Otilia HEDEŞAN
A timokiak (2.)
Elemzések 
(Vallomások az identitásról)
Folytatás az előző számunkból
Az erre az öt „elbeszélés”-re vetett legfelületesebb pillantás is világosan megmutatja, hogy két paraméter alapján osztályozhatjuk őket: a/ a származási hely meghatározása; b/ a hovatartozási csoport körvonalazódása.

a.
A fenti elbeszélések közül négy a származás – időben közeli vagy távoli – problematikáját járja körül a Duna északi részén, míg egyetlen egy az „ősök”-ről beszél anélkül, hogy megemlítené egy másik régióból való érkezésüket. Ez az elbeszélő valóság közvetve tehát a timokiak kettős identitásbeli opcióját jelzi (mivel egyszerre románoknak és őslakosoknak is érzik magukat).1

Érdekes az is, hogy mindazok, akik őseiknek (vagy saját maguknak) a Dunától északra levő területekről való jöveteléről beszéltek (szever, Románia, tőletek), a Timok északi részén fekvő falvakban élnek (Geanova, Pocraina, Boşneacu-ăl-din-Deal), a Duna mellett, nyelvészeti szempontból pedig az ‘oltyán’ részdialektust beszélők csoportjába tartoznak. Míg Vanea Miloicovici, akinek „a birtok és a szokások öröklődéséről” szóló történetét nem kísérik információk az ősök máshonnan való „jöveteléről”, Slatina-Borból való, Timok déli részéről, amely nyelvészeti szempontból a bánsági részdialektushoz tartozik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy konkrét határt lehet húzni az „őslakó” és a „jövevény” timokiak között, mint ahogy nem akarom újrakezdeni a régebbi román szakirodalom vitáját az ebben a régióban élő románok történelmileg dokumentált régiségét illetően.2 Megelégszem azzal a megállapítással, hogy a Duna közelében lévő régiók intenzíven táplálják a Duna északi részéről való származás tudatát, még akkor is, hogyha a kézzelfoghatóság szintjén nagyon nehéz lenne ezt bizonyítani, vagy könnyű lenne akár meg is mosolyogni.

Vegyük újra! A négy példából kettő a Duna északi részéről származó nők (románok) és timoki férfiak házasságáról beszél. Ezek olyan házasságok, melyek története bőségesen és paradox módon fonja össze az ironikus és az idillikus elemeket. Mindkét esetben a lányok nagyon fiatalok, és elképesztően naivak, akiket csábít a „más”-nak látott timoki világ, amelyet más szabályok alapján kell megítélni. Hasonlóképpen, csupán a szüleik tudják, hogy szerencséjük és jólétük csak ott, a Duna déli részén fekvő falvakban valósulhat meg. A tények ilyen jellegű bemutatása, bár közvetetten, de hangsúlyozza a déli románság változatosságát és a timokiak autochton jellegét, és a figyelmet újból az ősi helyek gazdagságára irányítja. Akik ezekre az eredettörténetekre igényt tartanak, vagy ezekhez vonatkoztatnak, gyakorlatilag egy összetett identitást vállalnak fel: atyai ágon timokiak, azaz gazdag és bölcs emberek, mivel olyan messziről sikerült feleséget szerezniük maguknak; ugyanakkor anyai ágon való származásuknak köszönhetően semmiképpen sem lehet megkérdőjelezni hivatalosan támadott románságukat.

A másik két elbeszélés sokkal szigorúbban kapcsolódik az ún. Észak-Duna menti „honfoglaláshoz”. Köztük azonban alapvető különbségek vannak. Az egyik valóságos „családi honfoglalásról” beszél, ami viszonylag könnyen dokumentálható, a másik pedig a román–szerb konfliktus „eredetéről” szóló történetet ismertet. Az első esetben a szereplők, a már-már legendás hírű „Voina apó”- tól kezdve, hétköznapi emberek, akiknek létét a hagyományos közös emlékezet őrizte meg, és akiknek léte bármikor ellenőrizhető a Voinuleşti-ek családi földjének felosztása révén. A másodikban a harc a szerb epikus hagyomány legragyogóbb hőse, Kralevics Marko és egy román történeti hős, az előző hírnevéhez méltó, Mircea cel Bătrân között folyt. Érdekes, hogy míg az első szöveg teljesen ad-hoc módon született számomra, aki egyszerűen megkérdeztem, hogy „Mióta van ez a föld a birtokukban?”, a második szöveg az adatközlő előzőleg összeállított története.3

