Daniel VIGHI
A volt Szekuritáté politikája 1990-ben (2.)
Fórum 
George Şerban, Vasile Popovici, Doru Mihiţ és alulírott, a Temesvár Társaság és a Temesvári Nyilatkozat képviselőinek látogatása a Dealul Mitropolieien, a parlament és az elnökség akkori székházában, egyértelműen szívélyes légkörben zajlott le. Egyébként az Iliescuval való találkozó végén egy tanácsos, bizonyos Velicu úr, felszólított, hogy kötelezzük el magunkat politikailag… a FSN mellett. Jó két órát beszélgettünk, éppen akkor, amikor Marosvásárhelyen a nacionalista pogrom szörnyűségei folytak. Az elnököt időről időre tájékoztatták arról, ami ott folyt, s nekem úgy tűnt, hogy nagyon nyugodt, vagyis hogy sokkal jobban érdekli a velünk, az adott pillanatban egy olyan város „legerősebb” (?!) politikai ellenzékének képviselőivel való beszélgetés, amely óriási erkölcsi-politikai jelentőséggel bírt az ország új irányvonala szempontjából.

Nem tudom, és máig sincsenek konkrét bizonyítékaim arra, hogy a marosvásárhelyi eseményeket az akkori hatalom készítette volna elő azért, hogy megszerezze a tömegtámogatást a titkosszolgálat létrehozásához. Hogy ezt ki lehessen deríteni, kutatásokra lenne szükség a kor politikai és kormányzati intézményeinek levéltáraiban, de még ha ez meg is történne, akkor sem volnék biztos az eredmény valamennyire is meggyőző voltában. Akárhogy is, időtállónak bizonyult az, amit Virgil Măgureanu elnöki tanácsadó mondott Temesváron, és ami elterjedt a sajtóban és a politikai körökben: „az Erdélyben levő feszültségek forrása éppen a titkosszolgálat hiánya”. A Nyilatkozat közzététele után, a temesvári Egyetemiek Házában tartott találkozó alkalmával a Temesvár Társaság vezetősége azt javasolta Virgil Măgureanunak és Claudiu Iordachénak, hogy az összetűzések megelőzése érdekében olyan nagygyűlések szervezésével próbáljuk meg feloldani Erdélyben a feszültséget, amelyeken Tőkés László, Doina Cornea, Ion Iliescu és a Nyilatkozat képviselői is részt vennének. Virgil Măgureanu elutasította a javaslatot mint nem reálisat. Ebből logikusan következik, hogy a szóban forgó elutasításért és a belőle fakadó következményekért a történelem előtt az akkori hatalom volt és marad a felelős. A növekvő (kizárólag magyar) nacionalizmust Măgureanu professzor elkerülhetetlennek tartotta, okának pedig a titkosszolgálat hiányát és az RMDSZ megjelenését jelölte meg. Valószínű, hogy azok számítása szerint, akik a soviniszta manipulációkat és azoknak az összeütközésig való vitelét szervezték, legalább két előny következik mindebből: a politikai jelleggel bíró titkosszolgálat létrehozásának legitimálása és a magyarok politikai szervezetének esetleges felszámolása.

Bárhogy is van, az az elmélet, hogy a pogrom kiváltó oka a titkos-szolgálat hiánya volt, és az a törekvés, hogy az előbbivel legitimálják az utóbbi létrehozását, ma az ország számára roppant károsnak bizonyul, különösen, mert az akkori demokratikus ellenzék szerint természetes, hogy Romániában, mint mindenhol, létezzék egy titkosszolgálat, amely azonban ne rendelkezzék a politikai rendőrségre jellemző tulajdonságokkal. Véleményem szerint azt is számításba kell venni, hogy a volt Szekuritáté tagjai, akik természetesen haszonélvezői voltak a SRI létrehozása engedélyezésének, nem tudták, hogy mi más lehetne a „munka tárgya”, mint a politikai rendőrségi munka, az egyetlen, amit ismertek. Ennek a szemléletmódnak a hibája, hogy nem vette figyelembe, mennyire kategorikus magatartást tanúsít majd a demokratikus Európa egy nacionalista politikával szemben. Ma, az eltelt idő távlatából, nyilvánvaló, hogy ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt, Bukarest politikai elszigeteléséhez vezetett, aminek komoly következményei lettek az ország külpolitikájára nézve. Ehhez hozzáadódnak még a bányászjárások és a fokozatos reform stratégiája, ami Romániát jóval a Balcerowitz modellje alapján a radikális reform politikáját megvalósító visegrádi országok mögé utalta.

Nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy 1989 decemberében Románia óriási rokonszenv-tőkével rendelkezett, amelyet néhány hónap alatt elpazarolt. Óriási volt Marosvásárhely hatása a román közvéleményre, és a nacionalista politikához való tömeges csatlakozással járt. Elszorult szívvel emlékszem most is arra, hogy azon a kegyetlen estén milyen vehemenciával ítélték el a román írók egyoldalúan a magyarokat azért, ami Erdélyben történik. Iliescuval való találkozásunk után az Írószövetségbe mentünk, a híres vendéglőbe. Aggasztóan egységes magyarellenességet találtunk ott; minden próbálkozást a történtek kicsit árnyaltabb szemléletére és annak elképzelésére, hogy a románokat, akárcsak a magyarokat, manipulálhatták, vehemensen visszautasítottak. Emlékszem, hogy egy különben tehetséges költőnő odakiáltotta a gomolygó cigarettafüstön, a sörösüvegekkel teli asztalon keresztül nekünk, hogy mi, temesváriak, az Újtestamentum erjesztő szeretetének képviselői vagyunk, míg Erdély történelmileg az Ótestamentumhoz kötődik, vagyis a megbékíthetetlen és kegyetlen ítélethez. Ezek a szörnyű és nehezen megcáfolható tévhitek az én számomra előrevetítették a katasztrófa méreteit.

A szerencse jókor és (valószínűleg) szintén a volt Szekuritáté részéről érkezett, mert az elkövette azt a hibát, hogy újraaktiválta politikailag a régi rendszer olyan notórius kollaboránsait, mint például Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor, akikhez aztán hozzácsapódtak az egykori Luceafărul nevű folyóirat olyan protokronistái, mint amilyen Mihai Ungheanu. A nacionalizmusnak ez a kisajátítása a csausiszta rendszer ideológiai kiszolgálói által arra késztette a nemzetikommunizmussal 1989-ig harcban álló demokratikus értelmiséget, hogy egy lépéssel visszakozzék, és feladja a szélsőséges nacionalista álláspontot. Ez a „hiba” óvta meg Romániát a jugoszlávizálódástól; a nacionalizmus kompromittálódott a demokrácia jövőbeni, bár lassú fejlődése javára. Sajnos, még ma is vannak minden demokratikus ellenzéki, parlamenti és parlamenten kívüli pártban képviselői annak az elméletnek, hogy a nacionalizmust kisajátította és kompromittálta a PRM, és hogy a demokrácia érdekében vissza kellene tőle venni. Ez az álláspont a román politikai osztály egy részének állhatatos vágyakozását fejezi ki egy „elfogadható nacionalizmus” után. Másrészt az is igaz, hogy a politikai stratégiának ezt az eszméjét éppen az a szélsőséges retorika hiúsítja meg, amellyel a nacionalista politika fellép, és amellyel kinyilvánítja önmagát. A nacionalista doktrína hatékonysága a szélsőség eszkalációjától függ: ez létezésének értelme, de az ilyen jellegű megközelítések a külső imázs szempontjából nagyon károsak, különösen az ilyen politika egy évtizedes jugoszláviai tapasztalata után. Minden racionális ember számára világos, hogy Európa semmilyen formában nem engedi meg az államnacionalizmust, mert – egyebek mellett – sokba kerül (katonai beavatkozások, embargó, rombolás és újjáépítés). Akik ezt másképp hiszik, azok valóban ellenségei az országnak, annak integritásának és egységének.

*
Azt hiszem, nagyon tanulságos lenne elemezni azt, ahogyan elérték annak kompromittálását, ami nekünk, nyolcvanas évekbeli íróknak, akik 1989. december 15-én és 16-án részt vettünk a Tőkés László lelkész háza előtti nagygyűlésen (vagyis Ion Monoran, George Şerban*, Vasile Popovici, Viorel Marineasa, Doina Paşca-Harşani, Gheorghe Secheşan, Eugen Bunaru, Lucian Vasile Szabo), korszakalkotó eredménynek tűnt: a románok és magyarok történelmi megbékélési folyamatának kezdete éppen a temesvári forradalom napjaiban. Hogy nem így történt, annak okait ma, az akkori manipulációkat elemezve, nyilvánosságra lehet hozni.

