Alexandru VLAD
A kulcs
Mondják, az embert leginkább a bajban lehet megismerni. S a baj be is következett, váratlanul és villámcsapásszerűen, ahogy a legképtelenebb szerencsétlenségek érkezni szoktak. Alig hagytam el Csíkszeredát, csalódottan, hogy az az illető, akinek szállásgondjaimat meg kellett volna oldania, és akinek be kellett volna mutatnia tárgyaló feleimnek, túlontúl elfoglalt volt egy svájci küldöttséggel (amelyet valószínűleg szintén az interetnikus kapcsolatok foglalkoztattak), egy bázeli társasággal, amelynek városában évekkel ezelőtt magam is laktam. Alig kerített időt rá, hogy kezet fogjunk, és aláírja az összeg átvételét, amelyet Kolozsvárról vittem neki.

A széles autópályán hagytam el a várost, s egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem ott vagyok, ahol kellene, elnéztem valamelyik elágazást: túl szélesnek tűnt a sztráda ahhoz, hogy egy olyan kicsi város felé vezessen, mint Gyergyószentmiklós, úgyhogy megállítottam a kocsit az első benzinállomásnál, s miközben átmentem az úton a kutak felé, a suhanó kocsikra figyelve, belémdöbbent, hogy az enyémnek az ajtaját bebiztosítva csaptam be, s a kontaktkulcsot is benne hagytam. Meredten álltam a forgalom kellős közepén, hangos tülkölések közepette. Reménykedni kezdtem, a tényállás ellenére, hogy hátha nem igaz. Hogy hátha egy angyal meglátott, megajándékozott a balszerencsések mázlijával, és legalább a másik ajtót bebiztosítatlanul hagyta. Körüljártam a tökéletesen bezárt kocsit, s láttam lógni a kulcscsomót, függellékeinek fürtje ott csüngött a kontaktkulcsról. Teljesen felesleges módon kutatni kezdtem a zsebemben, mintha az a kulcs egyszerre két helyen is lehetett volna. Nem volt mit tenni, kész. Átmentem az úton ahhoz a kúthoz, ahol egy óriási kamion várta, hogy megteljen a tartálya, s elmondtam a bajomat a sofőröknek, én románjaimnak; ezek azonban vállat vontak, még csak nem is túl nagy együttérzéssel: ostoba helyzet, az már igaz! Aztán beültek a kabinba, beindították több száz lóerős motorjukat, s beálltak a sodrásba. Egyedül maradtam a benzinkutas csajjal. Reméltem, van a közelben valami műhely, egy szerelő. Nem, nem volt, ő nem ért az ilyesmihez, mondta, esetleg várjak meg egy újabb klienst. Átmentem megint a többsávos úton, majdhogynem autósztrádán, s kezdtem teljességében felfogni a rám szakadt szerencsétlenség méreteit: háromszáz kilométerre voltam otthonomtól, nem volt nálam tartalékkulcs, még csak vasútállomás sem volt a közelben, ilyen nagy távolságra pedig az autóstop sem lehetett reális megoldás. Különben is, nem itt vezetett az út Kolozsvár felé. Talán éjfélre vagy még később ha hazaérhettem volna. S utána jöhettem volna vissza, a kocsit pedig bizonyára feltörték volna, s ha már valaki feltörte, miért is ne ülhetne belé, és tűnjön el vele, hisz ott volt, rendelkezésére állt a kontaktkulcs. Az interetnikai kapcsolatoknak szentelt időm pedig elúszott volna, ülhettem volna a megyei rendőrségen. Ki törődött ilyen helyzetben az interetnikai kapcsolatokkal?

Jelzésemre elsőként egy iskolaautó állt meg, s az oktató – talán hogy példát mutasson szolidaritásból az autósztrádán – kiszállt, és hozzám jött. Inkább mozdulatokkal, mint románul elmagyaráztam neki: bezártam a kocsiba a kulcsomat, ott látható az ablakon keresztül. Mindketten megvizsgáltuk az ajtókat, s néhány percig forgolódtunk a bevehetetlen jószág körül. Megállt mellettünk egy másik iskolaautó is, és annak is kiszállt az oktatója. Kapkodva beszélni kezdtek magyarul, s megpróbálták kinyitni az ajtókat. Aztán az újonnan érkezett hozzám fordult, s közölte, hogy hoz egy vékony csavarhúzót. Ámde a cseles szerszámnak nem tudtuk hasznát venni. Ismét véleményt cseréltünk, velem románul beszéltek, egymás között magyarul. Minden erőmmel reménykedtem, hogy előjönnek valamilyen megoldással, s ha ez náluk könnyebben ment volna anyanyelvükön, nem lett volna semmi ellenvetésem. Sosem volt bennem nagyobb hajlandóság a demokráciára és a toleranciára. Ám az egyik elment, s miután megígérte, hogy visszajön, és azt tanácsolta, állítsak meg egy ugyanolyan Fordot, mint az enyém, ha történetesen erre halad el, elment ő is.