Bár a két szöveg nagyon sok szempontból eltér egymástól, mégis egymás mellé állíthatjuk őket, nem csupán közös témájuk miatt, hanem azért is, mert olyanoktól származnak, akiknek hagyományos foglalkozásuk a mesélés. Mind Mitco Voinov, mind Boris Geambru híres és elismert zenésze falujának. Az előbbi 74 éves, és 1987, vagyis felesége halála óta már nem énekel, hanem általában szabadon meséli el történeteit. Nem elhanyagolható tehát, hogy az interjú készítésekor már volt „retorikai” gyakorlata, pontosabban volt gyakorlata a nagyon egyszerű, mindenki által könnyen követhető mesélésben (tisztában lévén azzal, hogy hallgatói között olyanok is lehetnek, akik csak alig ismerik a román nyelvet). Annyira egyszerű volt az előző generációk felsorolása, hogy úgy tűnt, előadásának, az arányokat tiszteletben tartva, az Ószövetség szolgált mintául, amit mivel az öreg nem ismeri a román betűket, talán bolgárul hallott/olvasott. Mindenesetre, saját magát helyezve az elődök sorának végére, Mitco Voinov a meséléssel elvégzi „…az önmagával való azonosítás munkáját. A történet tulajdonképpen próbálkozás az érzelmek fölötti uralkodásra, az identitás keresésére, a gondolkodás tagolására.”4

Ami pedig Boris Geambrut illeti, bár a timoki románok egyik vezetője, fiatalkorából eredően kétnyelvű énekes. Mivel nem csupán románul, hanem szerbül is énekel, nagyon jól ismeri a Kralevics Markóról szóló epikus repertoár egy részét. A koroglaşi kolostor alapításáról szóló történet általa elmesélt változatában ennek a repertoárnak több elemét is meg lehet találni: a kézlevágás általi büntetés5, kétségek a Marco és a törökök közötti jó viszonyt illetően6, Kralevics mint alapító hős7. Ugyanakkor lényegesnek tartom azt, hogy ez a változat nem tesz közvetlen említést az Észak-Duna vidéki románokkal való viszonyról, hanem a szerb világhoz való vonatkozásaiban tárgyalja azt. Ez utóbbit a szerb vitézség legragyogóbb képviselője jeleníti meg, akit azonban legyőz a románokat képviselő ellenfele. Ez az elbeszélés, a többitől eltérően, a feszültség és a hierarchia függvényében magyarázza az azonosságtudatot.

Ahhoz, hogy ezt a „kifejtést” megértsük, el kell mondani, hogy Boris Geambru sokáig élt külföldön, pontosabban Ausztriában. Ott állandóan rákényszerült arra, hogy kifejezze identitását, ami csak az első pillantásra tűnik egyszerűnek. Ugyanis Geambrunak nincs kétsége afelől, hogy ő román, mint ahogy az útlevele is kétséget kizáróan állítja, hogy szerb. Mivel ez a dilemma nemcsak őt érintette, néhány megállapítást fogalmazott meg, és ezeket saját utánozhatatlan stílusában, melyben saját tapasztalatai keverednek a könyvekben olvasottakkal, el is mondta nekem: „Azok az emberek úgy érzik, hogy ők... divatos románok, olyan divatos románok, akik csak hasonlítanak a romániai románokhoz. Magyarázzam meg, hogy miért mondják ezt az emberek. Itt az emberek régóta távol élnek a romániai románoktól. Ezek az emberek nem tanulták a történelmüket. /.../ És mert a jugoszláv állam, most már elmondom, mindig úgy állította be a románt, mint nevetséges embert. Sokan idevalók. – Beszéltem egy gyerekkel, aki úgy beszél szerbül, hogy meg kell halni a nevetéstől. – Amikor pedig megkérdik tőle, hogy ő micsoda, azt mondja: szerb. /.../ Mondjam el, hogy milyen külföldön: külföldön nem az számít, hogy valaki román vagy szerb, hanem az, hogy becsületes legyen. Romániából, akik külföldre menekülnek, hogy is mondjam, olyan... olcsóbb osztályból valók. És hát mi történik ott? Ha valamit ellopnak külföldön, kiderül, hogy egy romániai román lopta el.”8 A Geambru által mesélt változat ezen a hosszú és nagyon szomorú személyes tapasztalaton alapszik, tudatosítja tehát azt, hogy egy timokit nem lehet csak a románhoz vagy csak a szerbhez viszonyítva szemlélni, hanem meg kell próbálni ezt szimultán módon tenni.

