Ovidiu PECICAN
A földi határok Európái (2.)
Elemzések 
(Folytatás az előző számunkból)
5. Schöpflin György és Délkelet-Európa
Schöpflin György, más premisszákból kiindulva és másképp építve fel diskurzusát, nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut Délkelet-Európát illetően, mint amikre mi jutottunk írásunknak a Provincia előző számában megjelent részében.1 Európa ezen része modernizálódásának problémája az a pont, ahol véleményem eltér ennek a jelentős tudósnak a véleményétől. Ő, miután megállapítja azt, hogy „a modernizáció hajnalán a két térségben már felhalmozódott politikai és kulturális tőke”, józanul megjegyzi: „a premodern hatalmi hálók örökségét és a régió kulturális tőkéjét is tekintetbe kell venni Délkelet-Európa megértéséhez. A modernitás ugyan átalakítja a hatalmi hálókat és a hatalom gyakorlásának korábbi formáit – például a nyilvános közlemények stílusát –, de teljesen nem számolja fel azokat. A hatalom gyakorlásának hagyományos módozatai, mindenekelőtt a tulajdonos-ügyfél hálózatok léte és uralma vagy az informális szabályozások elsődlegessége a formálisokkal szemben, az intézmények szövevényes metamorfózisát eredményezhetik, azok működését olyanná változtatva, amilyet alapító atyáik semmiképp sem akartak.” A fentiekből levonható az a következtetés, hogy ha ezek a hálók, a hatalom gyakorlásának tipikus formái és gyakorlásának sajátos módozatai, bár részlegesen eltorzítva és elformátlanítva, de túlélték a modernitást, túlélésük ereje döntő módon kerül a figyelem központjába. Mellőzésük vagy marginalizálásuk, amit a modernitás megpróbált, nem segíthet kiirtásukban. És egyáltalán nem biztos, hogy a kiirtás lenne a legjobb megoldás, amit az a részleges kudarc is bizonyít, amely a modern államot megsemmisítésükkor érte. Nagyon is lehetséges, hogy annak a szolidaritás-potenciálnak az értékesítése, amelyet ezek az – akár szétszórt, akár szilárd, de mindenesetre tartós – fogalmak és gyakorlatok tartalmaznak, lehetővé teszi a zsákutca meghaladását.

Különben mindnyájunk elmerülése abban, amit premodernnek neveznek – a lehető legtágabb értelemben használva itt a szót, mint a globalizmus-regionalizmus egyenletébe, a posztindusztriális, a száguldó informatika korszakába való belépésbe átültetett új érzékenységet –, újrarendezi a palettán a darabokat egy új játék nevében. A hely hagyományaihoz való visszatérésnek voltak prófétái (például Románia számára Nae Ionescu Înspre realităţiile noastre – Realitásaink felé – című cikke, vagy nemrég Alekszandr Szolzsenyicin Oroszország számára), de bírálatuk csupán a kudarc megállapításáig terjedt. Az új összefüggés azonban lehetővé tesz egy pontosabb értelmezést.

Nyilvánvaló tehát, hogy a hidegháború után az USA támogatásával megindult globalizációnak és a kommunizmus bukásának kísérője egy esetenként változó állami, közigazgatási, etnikai vagy kulturális szétforgácsolódás.2 Ez a helyzet, akárcsak a mi közvetlen közelünkben levő Európa törekvése, hogy egy makrostrukturális államban (Egyesült Európa) csapódjék le, meglepő módon hasonlít az emberiség középkori állapotához. Akkor a nagy feudális hűbérbirtokok birodalmakba vagy királyságokba voltak beillesztve, amelyek megengedték, hogy kereteik között megőrizzék autonómiájukat. Megjegyzem továbbá azt, hogy a kommunista típusú ipar csődjének körülményei között és amikor Kelet- és Délkelet-Európa államai képtelenek arra, hogy a nemzetközi piacokon is versenyképes ipari árut termeljenek, a mezőgazdasági foglalkozások újra megelevenednek. Ezek a sui generis ismétlődések kedvező körülményeket teremtenek azon hatalomgyakorlások további premodern reprodukciójához, amelyek a modern állam uralta időszakban sem szüneteltek. Ugyanígy az urbanizáció – amely mint láttuk, gyakran a városok elfalusiasodását jelentette – folytatja városi pszeudo-sorsát, előnyben részesítve a zadrugoj és a kliensrendszer állandósulását.

A kérdés szerintem nem az, hogy miként lehet átalakítani Délkelet-Európát a nyugati típusú megoldásoknak megfelelően. Bármilyen jól utánoznák is elit vagy hivatalos szinten, alapjában véve ezek a megoldások részben továbbra is idegen (mert nem helyi) modellek maradnának. A kérdés az, hogyan módosítsák ennek a helyzetnek a hatását, tudva, hogy a társadalmi konfiguráció szétzúzásának felmérhetetlen következményei lennének.

