Otilia HEDEŞAN
A timokiak (1.)
Elemzések 
(Vallomások az identitásról)
A közösség, melyről a továbbiakban szó lesz, Szerbia keleti, Bulgária északnyugati és a Duna déli részén él (a Baziaş és Calafat román települések közötti vidék déli oldalán, legfőbb vonatkoztatási pontja a Morava és a Timok, beleértve Vidin kerületet is). A régiót általában Timoknak nevezik, s demográfiai szempontból ma valóságos „párducbőrnek” számít, élnek itt románok, szerbek és bolgárok.

Ahhoz, hogy valamilyen képet nyújtsak a timoki román közösség nagyságáról – és mivel a megjelent statisztikákat kellő fenntartással kell kezelni, mert ezek mindig egyfajta szélsőségnek a kisugárzásai –, el kell mondanom, hogy a második világháború előtt hozzávetőlegesen „kétszáz szerbiai és negyvenkét bulgáriai falu” tartozott hozzá.1 Bármennyire bizonytalan is ez a meghatározás, mégis egyfajta valóságos helyzeten alapul, a belakott terület nagyságán, melyet a helyszínen különösebb nehézség nélkül ellenőrizni lehet. Ami a lakosság létszámát illeti, egyelőre mindenféle találgatás alaptalan. Az 1991-ben végzett jugoszláv népszámlálás hivatalos adatai szerint Szerbia 9 792 000 lakosa között a timoki románok nem léteznek mint kisebbség.2 A Vajdaságban3 említett 2 013 000 összlakosság 1,9%-a román, de őket a minket érdeklő közösségtől különálló és teljesen eltérő közösségként tartják számon.4 Ugyanakkor a timoki románok vezetőinek nyilatkozatai szerint az általuk képviselt csoport „kétmillió egyént” foglal magába.5

Nem marad más hátra, mint megállapítani, hogy egy szélsőség újabb szélsőséget táplál, ezért úgy gondolom, hogy az igazság valószínűleg valahol a két álláspont között, félúton található. Ugyanakkor még itt az elején megemlítem, hogy ennek a közösségnek a helyzetéről beszélni most is roppant kényes feladat, akárcsak a múlt század elején volt. Nagyon találónak érzem Tihomir Georgevics szerb tudós szavait, aki 1905-ben beutazva a környéket elismerően írt a timoki románokról: „Tudom, hogy sokan a »hazafiak« közül aggodalommal fogják fejüket csóválni, és azt fogják mondani, hazaárulást követek el, amikor a szerbiai románokról beszélek, akiket sokak szerint el kell titkolni vagy legalábbis akikről hallgatni kell.”6 A következő sorokban ezen kényes kérdések egyikével sem szándékszom foglalkozni. Ebben az értelemben nemcsak következetes és rendszeres munkára lenne szükség, hanem kevésbé mostoha kutatási körülményekre is. Az én célom sokkal szerényebb: idézni fogok számos olyan „elbeszélést”, amely – mint az identitás valódi dokumentuma – a nemzet eredetének problematikájára összpontosít.

Öt „elbeszélés” a kezdeti időkről*
1. „…egy éjszaka a kolostor kirepült Romániából”
A koroglaşi kolostort a török háborúban elesettek emlékére építették. A rovinei csatában elesettek emlékére. De látja, mi az érdekes: azoknak a szerbeknek az emlékére építették, akik a török oldalán álltak, akik áldozatul estek, hogy is mondják, ártatlanul estek el. /…/ Miről híres a koroglaşi kolostor? A koroglaşi kolostorról azt beszélik, és ezt mindenki tudja, hogy egy éjszaka kirepült Romániából.

Hogy is mondjam, a nagy bánat miatt, mert a koroglaşi kolostornál esett el a szerbek vezére, akit Kralevics Markunak hívtak… Húga részéről Mircea [cel Bătrân (Öreg) – a szerk.] unokaöccse volt… Mircea egyik húga egy Vukaşinhoz ment feleségül. – Legendáikban a szerbeknek nincs nagyobb vitézük nála. De még mondok valamit: ezt az utcát, ahol én lakom, Kralevics Marku utcának hívták.