Egyedül maradtam. Mind forgolódva a kocsi körül (mi egyéb dolgom lett volna?) nagy sokára észrevettem, hogy az egyik oldalsó ablak nem volt tökéletesen felhúzva, mintegy milliméteres rés látszott. Pipapiszkálómmal kitágítottam, majd az ujjammal is, amennyire csak tudtam. Persze nem volt elég. Tülkölt valaki, s időben emeltem fel a fejem ahhoz, hogy észrevegyem az enyémhez hasonló kis Fordot, amint sebesen tovarobogott. Kétségbeesett nyögést hallattam. Biztosan üdvözölt a dudálással. A helyzet kilátástalan volt. Elkezdtem járkálni le s fel. Integettem a többi kocsinak, azok azonban suhantak tovább, mint valami puskagolyók, amelyek képtelenek megállni. Mellettem megjelent, ezúttal a másik irányból, ugyanaz az oktató az iskolaautójával, az első, aki megállt volt mellettem. – Hát nem állította meg azt a vörös Fordot? – Amikor észrevettem, már késő volt. Csalódottnak látszott. – De hát beszéltem vele. Szóltam neki. – Tülkölt, de továbbrobogott.

Változatlanul vigasztalannak látszott, az én kétségbeesésem pedig nőttön-nőtt. Mindenféle keresztülvihetetlen megoldás jutott eszembe. Az oktató azt mondta, nem maradhat tovább, a tanuló fizeti az idejét, de visszatér, sőt hozza a kollégáját is, s ha nem találunk más megoldást, elvisz egy műhelybe. A kollégájának viszont otthon van egy hatalmas köteg kulcsa. Túlságosan elkeseredett voltam ahhoz, hogy higgyek neki, de megköszöntem, mindenképpen.

Mintegy tíz perc múlva megállt mellettem a piros Ford, ismét úgy jött, hogy nem láttam meg időben, és a fiatalember egyenesen a kulccsal a kezében szállt ki belőle. Magyarul szólított meg, de könnyen románra váltott, habár elég hibásan beszélt. Sorra vette a zárakat, a csomagtartóét és a benzintartályét is, eredménytelenül. Gondolkozott egy darabig, aztán kezdte elölről, ugyanazzal az alapossággal. A kulcsai nyilvánvalóan nem találtak, de nem tudta rászánni magát, hogy távozzék. Megmutattam neki a kis rést az ablaknál, de kételkedően rázta a fejét. A benzinkúttól az autópályán keresztül egy férfi tartott felénk. Egy kis Renault-ja volt, de ki tudja. Magyar volt ő is. Úgy látszik, ez volt itt a magyarok és a románok aránya. Végül mindketten elmentek, szemmel láthatóan elégedetlenül, hogy nem vehettem hasznukat egy ilyen egyszerű és mégis kiúttalan helyzetben. Ismét egyedül maradtam. Nem tudtam gondolkozni, nem foglalkoztam már a helyzetemmel, nem voltam képes elhinni, hogy ilyen tökkelütött tudtam lenni. Találtam egy darab drótot, igen vékony és igen rövid volt. Megpróbáltam tovább tágítani a rést, sikerült a drót végén a hurkot a belső kilincsre tennem, aztán beejtettem az egészet.