Ami engem illet, éppen Schöpflin György megállapításaiból indulnék ki. Ha a fennálló „paraszti mezőgazdaság gyenge jövőmodelleket generál”, akkor újra kellene gondolni azt olyan formában, hogy minőségileg magasabb rendű jövőmodelleket eredményezzen. Ha hiányzik egy „olyan vallási és oktatási hagyomány, amely hangsúlyt fektetne a felnőttek részvételére az egyházi, illetve az állami intézmények életében”, akkor ezt a hagyományt egy átfogó programban újra kellene gondolni, mint a társadalmi magatartásformák világunk szükségleteihez való hozzáigazításának tényezőjét.

A térség gondolkodásában meglévő mítoszok struktúráit is át kellene alakítani úgy, hogy ne adják fel feltétlenül a régi tartalmakat, hanem más, mozgósításra képes üzenetet közvetítsenek.

A délkelet-európai város, amilyen gyenge, statikus, kicsi és ruralizált, újragondolható a haladás fogalmaiban végiggondolt társadalmi változások egyik helyeként. Ez nem lehetetlen, ha tekintetbe vesszük Nyugatot, ahol az állampolgárok, elhagyva az óriási, zsúfolt városokat, egyre inkább az egykori falvakban szeretnek élni, amelyek ma már igazi kisvárosok. Egyébként az az új szokás, hogy szerződéseket interneten keresztül szerezzenek és kössenek meg, a posztipari munka piacán csendes nemzetközi együttműködés helyévé alakíthat egy ilyen mezőgazdasági falut (újra körvonalazódik egy olyan tevékenységi modell, amely a kezdeti modernitás, a szétszórt manufaktúrák korszakára emlékeztet). Természetes, hogy ezért a nevelést drasztikusan és következetesen újra kell szervezni. Ugyanúgy a lényegében magányos és változatos számítógépes munka, bizonyos részleteiben, esetenként, egyéni felelősséggel helyettesítheti a hagyományos, kollektív felelősséget.

Schöpflin Györggyel együtt én is hiszem, hogy a nyugati standardokhoz egyszerű utánzással való hasonulás vagy a nyugati modellhez való üres idomulás nem életképes. „Ez az alternatíva, amely csupán azért indul ki a helyi hagyományokból, hogy egy jótékony, minőségileg teljesen különböző fejlődés érdekében eltörölje azokat, a jelen pillanatban utópiának tűnhet. De a délkelet-európai eliteknek át kell gondolniuk, és alkalmazniuk kell, ha el akarják kerülni az endémikus lemaradást és a sorban állást.” Ideje lenne, hogy Délkelet-Európában is elkezdődjék végre az a vizsgálódás, amelynek célja a sikeres modell létrehozása.

A helyzetet természetesen bonyolítja a két világháború közötti történelmi örökség, amikor a térség egyes országai (például Görögország) határozottabb európai fejlődési vonalat követtek, mások (például Törökország), bár csatlakoztak a NATO-hoz, keleti, kis-ázsiai pályán maradtak, megint mások pedig a szocializmus különböző formáit próbálták ki (ezek közül a leginkább atipikusak Albánia és Jugoszlávia).

6. Közép és Délkelet
Paradoxon, de könnyebb megérteni a Kelet és Nyugat (mint egy nyilvánvaló komplementaritás elemei) közti viszonyt, mint a Közép és Délkelet köztit (ezek a közelségből fakadó, ezért bizonyos fokig kétséges komplementaritás elemei). Egyáltalán nem biztos, hogy az európai Délkelet egy lépéssel közelebb van a Nyugathoz, mint Kelet, még akkor sem, ha a Közép részben keleti vonásokkal „fertőzött” Nyugatnak tűnik is. Mindez világosabban látható, ha figyelembe vesszük a modernitás tapasztalatait keleten és délkeleten. Míg a cári Oroszország, önmaga ura lévén, felvilágosult önkényuralkodói (I. Péter és II. Katalin) révén erőfeszítéseket tett intézményrendszerének modernizálására és nyugatosítására, a Balkán-félsziget, még a román fejedelemségek is, elkeletiesedtek, és a turkokrácia gazdasági és politikai vérkeringésébe kapcsolódtak be. Így az európai Délkelet számára az egész XVIII. század a progresszív keletiesedés korszaka volt. És amikor a balkáni-dunai népek számára a következő század meghozta az oszmán uralom alóli felszabadulást, az orosz Keletnek már bizonyos nyugatias ideológiai hagyománya volt. Ezzel együtt, annak eredményeképpen, hogy Oroszország nagybirodalom volt, a Kelet következetes maradt bizonyos pánortodox és pánszláv célkitűzésekhez, amelyek megbonthatatlanná tették őt, míg a balkáni országok egyes civilizációs és kulturális elemek gyors és lelkes alkalmazásával, valamint a világi és modern állam opciójával akarták újrarendezni kapcsolatukat Nyugattal. De a délkeleti és keleti tapasztalatok különbözősége ellenére sem lehet azt állítani, hogy a két térség egyike nyugatiasabb lenne, mint a másik. Ennek megfelelően Közép-Európa valószínűleg nemcsak egyformán szomszédos Kelettel és Délkettel, hanem egyformán különbözik is mindkettőtől.