b. Nem véletlen tehát az, hogy Boris Geambru ilyen formában elgondolt és megalkotott története egyben az egyetlen, amelyik megoldást igyekszik találni az etnikai eredet kérdésére és annak jelenlegi problémáira. A többi adatközlő csupán saját családja eredetéről beszélt többé-kevésbé összefüggően. Ha pedig a család szempontjából a helyzet nagyjából világos és érthető, a timokiak csoportjáról mint egészről való vélemény – Boris Geambru drámai árnyalatokkal és lírai passzusokkal fűszerezett története ezt bizonyítja! – továbbra is homályos marad, a hagyományos elbeszélő stratégiával megoldhatatlan.

Az előttünk álló helyzet tehát az olyan paraszti és archaikus világokra jellemző, mint amilyen az is, amelyről beszélünk: szinte minden timoki család igazolni tudja saját eredetét, de Timok, teljes egészében, csupán elbeszélő úton képes erre.

Ez a helyzet identitásválságot idéz elő a timokiakban mint kisebbségiekben. Tudatában lévén annak, hogy a románokhoz és a szerbekhez/bolgárokhoz, Romániához és Szerbiához/Bulgáriához egyaránt viszonyulniuk kell, nem érzik magukat „összekötő hídnak”, köztes csoportnak – csak talán azon politikai vezetőik formális és abszolút konjunkturális kijelentéseikben, akik a bukaresti és a belgrádi/szófiai vezetőséget egyaránt ki akarják elégíteni. Mivel romániai románokhoz vagy a szerbiai/bulgáriai szerbekhez/bolgárokhoz képest „más”-nak látják magukat, s azok is „más”-nak látják őket, magányosak, kívül állnak az említett csoportokon. Más szavakkal, bár egyszerre románok és szerbek/bolgárok is szeretnének lenni, egyidejűleg nem ismerik el őket azoknak, ezért sem románoknak, sem szerbeknek/bolgároknak nem érzik magukat.

Úgy tűnik, hogy a négy elbeszélés, amely egy-egy család eredetéről szól, lényegében nem más, mint ennek a teljes marginalizáltságnak a konkrétum területén való in nuce magyarázata. Mind a négy mesélő részletesen mutatja be a múlthoz kapcsolódó eseményeket, és csupán érintőlegesen hivatkozik a jelenre. Mi több, az egyik adatközlő, Vanea Miloicovici világosan kimondja, hogy minden családi rítus „az ősöknek és a gyerekeknek” van ajánlva, az élők, vagyis a jelenlévők tökéletesen jelentéktelenek, egyszer s mindenkorra kizártak.

Máskülönben manapság, amikor a timoki fiatalok döntő többsége külföldön dolgozik, fényképeik a már meghalt családtagok fényképei mellett állnak a timoki házakban. Az itt maradt öregek gyakran a temető és a telefon között töltik napjaikat, lévén életük egyetlen értelme a túlvilági rokonokkal és azokkal a rokonokkal való kommunikálás, akik más országba mentek.9

Szeretném, ha elmondhatnám, hogy ez a közösség, amely elhanyagolja jelenét, hogy emlékezhessen a múltra, és előkészíthesse jövőjét, amely arra törekszik, hogy ne feledje el etnikai gyökereit, de igyekszik nagyon lojális lenni a fölötte álló hatalomhoz, erős és harmonikus csoportot alkot. A terepen töltött tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez az állandó kettősség súlyos gondokat okoz. Az identitás gyakori keresése és az egyik identitás kialakítása/vállalása éppen ezért nem más, mint egy régóta marginalizált helyzetbe került közösség szükséges terápiája.

