Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Kedves!
Itt állok, másként nem tehetek. Elhivatottságból, nem pedig megszámláltatás folytán kisebbségiként – ülök, mint a nevező teknőben, és mosodózom. De tiszta vagyok, és tiszta a rólam csorgó víz is, bensőgeimben a forró víz is tiszta: nyolcasokat rajzol a járdára, Gyulafehérváron, egy kötöttáru- és stb. üzlettel szemben, amelyre Csau odakente tipikus városcentrumát, alig ötvenméternyire a kis parktól, ahova a második világháborúban az egyetlen bomba leesett. Így hát én a városomba már sohasem térhetek vissza, ha akarnék, akkor sem. Nem akarok. Nincs miért visszatérnem, itt vagyok. Tisztán, mint Oidüposz könnyei, mint Sziszüphosz verejtéke. Apropó, tudod, mit mondott Oidüposz Sziszüphosznak arról az ügyről a kővel? Nehéz a hegyen felfelé, ha kicsik az ökrök. Egymást követő jelenek sűrítik össze a történelmet, az embereket, az épületeket, az eseményeket, a mesterségeket, önmagukat pedig a mélybe száműzik, minthogy azonban a világ fenekestül fel van fordulva, azt mondhatnám, hogy végül is az ég felé emelik. Az égben van egy Fekete Lyuk, amely fényt szürcsöl, a fotonok egy részét befogja, másoknak olyan lendületet ad, hogy saját természetüket – azt a szerencsétlen háromszázezer kilométert másodpercenként – túllépve, más világok felé kanyarodnak. Minket azonban ez a lyuk érdekel, mert ennek tulajdoníthatóan létezünk. Több ilyen lyuk van, mondják, ez a miénk a Hattyú csillagképben leledzik, a Sygnus X tájékán, és ott van Shakespeare két barátjának, Black-nek és Hole-nak a kocsmája. Itt, egy polcon, amelyet Bécsi Polcnak neveznek, van egy bonbontartó, és ha megeszel belőle egy cukorkát, az azt jelenti, tudod, mit jelent transzlandinak lenni. Transzlandinak, mint mondjuk thaiföldinek. A thai nemzetségből. A transz nemzetségből. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, mondja Wittgenstein. Tigvenstein kiegészíti: hallgatni kell, és megfigyelés alá kell helyezni. „Figyelj anélkül, hogy kimondanád, amit hallasz”, mondta volt Szophoklész. Többet tudott, mint mi ketten együttvéve. Nálam, Transzlandban, vagyis Blackie és Hole kocsmájában a görögök tatárok lehetnek, és a mormonok gays. A szlovákok csehek, a románok pedig, urambocsá’, magyarok – és viszont. Itt minden nyelvet beszélnek, és az időnek egyetlen formája van, ami se nem múlt, se nem jelen, se nem jövő. Ezek ugyanis nem valósak. Lehetnek nyelvtaniak, filozófiaiak, mindennapiak. De nem reálisak. Itt a Valós Idő létezik. A Bécsi Polcon, egy cukorkában ráakadtam Gyulafehérvárra és az apám kötöttáru-üzletének járdájára, amely üzletet 1940-ben, egy évszázaddal a Te Születésed előtt, a legionárius diktatúra idején úgy hívtak: Román Üzlet. Na már most, Hegellel szólva, geschlafenskeit. Ezt a fogalmat még a Fenomenológiájában sem tárgyalja. – Ne haragudj rám, hogy így beszélek Veled. De hát ezt írok én innen: levelet. Úgymond. Hisz nem tudom, kinek a szeme elé kerülnek, kinek a kezére kerülök. És nem is érdekel. Vagyis hát érdekel, de mit érek vele? Tegnap még gyufába ment a játék, ma már pénzbe játszunk, ami szintén egyfajta gyufa, be lehet tőle pisilni az ágyba. És mégis! Az élet annyira komoly dolog! Olyan komoly, hogy akárhogy is élnéd le, sehogysem jó. Nem hiszek azokban, akik azt mondják, ha elölről kezdhetnék, mindent ugyanúgy tennének. Azokban sem, akik azt mondják, teljesen más irányban mennének. Egyáltalán, nincs bizalmam. Elveszítettem. Ráment egy bizonyos eszményre. Mármost a reális és az ideális, a valós és az eszményi: úgyszólván azonosak, akár a menet és a jövet, az előre és a hátra, a fel és a le. A rák, az egy kár. Nekünk itt, Transzlandban mások a mértékegységeink. Amelyek maguk persze szintén ugyanaz a dolog, no de nem így, nem