Ion SOLACOLU
Levél a föderalizmusról
Napirenden 
Azzal a gondolattal, hogy hozzájáruljak a Provincia vitáihoz, közlöm egy száműzetésben élő csodálatos író (bár ő nem tartja magát annak) és politikai kommentátor, Ion Solacolu e-mailen kapott levelét. Ion Solacolu, aki Ion Negoiţescu és Ion Caraion nagyságrendű írók mellett hosszú évekig aktív tagja volt a politikai emigrációnak, az Aktionsgruppe (Richard Wagner, Herta Müller, William Totok, Helmuth Frauendorfer) Ceauşescu-ellenes tevékenységének támogatója, a Cerc democratic al românilor din Germania (Németországi románok demokratikus köre) folyóiratának, a Dialognak valóságos és egyedüli szerzője az 1980-as években, kifogástalan, lelkesítő és mindig azonos erkölcsi tartású. Emellett néhány, az aktuális politikai doktrínákat kifinomultan, részletesen és analitikusan elemző könyv szerzője. Én kettőt ismerek közülük, s mind a kettőt ajánlom másoknak is: az All Kiadónál megjelent Fascismul bolşevic (Bolsevik fasizmus) és a Polirom Kiadónál megjelent Inconsistenţa miturilor: cazul mişcării legionare (A mítoszok állhatatlansága: a vasgárdista mozgalom esete). (D.V.)

Kedves Vighi úr,

köszönöm tartalmas levelét, amelyre most megpróbálok szerény képességeimhez mérten válaszolni.

1. Természetesnek tűnik számomra a politikával szembeni közömbösség, mert egyrészt a múlt év végén leosztották a „lapokat”, a bubik közül az került ki, akinek ki kellett kerülnie, vagyis az, aki kezében tartotta majd’ az összes adut, másrészt az így létrejött konfiguráció időben ellenállónak tűnik, vagy – ahogy még mondani szokták – egyetlen olyan alternatíva sem mutatkozik, amely megérdemelné, hogy fogadj rá. Úgyhogy a bölcs emberek most mással foglalkoznak, nem politikával. Szerény véleményem szerint, bármennyire is kedvezőtlenek a kilátások, a politikát nem szabad mellőzni, nem szabad olyan oligarchák kényére hagyni, akik mindent elárasztanak, megkaparintanak, mert fennáll a veszély, hogy legalábbis egy része elvész annak, amit ezekben az években – ismerjük el – meglehetősen magas áron, elértek.

2. Nincsenek anyagaim a föderalizmus/konföderalizmusról, mert nem nagyon érdekelt ez a kérdés. Megelégedtem azzal, hogy higgyem: egy föderális típusú struktúra szimpatikusabb, mint egy központosított típusú. Így hirtelenjében, nem tudom, miért, nincsenek érveim, de valami azt súgja a fülembe, hogy a német társadalom demokratikusabb, mint a francia, minden, ez utóbbi javára történt eltéréssel a demokratikus tapasztalatot illetően. És ez szerintem eredménye lehet – nem nevezném szubszidiaritásnak, mert ez a fogalom túl igényesnek tűnik számomra – egyfajta decentralizálásnak, bizonyos hatáskörök átruházásának a legfelső szintről (a federálisról, jobban mondva a fővárostól) az alacsonyabb szintekre – a landokra (amelyek voltaképpen tartományok), a kreisekre (egyfajta megyék) egészen a városokig, községekig.

És azért is mondom, hogy a német társadalom demokratikusabb, mint a francia, mert Németországban a hatalom megosztottabb. Holott a demokrácia egyik legszentebb elve éppen a hatalom olyan sok hatalmi központ közötti megosztása, hogy ezek közül egyik se tudja soha semmilyen körülmények között uralni a többit. És ugyanakkor minden hatalmi központot ellenőrizzen a többi. Azt hiszem, hogy ez, ahogy a németek mondják, a lényeg. Mert úgy tűnik, hogy mindez a sok romániai vita a nemzetállamról, pontosabban az ország föderalizálásának veszélyéről stb. a demokratikus szellem azon hiányának egyik jele, amely a román társadalmat jellemzi. Másrészt pedig – de ez már egészen más történet – a román társadalom szintén „hagyományos”, de sokkal régebbi, abból az időből származó gyengeségének a jele, amikor a modern demokrácia még nem született meg. Akár nemzeti volt akkor az állam, akár nem, akár egységes, akár nem.

Mert voltaképpen nem valamilyen föderalizálásról van szó – ami azt jelentené, hogy Románia területén saját alkotmánnyal, saját parlamenttel és kormánnyal, zászlóval és himnusszal stb. rendelkező államok alakuljanak, ami országunk szintjén kimondottan caragialeinak tűnik –, hanem nagyobb autonómiáról helyi, regionális stb. szinten. Sajnos, a helyi autonómia növekedése automatikusan a központi hatalom csökkenését jelenti. Holott egy nem demokrata számára ez teljes egészében megengedhetetlen, elsősorban, mert semmiképp sem felel meg neki. Ezért meg sem érti. Ezért úgy is fogja fel, mint valami szörnyű veszélyt. És ezzel vége.

3. Köszönöm, hogy megkért, írjak erről a témáról. Lám, írtam is Önnek, drága kapitalista uram.

4.El ne felejtsem: ne téveszd össze az amerikai vagy német föderalizmust, vagyis a demokratikus föderalizmust a szovjet vagy jugoszláv föderalizmussal – egy többé-kevésbé totalitárius, lényegében pszeudoföderalizmussal. Mert a Szovjetuniót, éppúgy, mint Jugoszláviát, erős kézzel irányították Moszkvából, illetve Belgrádból. Vagyis ezek a kommunista föderációk központosított államok voltak. (Furcsállod? Elfelejtetted a demokratikus centralizmus kifejezést?) (Más gondolatmenet szerint: fogalmi ellentmondás, nem? Mint egyébként a kommunista nacionalizmus vagy a nemzetikommunizmus.)


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.09.01.

a cikk *.pdf formátumban