Jegyzetek
1 Emil Petrovici, Note de folclor de la Românii din Valea Mlavei (Folklorisztikai adatok a Mlav-völgyi románokról), In.: Anuarul Arhivei de Folclor (Folklórintézet Évkönyve), VI., 1942. Említést tesz egy közösségről, melyet őshonosok és a Duna északi részéről érkezett románok alkotnak.
2 George Vâlsan, Românii din Bulgaria şi Serbia (A bulgáriai és szerbiai románok), In.: Românii din Timoc (A timoki románok) II, Culegere de izvoare (Forrásgyűjtemény), szerk. C. Constante és A. Golopenţia. Azt tárgyalja, hogy mióta élnek ott a timoki románok, és megállapítja, hogy a hagyomány szerint „a Duna menti falvakban a románok több mint kétszáz éve élnek”. Ugyanígy „a Morava és Timok közötti kompakt román csoportra szorítkozva, ami az ottlétüket illeti, minden román és szerb történész egyetért: ezen a vidéken nincsenek bizonyítékaink a románok korai ittlétét illetően. Ugyanakkor azt sem tételezhetjük fel, hogy nagyon új ez a közösség.” (58. o.) A történelem területére vonatkozó elképzelését kiterjesztve a földrajz és a néprajz területére, a román tudós így vallott: „A szerbiai, de főleg a krajnai románok régiója, ékként áll a Bánság és Olténia között. A történelem mind a Bánság, mind Olténia esetében nagyon régi román lakosságot bizonyít a Dunáig. Hogyha ez igaz, akkor földrajzi és néprajzi szempontból nehéz azt állítani, hogy ez a népcsoport a Dunáig terjeszkedett, amikor pont olyan szabad föld volt a Duna másik partján is, amikor a Duna nem jelentett komoly akadályt, és amikor ezt az egész régiót ugyanaz a politikai hatalom uralta. Úgyhogy amióta a románok létéről beszélnek egészen a Dunáig, a Bánátban és Olténiában, körülbelül akkortól létezhetnek románok a szomszédos régióban. Természetesen, a Bánát és Olténia közötti fekvési szögéből eredendően, ez a régió különböző korokban újabb román lakossággal töltődött fel. Ilyen jellegű erősebb hullámok a 18. és 19. században voltak, és ezek kelthették azt az illúziót, hogy a románok újonnan érkeztek ebbe a régióba.” Ugyanezt a gondolatmenetet követi Emanoil Bucuţa: Românii dintre Vidin şi Timoc (A Vidin és Timok közötti románok), uo.
3 A messzi 16. századbeli eseményeket bemutatva, az elbeszélés gyakorlatilag egy, a hagyományos emlékezet kényszerrendszeréből kerül ki, és egy újjáalakított, újraértelmezett történelmi információsorozatként jelenik meg. Lásd: Arnold Van Gennep: La formation des légendes (Legendák kialakulása), Paris, Flammarion, 1917, és Mircea Eliade: Littérature orale, Mytologie, folklore, littérature populaire (Szóbeli irodalom, mitológia, folklór, népi irodalom) In: Histoire des littératures (Az irodalmak története) I., Paris, Gallimard, 1955.
4 Boris Cyrulnik: Les nourritures affectives (Érzelmi táplálék), Paris, Editions Odide Jacob, 1993.
5 Vuk Ştefanovici Karagici: Cântece populare sârbeşti (Szerb népdalok), román nyelvű fordítás, előszavát írta és szerk. Gheorghe Cardaş, Bukarest, Minerva, 1977.
6 Ua.
7 Ua.
8 Boris Geambru – 1993. augusztus 24.
9 Binca Stancovici, 78 éves, 1993. december 14., Geanova, Szerbia.

OTILIA HEDEŞAN Ópécskán született, Arad megyében. Etnológus, a Temesvári Nyugati Egyetem román és összehasonlító irodalom tanszékének előadótanára. Pentru o mitologie difuză (Egy homályos mitológiáért), Marineasa Kiadó, 2000.


Forditotta: BORBÉLY Éva
2001.10.07.

a cikk *.pdf formátumban