így! Például állok a gyulafehérvári kötöttárubolt előtt, és az örökkévalóságra kijelölt járdán ugróiskolázom, vagyis állok, és nézem magam, amint ugrálok: az egyik négyzetben október van, a másikban Alba Iulia, egy továbbiban szeptember 11-e és New York, egy másikban Afganisztán. Vagyis a történelem hamis ideje a Valós Időbe foglalva. Valakinek először el kellett dobnia a követ, ez biztos, de ki lehetett az, Ádám? Voltak kövek a Paradicsomban? Bizonyára igen, ha arra gondolunk, hol határozták meg a helyét. A négy folyó között. A víz elfolyt, a kövek megmaradtak. De térjünk vissza a magunk dolgaihoz, kedves. Te emlékszel még rám, onnan, több mint egy évszázad távolából? Én ugyanis emlékszem Rád, mert az a kiváltságom, hogy még várakozom a messiás eljövetelére. Nincs amiért töprengenem azon, hogy ha megváltotta a világot, miért történik mindaz, ami történik, kinek a köve ez itt, az ugróiskolában. Játszom, hallgatok, és figyelek, anélkül hogy bármit mondanék. Vagyis hát összehordok ezt-azt, hogy azt higgyed, tréfálok. Mint amikor azt mondtam neked, hogy megettem a Kremlt. Csak a tulajdonképpeni Kremlet ettem meg, mert az alatta levő tortát mások tették magukévá, anya annyi szeletre osztotta, ahány gyerek jelen volt, és a gyerekek megették. Az én anyám, ne ijedj meg, nem Oroszország anyácska, odáig még nem gondoltam, nem. Így is azt mondták, érdemtelenül nyertem el a tombola nagydíját, mert a szüleim mindketten abban az Intézetben dolgoztak. Amelyben megszervezték a jótékonysági bált, hogy alapokat gyűjtsenek nem tudom, mire. Nemes cél, persze, megsegíteni a koreai gyermekeket, vagy valami ajándékot venni Sztálinnak a születésnapjára: december 21-ére, az év leghosszabb éjszakájára. Szüleim pedig, ugye, a körülmények folytán a szervezők között voltak. A valóság természetesen teljesen más volt: azért nyertem, mert így akarta a Végzet, amely a sorsokat irányítja; úgy kellett tehát történnie, hogy a húzáson a 48-as szám jöjjön ki. És a 48-as jött ki, és az enyém volt a 48-as, én voltam a 48-as. Hogy a morajt lecsillapítsa, anyám felszeletelte a nagy tortát, hogy senki se maradjon ki – és valamennyien ettek belőle, azok a gyerekek a huszadik század közepe táján, akik most vagy öregek, vagy Izraelben élnek, vagy halottak. Nekem meg egyáltalán nem adott. Engem nem számított bele, hogy ne legyen szóbeszéd, nehogy még azt mondják, nagyobb szelet jutott nekem – ilyen aggályosak voltak az én szüleim. Amint közeledem az ő végső életkorukhoz, egyre becsesebbek nekem, noha nagyon bizonytalan módon, mintha a gyámságom alá tartoznának, és mostantól fogva nekem kellene felnevelnem őket. Hazavittem a Kremlt, elég nagy volt, és amennyire most meg tudom állapítani, szörnyen méretarányos, Goldstein, a cukrász készítette el cukormázból. Bánatomban még aznap este megettem az egészet, toronyórástul. És még ugyanazon az éjszakán ki is hánytam. Másnap ágyban fekvő beteg voltam, a gyerekek pedig, akik a tortát megették, eljöttek meglátogatni, mint valami jövendő kis doktorai a történettudományoknak, úgy tűnt – nyilván lázas voltam –, hogy egyeseknek a nyakában ott is lógott a sztetoszkóp. Vagy később nőtt nekik? Harmadnap még mindig beteg voltam, és akkor már kevesebben jöttek. Ma is beteg vagyok, de már nem jön senki. Jól teszitek, mert ez a betegség ragályos. Ami önmagában még nem lenne gond, nem halálos, elkapod, kiüt rajtad is, és meg sem látszik, hogy beteg vagy magad is. A feneség az, hogy ha elkaptad, akkor, nos, akkor végig cipelned kell. Vagy ahogy transzlandi nyelven mondják: Ájuram con vay om behhe. Meghívlak az ugróiskolába. De jól figyelj a szegélyre. Legközelebb azt is megmondom, miért.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.10.07.

a cikk *.pdf formátumban