupán képtelenek lévén arra, hogy hatékonyan védjék a békés társadalmakat, hanem ráadásul nagy terhet is jelentenek azok számára, minthogy ritka és értékes tartalékok elpazarolására kényszerítik őket, amelyeket rugalmasabb biztonsági struktúrák felé irányíthattak volna.

Amit a továbbiak során meg szeretnék jegyezni, az, hogy az általunk ismert hadseregeknek kettős szerepük van: 1. funkcionális részei az állam mechanizmusának; 2. áttételesen képviselik az államot, a rész-az-egészért képlet alapján. A második úgy is értelmezhető: a hadsereg nem feltétlenül funkcionális, inkább a funkcionalitás jelképe, a tökéletes hierarchia és koordináció utópiája, feladata pedig az, hogy fenntartsa egy szerves nemzeti közösség létezésének erőt adó érzését. Az, hogy a hadseregek képtelenek megállni a helyüket egy új típusú ellenséggel szemben, átalakítva a hatóságok iránti tisztelet, a központosított koordinálás, a magatartások és értékek uniformizálásának előnyeit ugyanannyi legyőzhetetlen akadállyá – nem azt jelenti-e vajon, hogy itt egy általánosabb válság jelentkezik, az állam funkcionalitásáról és a társadalom „racionális” megszervezéséről alkotott egész elképzelés válsága? Van Creveld és sokan a libertinus gondolkodók közül, akik biztonsági kérdésekkel foglalkoztak, meg vannak róla győződve, hogy igen.

Az utóbbi idők terrorista mozgalmainak egyik jellegzetessége (ahogy az a Rand Corporation e csapás alakulásáról szóló évi jelentéseiből kiderül) az, hogy szerkezetük vízszintes, nem hierarchikus, nagyon nagy a szabadságuk és a mozgási sebességük, és a legnehezebben megjósolható helyzeteket hozhatják létre annak érdekében, hogy hátborzongató terveiket megvalósítsák. A modern államok biztonsági struktúrái ellen elkövetett merénylet lényege ez a magatartásmodell, amelyet az internetes kommunikáció fejlődése alakított ki.

Hogy hatékonyan szembeszállhassunk ezekkel a fenyegetésekkel, olyan reagálóerőre volna szükségünk, amely reprodukálná annak jó részét, amit szomorú iróniával „szervezőkultúrájuknak” nevezhetnénk. Végső soron azt mondhatjuk, hogy – bár paradoxon – e mikroszkopikus ellenség számára túl nagy a hagyományos hadseregek ütőereje (hiába lövöldözöl pisztollyal a vírusra, nem szabadulsz meg tőle!), s a racionális megoldások egyike az ősi bölcsességhez való visszatérés lenne, mely szerint legjobban az védekezik, aki egyedül védekezik. Másként szólva, bebizonyosodhat, hogy mindaddig, amíg a merényletet kitervelők felderítésének esélye attól a képességtől függ, hogy sikerül-e sűrűbbé tenni a felelősségteljes éberség és felügyelet hálóját, a biztonságot egy szakosodott, tiszteletre méltó és szilárd testületre bízni a legostobább megoldás.

A társadalom egyfajta militarizálását jelenti ez? Ha igen, semmiképpen nincs szó semmi olyasmiről, ami a kommunizmus kitalálta szörnyű erődítménytársadalomhoz hasonlítana, akkor már inkább a hadsereg olyan „polgáriasításához”, a közbiztonság iránti felelősség olyan felvállalásához, amilyennel a Svájchoz vagy Izraelhez hasonló országokban találkozunk. A társadalom nevelésének ez a széles skálája nem azonos egy nyitott struktúrának a hierarchikus ellenőrzéssel való helyettesítéséhez – ellenkezőleg, szerepe az, hogy növelje az egyén és a közösség autonómiáját azzal, hogy több lehetőséget biztosít számára léte és szabadsága megvédése érdekében.

Egy, a közigazgatási decentralizációval foglalkozó elmélet szerint ezek az átalakulások létfontosságúak. Ha elfogadjuk, hogy a terror – struktúráját a HIV vírusának gyorsaságával változtató – hiperrugalmas és hipermozgékony hálózatával szembeni ellenállás feltételezi a politikai és társadalmi struktúrák megfelelő rugalmasságát, akkor megértjük azt is, hogy ez a folyamat egyebek mellett feltételezi a biztonság iránti felelősség jelentős decentralizálását is. Nagyon konkrétan, a helyi, városi vagy regionális biztonság iránti felelősség megnövekedéséről van szó – olyan folyamatról, amely csupán a szélesebb körű decentralizációval és a devolúcióval valósulhat meg. A politikai decentralizációra eső hangsúly és perspektíva ilyen drámai eltolódása egyértelműen nyilvánvalóvá teszi azt az igazságot, amelyet annak támogatói régóta megfogalmaztak: a decentralizáció nem jelent gyengülést, eredménytelenséget, pazarlást, anarchiát, hanem ellenkezőleg, erőt, dinamizmust, egymáshoz tartozást és hatékonyságot.

CAIUS DOBRESCU 1966-ban született Brassóban. A Transilvania Egyetem előadótanára. Semizei legaţi şi rentieri (Megkötözött és tőkepénzes félistenek), Bukarest, 2001.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.10.01.

a cikk *.pdf formátumban