Milyen érdekes dolgokat beszélnek, és miért építették a kolostort? A románok azt beszélik, hogy mindenki egy követ hozott Romániából, és a kolostor egy nap és egy éjszaka alatt felépült.

De azt is beszélik, hogy Kralevics Markut még Romániában megsebesítette nagybátyja, Mircea. Ő még Romániában megpróbálta rászedni nagybátyját, el akarta fogatni a törökökkel. De mivel az nagyon jól ismerte a helyzetet, Markunak nem sikerült rászednie, és fél levágott kezével, a Dunán keresztül Romániába kellett menekülnie. Mircea és a románok utánaindultak, és a harc itt kezdődött Bolboroşinál. A kolostor helyén utolérte, és a másik kezét is levágta /…/, és mi azt mondjuk, hogy teljesen összeverte, és a román fejedelem elé vitte. Ő, amikor meglátta a fejedelmet, letérdelt, és a megmaradt kezeivel imádkozott, megcsókolta a román zászlót, és azt mondta:

– Nagy fejedelem, így jár az, aki áruló lesz, mint én!

/…/ Ami még érdekes: azt mondják, ez a szél, ami Románia felől fúj, a Dunán keresztül, mi severnek (szigorúnak) hívjuk, sokkal keservesebben, fájdalmasabban „sírt”. – A dombról is és a völgyből is érte a kolostort. – Azt mondják, hogy amikor a dombról fújt, akkor egyféle dallama volt, amikor a völgyből fújt, akkor másféle dallama volt. Úgyhogy amikor a szél fújt, akkor azok a dallamok, azok a füttyhangok kórusban és egyenként szóltak. A helyet ma Koroglaşnak hívják. 7

2. „amikor a birtokot örököltük…”
Mi, amikor az egész birtokot örököltük, ezt is örököltük. Mi… így csinálták a mieink is, az öregek. Ők így csinálták. Mert láttuk, hogyha nem csináljuk … nem megy jól a birtok, a dolog a ház körül /…/ Hiszünk benne, hogy az segít, használ a gyerekek egészségének, az úton, minden, úgy bizony. Azért csináljuk. /…/ Amikor a kávét is főzzük reggel, megemlékezünk a közeliekről: édesapámról, édesanyámról, és a többiekről, akik nemrég hunytak el. Mi ezt így csináljuk, és így hisszük.8

3. „bánkódom a falum és az országom után…”
Az országban, az én Romániámban, a falumban voltam… Pásztorkodtam. Délben hoztam a juhokat, és vittem az árnyékba. Láttam, hogy a Dunán két ember közeledik. Futottam édesanyámhoz és édesapámhoz, és mondom, hogy jön két ember a Dunán át, Szerbiából, Pătru Burchii az én emberemmel. Levetkőzve jöttek, a ruháikat így, a fejükön vitték… jött az édesanyám, felöltöztette, hazavitte őket, és elmondták, honnan jönnek. Ő azt mondta, hogy Ostrovu Maréból való… – De hazudott. – Evett… És éjszaka nálunk aludt. /…/ Éjszaka aludt, és miután aludt, reggel megcsókoltam a kezét, és elment. Kezet fogott édesapámmal, és amikor indult:

– Gyere, mert te az unokatestvérem vagy, jönnek a németek, és mind le fognak szúrni, meg fognak ölni!

Én megértettem, hogy az unokatestvérem. Összeszedtem magam, és elmentem, egészen Turnu-Severinig. És ott sorsomra hagyott a többi emberrel. Mindenfelől voltak emberek. /Hosszú rész következik egy utazásról, melyet az adatközlő még a timoki faluba érkezése előtt tett./ Aztán elköltöztünk, és Dobrovnic, Split közelébe kerültünk. Onnan egy másik hajóba költöztünk, és azt mondták, hogy közeledünk Románia és Szerbia felé: akik szerbek, azok Kladovónál mennek át, a románok Turnunál. És hazajöttem. Így volt nekem megírva. Bánkódom a falum és az országom után, ahol felnőttem, és ahol éltem. Hogyisne bánnám, de hát mit csináljak? Eltelt az én időm, megöregedtem, mit csináljak? Éljenek az unokáim és éljenek az ellenségeim is úgy, ahogy én éltem…9