Hogy ezeket tömören bemutassam, elemeztem azt a módot, ahogy az Adevărul című lap a románok és magyarok közti együttélés és viszálykodás kérdését bemutatta. Az első hetekben a szóban forgó kapcsolatokat illetően az újság hangja semleges és tárgyilagos. Január 4-én, csütörtökön, a lap közli Tőkés Lászlónak az RMDSZ-hez intézett üzenetét; következő nap megjelenik a hír, mely szerint Ion Iliescut meghívták Magyarországra; január 18-án egy cikk a román forradalom következtében megjavult román–magyar kapcsolatokat elemzi. Az első, a Rompresből átvett hír, amely feszültséget okozott a fent említett kapcsolatokban, François Mitterand francia elnök egyik nyilatkozata, mely szerint a két világháború után Magyarországot „területe kétharmad részétől fosztották meg”. 1990. január 27-én, szombaton, a lap közli az RMDSZ akkori elnökének, Domokos Gézának a nyilatkozatát Ion Iliescu elnöknek a televízióban elhangzott kijelentésével kapcsolatban, mely szerint a magyar kisebbség az erdélyi magyar tannyelvű iskolák szeparatizmusának bűnében marasztalható el. Az újságnak ez az első, az iskolai évharmad kezdetével egybeeső híre az interetnikai kapcsolatok közti feszültségről. A bukaresti január 28-iki nagygyűlés és a január 29-iki első bányászjárás után a lap egyre hangsúlyozottabban FSN-pártivá alakul. A román–magyar kérdésre vonatkozóan egyetlen kiegyensúlyozottabb cikk jelent még meg, február 11-én, vasárnap; Szilágyi N. Sándor írása, amelynek címe Un separatism care nu separă (Egy szeparatizmus, amelyik nem választ el), azzal a véleménnyel vitatkozik, hogy a magyar tannyelvű iskolák a szeparálás revizionizmust és/vagy szecesszionizmust rejtő tényezői. Épp hat nappal később, február 27-én, furcsa és figyelmeztető cikk lát napvilágot a lap hasábjain, címe: 30 de zile ratate (30 elvesztegetett nap), alcíme: sondaj de opinie (közvélemény-kutatás), ezt az Adevărul és a Romániai Magyar Szó közösen végezte el a (figyelem!) marosvásárhelyi iskolák helyzetével kapcsolatban. A megkérdezettek válaszaitól eltekintve, érdekes az újság preambuluma, amelyben először szólaltak meg olvasók valóban „riasztó” leveleinek tulajdonított riasztó hangok, és olyanok, amelyeket inkább „reményteleneknek” nevezhető telefonhívásoknak tulajdonítottak. Az újság enged az olvasók kéréseinek, és az Adevărul újságírói első pillantásra megállapítják, hogy a városban látszólag semmi sem változott. És mégis! Itt van a kutya elásva! Egy „ismert helyi író” megállapításait idézik, akinek a nevét nem adják meg. Mit mond az illusztris névtelen helyi író: „Nézzétek az embereket”, biztatja az újságírókat, „mindenki”, mondja, „férfiak és nők, gyerekek és öregek, románok és magyarok, mindenki, abszolút mindenki hangosan politizál”. A szekus mentalitás áttűnik az ismert helyi író névtelenségén: „mindenki, abszolút mindenki hangosan politizál”. Ez valóban aggodalomra ad okot: senki nem mutat már hajlandóságot arra, hogy a lakások ajtaja mögött politizáljon, senki nem bujkál már, mindenki azt mondja, ami az eszében jár. Később az ismert névtelen író nyíltan beszél, fehéren-feketén elmondja, mi a gond: „Már nem félnek attól, hogy vitatkozzanak, beszéljenek, kifejtsék véleményüket, álláspontjaikat. Ez van. Csoportok vitatkoznak hangosan, tűzbe jőve, lelkesen, egymásnak ellentmondva az utcákon, az üzletekben, az újságosbódék előtti sorokban, a állomásokon vagy autóbuszokban, kocsmákban éppúgy, mint a templomok előtt mindenről, ami az országban, de különösen a városban történik.” A szabad beszélgetések ártalmasságáról a Metalotehnica egyik mérnöke nyilatkozik, szintén névtelenül. A gyárban „többet beszélnek, mint amennyit dolgoznak”, jelenti. El tudjuk képzelni mindkettőjüket, amint ijedten mennek el az emberek mellett, akik ahogy az ismert író mondja, íme, „már nem félnek attól, hogy vitatkozzanak, hogy beszéljenek, hogy kifejtsék véleményüket, álláspontjaikat”. Kit azonosíts, kit vonj felelősségre, kit súgj be, mikor, lám, „mindenki, abszolút mindenki hangosan politizál”. Egy ilyen munkahelyzet terápiája, természetesen, a félelem, az otthoni halk beszéd újra bevezetése, semmiképp sem a csoportos beszélgetés. A terápiás megoldást nem egészen egy hónap múlva próbálják ki. Addig is, március 6-ig, keddig, egy – mi másról, mint a privatizálásról szóló – interjúban reaktiválják az Adevărulban Iosif Constantin Drăgant. Következő nap egy másik cikk, amelynek címe Vandalii la… statuie (Vandálok a… szobornál), egy jobb oldalon elhelyezett képpel, közli: „az elmúlt éjszakák egyikén forrófejűek megszentségtelenítették Iancu lovas szobrát, ráírva (voltaképpen rámázolva) talapzatára olyan jelszavakat, amilyeneket csak… Horthy idején lehetett hallani. Közte az egyik (a cikkben eredetileg is helytelenül egyeztetve, ami minden bizonnyal nem a magyarok bűne) – alul és kint – nemcsak megdöbbenést keltett a Maros-parti város polgárainak sorában, hanem egyhangú rosszallást is!”