Megint eltelt néhány tíz perc. Próbáltam újabb autókat megállítani. Végül az egyik megállt, s utána egy másik is. Ismét hárman voltunk: két magyar s a világ legostobább románja. Ismét a zárakkal kezdtük, következett a kétnyelvű tanácskozás, majd megmutattam a beesett drótdarabot. Mindhárman elkezdtünk további drótokat keresni. Valamikor ez az ország tele volt drótokkal, de a mégoly zsengén hatékony kapitalizmus eltüntette őket. Egy valamivel merevebb drótra volt szükségünk, de persze azért nem túlságosan merevre, s ha lehet, vékonyra, de persze nem annyira vékonyra, hogy ne legyen elég merev. Végül találtunk egyet a vasút melletti tüskebokrok között. – Én nem van otótolvaj. Mert ha vanna … – mondta hibás román nyelven az egyik, s megpróbálta bedugni a drótot, végén a hurokkal. – Ha az lennél, azt csinálnád, mondtam neki egyetértőleg. Túlságosan lefoglalta a művelet ahhoz, hogy válaszoljon. Kényes műveletnek bizonyult, ő pedig nagytermetű volt, ügyességre és szerencsére volt szükség a sikerhez. Meglett férfi létére kidugta a nyelvét, annyira összpontosított. Társa, orrát az ablakhoz nyomva, alig lélegzett. Mit számított már, hogy ki milyen nyelven beszél, amikor annyira egyek voltunk a nyögésben, lihegésben és az összpontosításban. Az ajtót biztosító gomb elkezdett emelkedni, de nem eléggé. Felvillant azonban az esély! Másképpen néztünk egymásra, s kezdtük elölről. És hirtelen – csodák csodája. Az ajtó kis kattanással kinyílt. Teljesen tágra tárult, szinte tüntetően, mintha meg akart volna leckéztetni. Vagy jelezni, hogy a lecke véget ért. Mindhármunknak a füléig ért a szája. Nem is tudtam, hogyan fejezzem ki az örömömet és a hálámat. – Fizetek egy sört! Fizetek egy sört! – ismételtem. Azok ketten tétován néztek egymásra. A vastag borítékból a pénzzel, amit előlegbe kaptam, előszedtem a híres bankjegyet Enescu képével, amely akkor hét üveg sört ért. A tag, akinek sikerült a nagy teljesítmény, el volt ragadtatva a gondolattól, hogy ő egy tehetséges gépkocsitolvaj, aki csak most ébredt rá elhivatottságára. A pénzem nem illett ide. Talán nem a jó helyen volt. A kezébe tettem, oda, ahova nézetem szerint a legjobban illett. És még többet is előszedtem volna, a vasúti jegy értékét hazáig, bármennyit.

A férfi nézte egy pillanatig a bankjegyet, aztán közelebb lépett, és vidáman, szinte diadalmasan dobta az ülésre a tágra nyitott ajtón. Megmagyarázta, merre kell mennem, hogy kijussak a nagy gyergyói útra. Köszönt, nevetve elköszöntek mindketten, s a kocsijukhoz mentek. Azt hiszem, örömöm olyan nagy volt, hogy megfertőzte őket is. Integettek azután is, hogy elindultak.

Egy ideig a kocsi mellett álltam, élvezettel néztem végig az autópályán, amelyen rövidesen én is szabadon közlekedni fogok, miután elszívom az év legízletesebb cigarettáját. Átfutott a fejemen, hogy várjam meg az oktatót, akinek erre van útja, biztos voltam benne, hogy meg fog állni – már nagyon hittem az emberi szolidaritásban, de aztán arra is rájöttem, hogy amikor meglátja majd a hűlt helyemet, úgyis rájön, hogy valami csoda történt. Bólint majd elégedetten, és megmagyarázza a vezetni tanulónak, hogy sohase csukja be az ajtót, ha a biztosíték le van nyomva.

Hazafelé eszembe jutott C. professzor a városomból, aki elpanaszolta, hogy valahol Hargita megyében senki sem akart neki segíteni, hogy helyrehozzon egy defektet, az ACR-nél pedig harmincezer lejt kértek el egy foltért, ami különben tizenötezerbe kerül. Eszembe jutott merev és hideg arckifejezése, az a lélektelen túlzott korrektség, valamint a rossz vélemény, amellyel ugyanezekről a helyekről távozott.

Ami engem illet, sokkal kedvezőbb véleményem alakult ki az országút melletti interetnikai kapcsolatokról. Lehet, hogy a titok nagyon is egyszerű: a magyarok között neked, románnak is közlékenynek kell lenned, nem kell megvárnod, amíg többségi önteltségedet tisztelettel övezik, és leveszik előtted a kalapot. A kapcsolatok mindig személyek között alakulnak ki. S még akkor is, ha a közösségvállalás, amelyet leírtam, gépkocsivezetők között alakult ki (tehát egy olyan faj tagjai között, amely meghaladja a nemzetiséget), nos, annál inkább, a sofőrök olyan etnikumot alkotnak, amely minden nyelven közlésre képes, és büszke voltam, hogy élvezhetője lehettem segítségüknek, hitelben.

ALEXANDRU VLAD 1950-ben született Szucságon, Kolozs megyében. A Vatra és a Balcon folyóirat szerkesztője. Frigul verii (A nyár hidege – regény), Bukarest, 1985; Atena, Atena (úti jegyzetek), Kolozsvár, 1993.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.10.01.

a cikk *.pdf formátumban