4. „…bejelölte, így ni, bekerítette az egész földet”
Hát melyiket akarják tudni? A birtokosat! Élt az öreg Voina, aki idejött. Biztos… én biztos vagyok benne, hogy Romániából jött, onnan, a ti földetekről. Átment a Dunán, és idejött. Itt talált… – Akkor itt voltak a törökök, mert mi ötszáz évig török iga alatt voltunk. Itt voltak tehát a törökök. Itt volt a Boşneac török. Az övé volt az a falu ott a völgyben. És mi itt. – A mi öregünk, amikor jött, az öreg Voina, itt állt meg. Itt csak síkság volt, erdő, nem voltak házak… Miután letelepedett, csinált egy gyereket. Csak egyet: Ion volt a neve. De aztán Ionnak és a feleségének három gyermeke és két leánya lett, egyik Călnicba ment férjhez, és a másik Drujbába. Aztán a călnic-i lánynak a gazdasága Deleinában volt, ők csinálták Mladent és a másikat, Florea, hogy hívták a Florea édesapját, a muzsikást? Nem tudod? Hát az meghalt. És a végén a török ezt a földet az öreg Voinának adta:

– Amit sikerül innen behajtani, abból fizess adót a föld után!

És fejszével, karóval, vagy tudom is én, mivel, bejelölte. Bejelölte, és így bekerítette az egész földet… Még most is tarjuk, a mi családunk, a Voinuleşti-ek, megvan itt a mi részünk. Ott lenn van egy patak… Malmunk is volt, vízimalom, a Voinuleşti-eké. Ott malmunk is volt, földünk, mindenünk. Volt malmunk Călinic felé és a völgyben Turcin felé még egy. És a végén a gyerekek mind elosztották. Elosztották a földet. A végén Vanu, Deca, és Ionică, mindhárom a Voinii Ioné, ez a három gyerek az egész földet háromfelé osztotta. Valamit hagytak a lánytestvéreiknek, és azok is elosztották. Mi pedig az öreg Vană leszármazottai vagyunk, így hívták a mi apónkat, azt az öreget. Vană apótól származunk mi, tőle a mi családunk. Nagy család vagyunk. Vană apónak szintén három gyermeke és két lánya született. És így újra elosztották azt a földet. Végül Pârvu apó odahívta az én apómat, neki négy gyermeke volt, és egy lánya, és ismét elosztotta a földet. Az édesapámnak kevés földje volt, tizenhárom decăre (hektár), nem tudom, hogy ezt nálatok hogy mondják…

És ők mit csináljanak? Tanuljanak mesterséget, mert különben nem tudják eltartani magukat. Lazăr apa, apám testvére, elment Fundeni-be, ez egy falu Rahova mellett, ott mellettetek. Ott volt néhány mester. Elment oda, és mesterséget tanult. Jött, hogy vigye el édesapámat is. A többieket is hívta, de egyik sem akart menni, mert nem voltak elég talpraesettek ahhoz, hogy mesterséget tanuljanak. De édesapám az volt! Elmentek végül, Lazăr apa, édesapám testvére és jómaga Negovaneţbe. Ott élt egy öreg muzsikus, Mărinică apó. Ügyes mester. Zenész volt, énekelt és hegedült. Megtanult hegedülni. Jött, hogy vigye el édesapámat is, hogy tanuljon meg ő is. Egészen nyárig hegedültek, azután hordókat csináltak. Én is velük dolgoztam, míg szolgálni mentem.

Földünk kevés volt, abban szegények voltunk, de volt mesterségünk, és volt pénzünk, jól voltunk. Aztán vettünk földet is. Most 90 hektár földünk van, de nincs, aki megművelje.10

5. „…ide jöttek Bulgáriába, és itt maradtak Bulgáriában”
A következő történt nagyanyámmal. Ő az anyjával és az egész családdal, ahogyan akkoriban szokás volt, vásárra jött ide Bulgáriába. Volt itt néhány rokonuk, néhány barátjuk, és azért is jöttek ide, Bulgáriába. Látták, hogy mi van itt, megtetszett nekik, és itt maradtak. Persze, mert akkor még lány volt, és nem tudta. De az apja látta, hogy itt jó, és mondta neki, hogy jöjjön ide. Aztán úgy egy hét múlva elmentek, és elhozták Romániából ide, Bulgáriába, 1908-ban volt ez. Ide jöttek Bulgáriába, és itt maradtak Bulgáriában. Gyerekeket csináltak, és itt maradtak. Né, csak engem csináltak egyedül. Egyedül vagyok. Volt egy lányom, egyedül. És volt még egy gyermekem, de egészen kicsi korukban meghaltak.11

(Folytatás a következő számban)

* A fordítás természetesen nem tudja visszaadni a timoki román tájnyelv sajátosságait. Ennek az öt „elbeszélésnek” az eredeti nyelvezete leginkább a csángómagyar nyelvhez hasonlítható.

