MOLNÁR Gusztáv
Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje…
A romlás, a hübrisz büntetése az ókori görögöknél sokszor különös alakot öltött: saját végzetük parancsainak engedelmeskedő emberek válhattak például a másokra lesújtó isteni harag eszközeivé. Az önhittségre leselkedő legsúlyosabb veszély azonban akkor jelentkezett, amikor a fizikai csapáson túlmenően az áldozatot az istenek tudatosan félrevezették, és az, korábbi hibáit megsokszorozva, most már mintegy tudatosan tette meg a bukás beteljesüléséig még hátralévő lépéseket.

A fenti sorokat még azelőtt vetettem papírra, mielőtt az első amerikai repülőgépek elindultak volna az afgán hegyek felé. Úgy tűnik, a történelemben vannak pillanatok, amikor minden figyelmeztetés hiábavaló. „Fel kell ismerni – írta Huntington 1996-ban megjelent híres könyvében –, hogy a más civilizációk ügyeibe való beavatkozás valószínűleg a létező legnagyobb veszélyforrás, mely bizonytalansághoz és potenciálisan globális konfliktusokhoz vezet a multicivilizációs világban.” Az, ami az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én történt, felfogható úgy is, mint egy szörnyű civilizációs válaszreakció a Nyugat vezető hatalmának következetes civilizációs intervencionizmusára. Ezen nem változtat az az egyébként alapvető fontosságú tény sem, hogy az utóbbi okos politikával enyhíthető ugyan, de valószínűleg meg nem akadályozható, az előbbi pedig tudatosan kitervelt emberiség elleni bűntény.

Azok, akik ezt az apokaliptikus bűntényt kigondolták, és a precíz végrehajtásról is gondoskodtak, minden bizonnyal számítottak arra, hogy Amerika a Pearl Harbor-szindróma logikája szerint reagál majd a váratlanul és kegyetlenül lesújtó csapásra. Egészen pontosan arra számítottak, hogy az amerikai közvélemény és a kormányzat nem elégszik meg azzal, hogy a példátlan terrortámadásra olyan globális titkosszolgálati háborúval válaszoljon, amelynek lényegéhez tartozik, hogy döntően a színfalak mögött zajlik, és csak az ún. különleges alakulatok intelligens, célra irányuló és hatékony katonai eszköztárát veszi igénybe.

Ha az Egyesült Államok – hírek szerint a State Department és annak vezetője, Colin Powell egykori vezérkari főnök ellenkezése dacára – az előkészületekből sejthető nagyarányú katonai támadást mozlim országok kormányának tevőleges támogatásával, más mozlim országok területén lévő célpontok ellen, a fő célpontként szolgáló ország politikai rendszerének megváltoztatására törekedve megindítja, minden bizonnyal lezárul a szarajevói merényletre adott túlméretezett válasz következtében kirobbant első világháborúval elkezdődött 20. század, és elkezdődik az új, amelyről egyelőre csak annyit tudunk mondani, hogy szintén egy világháború a nemzője. Amely azonban – legalábbis külső lefolyását tekintve – semmiben sem hasonlít a 88 évvel ezelőtt elkezdődött első huszadik századi világháborúhoz.

Nem hasonlít, mert Kandahar szétbombázására a viszontválasz minden bizonnyal nem Afganisztánból, hanem bárhonnan, például Nairobiból várható, ahol a szeptember 14-ére eső pénteki szent napon a mecsetből kijövet egy hangadó férfiú a következőképpen kommentálta – a Le Monde tudósítójának – az Amerikában történteket: „Még akkor is, ha Amerika eltörli a föld színéről Afganisztánt, megmarad Irán, megmarad Kenya és a többi ország, ahol a mozlimok majd megindulnak, és az utolsókig harcolni fognak. A Nyugat napokig siratja a manhattani halottakat, de elfelejti az iraki, a palesztinai, a csecsenföldi és a kasmíri halottakat. Van önnek arról fogalma, milyen mély manapság a mozlimok keserűsége? Ha az Egyesült Államok elköveti azt a hibát, hogy a katonai megtorlás eszközéhez folyamodik, elkezdődik a háború a mozlimok és a keresztények között; és az világméretű lesz.” Egy másik – a hallgatóság által nagy lelkesedéssel fogadott – szónoklat még ennél is hátborzongatóbb: „A mozlimoknak örvendeniük kell, mert amerikaiak haltak meg. Ezek a hitetlenek esküdt ellenségei az igazhitűeknek. Ez a sok halott nagyon boldoggá tesz bennünket. És reméljük, hogy mások is követik őket a sorban. Semmilyen sajnálatot nem érzünk irántuk. Haljanak csak meg, ennyi az összes mondanivalóm.”

