HADHÁZY Zsuzsa
Egy lépés előre, kettő hátra
Erdélyi színek 
A fenyegető óriáskígyó eleje már befordult a kolozsvári Főtér túlsó oldalán, már elért a Mátyás-szobor elé, mikor a vége még bent gyűrűzött az ortodox teológia épületének tágra nyitott, boltíves kapuja alatt. A pópák négyes sorának fekete egyhangúságát csak az aranyozott, illetve ezüstözött övek és vállszalagok csillogása törte meg, de ez a törés nem volt olyan nagy, hogy enyhítette volna a több ezer pópa felvonulásának fenyegető hangulatát. Szinte hihetetlen volt, hogy a 20. század legvégén, egy önmagát európainak tartó ország egyik nagyvárosában ilyesmire sor kerülhet. Láthatóan ez volt a járókelők nagy részének véleménye is: alig néhány idősebb, félfalusias ruhába öltözött nénike és bácsika lépett le a járdáról, baktatott oda az úttesten vonuló fekete áradathoz, és hajolt le kezet csókolni valamelyik méltóságteljesen lépkedőnek, a többiek vagy közömbösséget tettetve siettek tovább, vagy elhűlt arccal bámultak: megértették a fenyegetést.

Történt pedig mindez 1998. március 21-én, szombaton, alig valamivel egy héttel azután, hogy március 13-án, pénteken, az Urunk színeváltozása nevű kolozsvári templomot, amely egykor a minoriták tulajdonában volt, amelyet a Vatikán 1924-ben a görög katolikus egyháznak adott, s amelyet a kommunista hatalom a szóban forgó egyház 1948-as betiltása után a Román Ortodox Egyháznak juttatott, ténylegesen is visszaadták az unitusoknak, miután évekig csak ígérgették azt, noha az érte folyó pert minden szinten megnyerték. (Jelenleg ugyanez a helyzet például a Kolozs megyei Pecsétszeg görög katolikus templomával: törvényesen azt is visszakapták az unitusok, csak éppen nem vehetik ténylegesen birtokba.) (Egyébként természetesen nem ez az egyetlen romániai felekezet, amely a törvény értelmében visszakapta ezt vagy azt a tulajdonát, de amely csak nagy sokára és csak nagy nehézségek árán – vagy még mindig sehogy sem – tudta birtokába venni tulajdonát, de most csak a kolozsvári eseménnyel foglalkozunk.)

Az Urunk színeváltozása nevű templom visszaadása természetesen nem ment simán. Aki ismeri azoknak az éveknek a hangulatát – az egész ország, de különösen a funari Kolozsvár hangulatát, amelyen Bartelomeu Anania ortodox érsek is igazított egyet-egyet –, az nem is csodálkozik rajta. Ami történt, az mégis túltett minden elképzelésen. Az ortodoxok megszállták a templomot, és esküdöztek, hogy nem engednek be oda egyetlen „pápai lakájt” sem. A görög katolikusok előbb miséztek a Mátyás-szobor előtt (1990 óta mindig ott tartották a misét, a szabad ég alatt), majd tömegesen megindultak az Urunk színeváltozása templom felé. Voltaképpen csupán néhány száz méterről volt szó, de ez a néhány száz méter már tele volt ellenséges érzésű ortodoxokkal. Főleg fiatalokkal. „Civil” legfeljebb elvétve és hivatalból volt ott, újságíróként, riporterként, a többi mind feltüzelt, harcra kész, habzó szájú, nemzeti érdekeket védő „honfi” volt. Itt-ott a fal mellé húzódva egy-egy rendőr is feltűnt, de nem lépett közbe, passzív szemlélője maradt a dolgoknak. Márpedig szemlélni való bőven akadt. Ahogy a görög katolikusok behatoltak templomukba, teljes lett a felfordulás: nem tudni, voltaképpen ki kezdte, de nemsokára szinte romokban hevert a templombelső: asztalok, székek borultak, törtek, még az oltárasztalt sem kímélték, szállt a por, ruhafoszlányok repültek. Mindez két olyan keresztény egyház tagjai között történt, amelyek alig-alig különböznek egymástól…

Mikor valahogy kikeveredtem a templomból, a döbbenettől teljesen bénult aggyal ténferegtem ide-oda a jórészt még mindig ortodoxokból álló tömegben. Figyeltem a beszélgetést, reméltem, hogy elkapok valami normális emberi reakciót. De amit hallottam, az szinte a látottakat is meghaladta: „Árulók!” „A lengyel pápa bérencei!” „Hát románok ezek?! Csókolgatják a pápa papucsát, s még azt merik mondani, hogy van bennük nemzeti büszkeség!” „Mit vannak olyan nagyon oda Rómáért, Franciaországért meg Németországért?! Az is gazdagság, ami ott van? Menjenek, nézzenek körül Moszkvában, ott igen, ott van gazdagság.” „Igen, nézzenek Moszkva felé! Ott kel fel a nap, onnan jön minden fény.”

Félelmetes volt. Ezeknek a fanatizáltaknak, úgy látszik, nem volt elég a „fény”, ami az utóbbi másfél évszázadban Moszkvából áradt ezekre a tájakra… De a történtek hangsúlyt igazán a nyolc nappal későbbi felvonulások révén kaptak, amelyről az elején szóltam. Amikor Bartelomeu Anania, Kolozsvár és Felek érseke hívó szavára (!) majd’ egész Erdélyből összegyűlt a minden rendű-rangú ortodox papság, és felvonult Kolozsvár utcáin, hogy felhívja az illetékesek figyelmét, micsoda erő rejlik benne, mit kockáztat az a hatalom, amely fittyet hány az ő érdekeinek.

Szomorú, de tény: Romániában, ahol hivatalosan máig sem mondták ki az egyház és az állam különválását, bár összefonódásukról sem szokás – legalábbis hivatalosan – beszélni, az ortodox egyháznak sikerült megfélemlítenie a mindenkori hatalmat (bár valószínű, hogy nem is igen lett volna erre szükség, hiszen ez utóbbiban amúgy sem volt soha politikai akarat az elvett tulajdon visszaszolgáltatására), és sikerült keresztülvinnie akaratát: a görög katolikus egyház (mert most csak arról beszélünk) vagyonának visszaszolgáltatásában alig történt előrelépés, de ha a máramarosi Farkasrév műemlék templomának ez év októberében az ortodox pópa által elrendelt lebontására gondolunk, akkor inkább visszatáncolásról lehet szó.

S ha már amúgy is szóba került Moszkva, hát jusson eszünkbe: „egy lépés előre, kettő hátra”. Ennél nincs biztosabb módszer.

HADHÁZY ZSUZSA 1952-ben született Kolozsváron. Szabadúszó újságíró, a Provincia lapszerkesztője. Kisesszéket, publicisztikai írásokat közölt a romániai magyar lapokban.


2001.10.07.

a cikk *.pdf formátumban