Jegyzetek
1 A. Dumitrescu-Jippa, Octavian Metea: Timocul (Timok), Bukarest, Universul, 1943.
2 Apud Catherine Samary: Lés déchirures yougoslaves, In: Questions pour l’Europe, Paris, l’Harmattan, 1994.
3 Uo.
4 Jelenleg több szervezet is képviseli hivatalosan ezt a két közösséget. Ezek közül csak a Mişcarea Românilor-Vlahilor din Serbia (A szerbiai Románok-Oláhok Mozgalma) foglalkozik mind a vajdasági, mind a timoki közösséggel, igyekezve a szerb közvéleményben egy, a hivatalosan elismertnél sokkal nagyobb számú román kisebbség képét kialakítani. Több olyan ok miatt, melynek az elemzése ez alkalommal nem tartozik céljaink közé, a vajdasági román kisebbségi kulturális szervezetek többsége szívesebben tartja távol magát a „timoki románok ügyétől”, és ha hivatkozniuk kell rájuk, oláhoknak nevezik őket, vagyis az elnevezés segítségével teljesen elhatárolódnak tőlük.
A köztudatban a helyzet szinte drámai. Míg a timokiak a televízió és a rádió műsoraiból tudomást szerezhetnek a vajdasági románokról, és gyakran történelmi és kulturális információkat, adatokat is átvesznek tőlük, igyekezve „azonosítani” magukat velük, a legtöbb Vajdaságban élő bánsági semmit sem tud a timokiak románságáról. Egy szentmihályi idős parasztember elbeszélése – melyet Marcela Păcuraru, a temesvári rádió szerkesztője adott közre – nagyon sokatmondó ebből a szempontból. Valamikor még ifjúkorában – tehát a két világháború között – elszekerezett disznókat vásárolni. Egy nap utazás után, estefelé, olyan faluba érkezett, ahol román beszédet és román énekszót hallott. Megvásárolta az állatokat, és hazaindult, csodálkozva azon, ami vele történt. Többé aztán nem foglalkozott a távolban, délen élő románokkal egészen 1993-ig, amikor falujában megrendezték a népi együttesek fesztiválját, s ezen meglátott egy onnan érkező együttest, amelyről kiderült, hogy tagjai timoki románok.
5 Draghi Cârcioabă, 43 éves, Szlatina-Bor, Szerbia; 1994. július 28.
6 Tohomir Georgevics, Printre românii noştri. Note de călătorie (A mi románjaink között. Úti jegyzetek), szerb nyelvről fordította C. Constante; In: Românii din Timoc (Timoki románok), III. Culegere de izvoare (Forrásgyűjtemény), Szerk. C. Constante és A. Golopenţia, Bukarest, Statisztikai Hivatal Nyomdája, 1943.
7 Boris Geambru, 51 éves, 1993. augusztus 25., Geanova, Szerbia.
8 Vanea Miloicovici, 68 éves, 1993. december 13., Szlatina-Bor, Szerbia.
9 Mariţa a lu Uruială, 93 éves, 1993. december 14., Geanova, Szerbia.
10 Mitco Voinov, 74 éves, 1995. április 21., Boşneacu-ăl-din-Deal, Bulgária.
11 Asen Ganev, 75 éves; 1995. április 23., Pocraina, Bulgária.

OTILIA HEDEŞAN 1962-ben született Ópécskán, Arad megyében. Etnológus, a Temesvári Nyugati Egyetem román és összehasonlító irodalom tanszékének előadótanára. Pentru o mitologie difuză (Egy homályos mitológiáért), Marineasa Kiadó, 2000.


Forditotta: BORBÉLY Éva
2001.09.01.

a cikk *.pdf formátumban