Tudom, hogy a mozlimok többsége nem így gondolkodik, és Kenya lakosságának különben is alig 10 százaléka muzulmán. Van itt azonban egy félelmetes tény, amivel szemben, úgy tűnik, tehetetlenek vagyunk. A modernizáció sárkányfogveteményéből kikelt radikálisok egytől egyig írni-olvasni tudó, jelentős részben közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalemberek. Az átlagos palesztin család gyermekei az utca és a televízió közötti publikus térben szocializálódnak, szüleiket büszkeség tölti el, ha kő- vagy bombadobálás közben szörnyethalnak, és az üdítőt jégszekrényben tartják. De a modern civilizáció elemi kellékeit nélkülöző afgánok sem közvetlenül a középkorból jönnek, hanem túl vannak már egy hagyományos-etatista, valamiféle állami infrastruktúrát királyi áldással és szovjet segítséggel kiépítő rendszeren, egy forradalmi-sztálinista, a kánok földjét a falusi lakosságnak szétosztó és ezzel a termelés igazságtalan, de mégiscsak működő rendjét szétziláló, a vegyes iskolákat kötelezővé tevő, radikálisan hagyományellenes kurzuson, túl vannak az iszlám nevében saját lokális érdekeiket védő hadurak garázdálkodásain, és amerikai segítséggel feltehetően túl lesznek a pakisztáni menekülttáborokban – az amerikai titkosszolgálatok tevőleges támogatásával – megszervezett, az iráni befolyást ellensúlyozni hivatott szaúdi eredetű, szélsőségesen puritán wahhabita egyházi iskolákban indoktrinált tálibok uralmán is.

Tény, hogy a tálib rendszer fontos katonai támasza az Oszama bin Laden vezetése alatt álló több ezer, bármilyen terrorcselekmény elkövetésére kiválóan alkalmas „afgán” arab harcosból álló „különleges alakulat”, amelynek bázisait – miután segítettek felépíteni – most az amerikaiak meg fogják semmisíteni. Egészen biztosra vehető azonban, hogy ezek – mindenekelőtt a most a szó szoros értelmében halálra keresett al-Kaida terrorszervezet tagjai – nem fogják a várható célpontok közelében bevárni az amerikai támadást, hanem szétszóródnak Afganisztán területén, és megpróbálnak be-, illetve visszaszivárogni azokba az iszlám országokba, amelyeknek a közvéleménye egyre félelmetesebb mértékben hangolódik saját, „kollaboráns” kormánya ellen. Még abban a nem igazán valószínű esetben is, ha sikerülne teljesen megsemmisíteni őket, Amerika a várható katonai „győzelemmel” nem Afganisztánt fogja felszabadítani, hanem az eddig szövetségesként kezelt ún. mérsékelt iszlám országokat fogja végleg és visszavonhatatlanul elveszíteni.

A szeptember 11-én brutális módon színre lépett ellenféllel szemben nem lehet Roosevelt módjára – a „teljes és végső győzelemig” – harcolni. Az több mint hatvan évvel az események után is logikus és érthető, hogy Japán 1941. december 7-i támadását követően az akkori amerikai elnök nem kételkedett abban, hogy „az igazság erejével felvértezett amerikai nép” győzedelmeskedni fog „az előre megfontolt szándékkal elkövetett invázióval szemben”. De azon már csak kétségbeesni lehet, hogy a közhangulat nyomásának engedő Bush, ez a gyenge, az események súlya alatt minden önálló, valóban államférfiúi döntésre képtelenné vált elnök nem veszi észre, hogy pontosan a katonai megtorlás teheti a már régóta parázsló konfliktust igazi civilizációk közötti háborúvá.

Úgy tűnik, hogy Amerika, „a leghatalmasabb nemzet a Föld színén”, ahogy az amerikai elnök szeptember 22-én, szombaton elmondott rádióbeszédében a mérhetetlen elbizakodottság istenkísértésének engedve fogalmazott, a 20–21. század fordulóján elérkezett egy olyan történelmi csúcspontra, ahonnan már nem vezet út tovább felfelé.
2001. szeptember 22.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Az erdélyi kérdés (tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2001.10.01.

a cikk *.pdf formátumban