Március 13-án, kedden, két nappal a Temesvári Nyilatkozat megjelenése után, jelenik meg először a területi elszakadás problémája Porto-franco pe Bega? (Illetékmentesség a Bégán?) címmel. A Sergiu Andon által írt kommentár gúnyos hangja arra volt hivatva, hogy csökkentse a Nyilatkozat közvéleményre tett hatását. A cikk szerzője a 8-as pontot támadja azzal, hogy a szóban forgó bekezdés négymillió volt kommunistát zárna ki a közéletből. A „gazdasági és közigazgatási decentralizáció” – lám-lám! – „az önálló állam totális jogait jelentené minden megye, város, község, mi több, falu, lakónegyed és utca számára”. Szombaton, március 17-én az állami Rompres hírügynökség az újság első oldalán közli a csíkszeredai Liga democratică română (Román Demokratikus Liga) közleményét, amelyben az tiltakozik az ellen, hogy március 14-én és 15-én a székelyföldi városokban „nagy ünnepségeket tartottak az 1848-as magyar forradalom emlékére”. Először említi az újság a Vatra Românească Egyesületet, és szintén először vádolja meg az RMDSZ-t, hogy „bizonyos magyarországi körökkel együtt” ilyen ellenségesnek számító ünnepségeket rendezett. Másnap, március 18-án, a lap felszólítja az olvasókat, hogy írják meg, amit a múltról hallottak, és (s ez nagyon fontos!) amit a máról az utcán vagy a munkahelyükön hallanak.

Két nap múlva, 1990. március 20-án, a lap harmadik oldalán egy csokor, a jövő számára példaértékű hír jelenik meg. Felül, ezúttal aggodalmaskodó és tárgyilagos hangon megfogalmazva az a hír áll, hogy Bukarestben és az ország más városaiban tüntettek a Nyilatkozat mellett. Az újság közli egy karánsebesi munkás szavait, aki a nagy erdélyi és bánáti városokban zajló tüntetésekkel összhangban kéri, hogy a tévé teljes egészében tegye közzé a Nyilatkozatot. Ugyanő határozottan elutasítja azt a dezinformációt, miszerint a szóban forgó dokumentum a Bánát elszakítását kérné. Az újság bűnbánó és erőltetetten tárgyilagos hangon közli, hogy a tüntetésen a nómenklatúra és a Szekuritáté kizárását kérték az államvezetés struktúráiból.

Másrészt, ugyanaz az újság ugyanaznap és ugyanott, az oldal alsó részén, a Răspunsuri condamnabile la provocări condamnabile (Elítélendő válaszok elítélendő provokációkra) című cikk meghirdeti „a magyar sovinizmus és szélsőségesség” elleni nagygyűlést. Megtudjuk, hogy a „tüntetés 13 óráig békés volt”, azután, jaj nekünk! fordulat állt be: „nagyszámú tüntető, köztük (figyelem!) szomszédos helységekből is érkezettek, fütykösökkel és más fémeszközökkel felszerelkezve a PNŢCD, a PNL és az RMDSZ székházához vonult. Itt, ahol sok magyar nemzetiségű román állampolgár tartózkodott, összecsapások voltak a két csoport között, amik (mégis) sajnálatos balesetekkel és a pártszékházak (mégis) részleges tönkretételével jártak.”

Másnap, 1990. március 22-én, az újság ezúttal az első oldalon közli Romulus Vulpescu vezércikkét, Cine trage sabia… culege furtună (Ki fegyvert von… vihart arat) címmel. Megkezdődött a nacionalista delírium.

Jegyzet
* Ion Monoran és George Şerban 35 év körüli volt a forradalom idején. Mindketten a múlt század kilencedik évtizedének közepén haltak meg szívinfarktusban, ami valószínűleg annak az intenzitásnak volt a következménye, amellyel azokat az éveket élték.

DANIEL VIGHI 1956-ban született Lippán, Arad megyében. A temesvári Nyugati Egyetem tanára, író. Sorin Titel – monografie critică (Sorin Titel – kritikai monográfia), Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.09.01.

a cikk *.pdf formátumban