Egy másik nemrég megjelent szövegében Schöpflin György nyugati terminológiát használva azokat a próbálkozásokat követte nyomon, amelyeket Közép- és Délkelet-Európa a modernizálódás érdekében tett, kihangsúlyozva több meghatározó tapasztalat közös jellegzetességét.3 Az esszéíró nem téved. De ezt a fejezetet kiegészíteném a kolozsvári filozófus, Aurel Codoban egyik nemrég tett megállapításával. Ő Európa déli és északi civilizációja között megfigyelt még egy – alapvetően antropológiai – választóvonalat. Míg a déli Európa az ajándékozás kultúrájából válik ki (úgy, ahogyan Marcel Mauss értelmezi), az Észak a szerződés kultúráját teszi fel a lapra (a weberi hagyomány értelmében véve azt).4 Így, olyan irányban gondolva tovább a filozófus megállapítását, amilyenre ő talán nem gondolt, azt mondanám, hogy míg az utóbbi a hatékonyság és a felelősség individualista etikáját bátorítja, az előbbi, felidézve az alapvető hierarchiát, inkább a tisztelet, a hódolat, a jóindulat értékeire vonatkozik. Ebből a szempontból észak „egyenlősítő”, míg dél inkább „hierarchikus”. Hozzáteszek mindehhez egy, véleményem szerint leleplező apróságot. A modernség kezdetekor a román nyelv a plocon szót használta a dar (ajándék) megjelölésére. Ez szláv eredetű szó, tehát közös a balkáni és az orosz uralom alatt élő népeknél. De ebből származik az a te ploconi visszaható ige, ami meghajlást, valakinek a lábaihoz való hajlást, hajlongást, meghódolást, szolgálattételt, körülhízelgést jelent. Azt hiszem, ez nem véletlen, és megmagyarázza a dar (ajándék) egyik legfőbb értelmét Kelet- és Délkelet-Európában. Az ajándékozásnak ez a kultúrája nemcsak a nagylelkűséget, az adás tiszta örömét jelenti. Sokat mond a hierarchikus alárendeltségű (vazallus típusú) viszonyról, a társadalmi elsőbbségnek arról a jelképes elismeréséről, amellyel az ajándékban (a ploconban) részesülőt illetik. Mivel Közép-Európa, tipológiailag, a szerződés kultúrájához tartozik, ki kellett hangsúlyozni Délkeletnek ezen megkülönböztető vonását, ami vitathatatlanul az ajándékozás kultúrájához kötődik.

Az ilyen kulturális különbségek keverednek a társadalmiakkal. Közép-Európában, egyes nagy középkori királyságok (előbb Magyarország, majd Lengyelország) eltűnte után is megmaradt a törzsökös arisztokrácia mint olyan. Az oszmán uralom alá került Délkelet-Európában a helyi arisztokrácia egyre inkább a birodalom muzulmán szolgáival vagy legalábbis görög klientúrájával cserélődött fel. Mindazáltal, anélkül hogy a nyugaton elfogadott módon kristályosodott volna ki, a kézműiparhoz és később az iparhoz kötődő polgárság időben hamarabb és szilárdabban alakult ki Európa központi részén. A Balkánon a polgárság történelmileg későn jelent meg, és inkább a kereskedelmi, cseretevékenységhez kötődött, mint a kimondott termelőtevékenységhez. Amit ilyen körülmények között könnyen megállapíthatunk, az a folyamatosság a közép-európai elit szintjén, ami az arisztokratikus hagyományok művelésében, a társadalom fentről kezdeményezett megreformálására irányuló próbálkozásokban (a felvilágosult abszolutizmustól az 1848-as nemesi liberalizmusig) és a városi polgári magatartásforma kialakulásában nyilvánult meg. Délkelet-Európában viszont a folyamatosság megszakadásáról van szó az elit szintjén (aminek következtében a kommunizmus aránylag könnyen végrehajtotta annak eltervezett szétbomlasztását), miközben egyfajta kommunitarizmus és kollektivizmus (a faluközösségektől a szocialista kolhozokig), egy múltidéző ruralizmus őrizte az ősi törzsiség jellegzetes vonásait. Itt a hazai elit inkább mint az idegen uralommal szemben álló kisnemesség és kispolgárság jelentkezett. Ezért bármennyire is gyenge volt a szerkezete, a nemzeti eszmékhez kötődött. Ugyanakkor azonban mérsékelt demokrata volt, a falu világát tartva a fejlődést meghatározó tényezőnek és a nemzeti élet legfontosabb bölcsőjének.

A nacionalizmus sem volt azonos a két térségben. Mivel egész Közép- és Délkelet-Európában etnikai színezete volt, képviselői által más és mássá vált a két világban: Európa szívében arisztokratikus (a magyar, a lengyel, a porosz nacionalizmus), délkeleten inkább népi (a román, a szerb, a bolgár) arculatot öltött. Azt hiszem, el lehet mondani, hogy a modern elitek különbözőképpen találták ki a nacionalizmust, saját prioritásuknak megfelelő hangsúlyokkal. Úgy tűnik, a rögeszméig menően etnikai volt – és nem elsősorban társadalmi vagy gazdasági –, mert diszkriminatív volt az egész nyelvi-kulturális közösség. Véleményem szerint a modern nacionalizmus egyik sajátossága az volt, hogy a vezérek – nem egyszer erőltetetten – az egész közösség nevében beszéltek, olyankor, amikor a tanulatlan tömeg nem értette meg túl jól jogait, és nem is védte túl hatékonyan őket, s inkább kitörésekkel (betyárkodás, forradalmak, felkelések) reagált.

A két térség közti diszkontinuitás tehát jelentős. Nem véletlen, hogy a XX. század az úgynevezett „balkáni háborúkkal” kezdődött, amelyek újra akarták rajzolni a Balkán-félsziget térképét és átrendezni erőviszonyait. Sokatmondó az is, hogy az első világégés úgy kezdődött, mint a Közép- és Délkelet-Európa közti számlák rendezése. Végül ugyanaz a XX. század nem csupán az 1989-es európai forradalommal fejeződött be, hanem egy egész sor, Jugoszlávia szétbomlása okozta balkáni összeütközéssel. Mindezek az események gyakorlatilag azt bizonyítják, hogy Délkelet-Európában a modernitás jelentette azt a keretet, amelyen belül egész sor egymással vetélkedő és hadviselő nacionalizmus kialakult. Ez a típusú modernitás kevésbé jellemző Közép-Európára, ahol a katonai megoldásokat a térségen belül ritkábban próbálták ki. A második világháborúban a helyzet nem volt tipikus, mert az kezdeti szakaszában Közép-Európa Nyugat felé irányuló agressziójaként határozta meg önmagát.

Délkelet-Európában a kommunizmus bukása felélesztette a kitartás, a túlélés vágyát, gyorsan megerősítette a nacionalizmust. A modernitásnak ez a hozadéka tartósabbnak és sikeresebbnek bizonyult, mint a többi. Mint ahogy már kiderült, a világi és modern állam ebben a térségben nem volt olyan világi és modern, mint Keleten, megtartott valamit a térségre azelőtt jellemző hagyományból. A nemzet meghatározása a nyelvi szolidaritással, a vallással és a közös történelmi tapasztalattal lehetővé tette a premodern közösségi szellem értékesítését olyan keretek között, amelyek ahelyett hogy minőségileg megváltoztatták volna az állampolgárok közti viszonyt, megerősítették és egyértelműbbé tették azt. Egy teljes egészében funkcionális demokrácia nem születhetett meg új vezetőkkel a kormányon, ahogy annak történnie kellett volna egy olyan demokráciában, amely a művelt és állampolgári jogaival élni megtanult közösség talajából nőtt volna ki. Ma továbbra is az illető történelmi szintek keveredése által meghatározott helyzetben vagyunk, és továbbra is erőteljesen ezek határozzák meg a térség fejlődését.

Jegyzetek
1 Schöpflin György, Délkelet-Európa fogalmának meghatározása, Provincia, II. évfolyam, 2001, 8–9.
2 Hasonló folyamat figyelhető meg egyébként Nyugat-Európában is, ahol a régi, túlcentralizált forma – például Franciaország – egyre nagyobb teret biztosít a döntéshozatalban és a helyi igények kielégítésében a helyi autonómiáknak.
3 Schöpflin György: Közép-Európa: felemás modernitás, Provincia, II. évfolyam, 2001, 4.
4 Felszólalás az Észak–dél kulturális útvonal című értekezleten, Kolozsvár, 2001. június.

OVIDIU PECICAN 1959-ben született Aradon. A BBTE Európai Tanulmányok Karának előadótanára. Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; Lumea lui Simion Dascălul (Simion Dascălul világa), Kolozsvár, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.09.01.

a cikk *.pdf formátumban