Gheorghe GORUN
A történelem vállalása Romániában
Erdélyi színek 
A demokrácia, természetesen, együtt jár a kifejezés szabadságával, ami, egyebek mellett, azt is megengedi bárkinek, hogy bármiről nyilatkozzék. Többek között a román görög katolicizmusról, erről az egyetemes egyház történelmében fontos szerepet játszó, annyira kézenfekvő, mégis annyira bonyolult témáról.

A magát szakértelemmel vagy legalábbis azzal gyanúsító történész, hogy erre a státusra törekszik, olvasva a hazai, illetve a bármilyen sajtóban1 endémikusan megjelenő különböző publicisztikai hozzászólásokat, nem teheti meg, hogy ne bámuljon el azon a végtelen szellemi sötétségen, amely átüt azoknak az irományain, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy nyilvánosan részt vegyenek az egy bizonyos egyházhoz való tartozás kérdéséről folyó vitában – muszáj-szakértők tehát –, vagy legalábbis a tollforgatás gyakorlásában. Az a vita, amely az elmúlt években a marosvásárhelyi Vatra folyóirat hasábjain folyt, amelynek anyaga külön kötetben is megjelent, az egyetlen civilizált vélemény-párbaj, s mindkét „félt” képviselő értelmiségiek részt vettek. Csendes vita, amelyet csak néha korbácsolt fel egy-egy olyan epésebb megjegyzés, amely mögül egyéni vagy csoport-frusztrációk tűntek elő, egy olyan egyház iránti nosztalgia, amely annak a fél évszázadnak a védőpajzsa alatt, ami illegalitásba való kényszerítése óta eltelt, értelmiséginek, erkölcsösnek, a harmadik évezredbe és az egyesült Európába való belépés szempontjából tökéletesnek tűnik. Mint ahogy előtűnnek néha bűnök vagy éppen a kisebbségi érzések ugyanazzal az önmagát igazi mártírként meghatározható egyházi intézménnyel szemben, ellentétben a másikkal, amelynek nem könnyű elrejtenie a csúcsán állók múltbeli együttműködését egy nem csupán ateista, hanem gyilkos politikai rendszerrel. Néhány évvel ezelőtt, szinte közvetlenül az 1990-es események után egy pap nyugtalanul jelentette ki, hogy Nagyváradon majdnem minden fiatal értelmiségi, aki templomban esküdött, a görög katolikusokhoz ment. Művelték abban az időben – és művelik-e most – a keleti típusú katolicizmust?

Vívtak azonban egy „betyár-párbaj”-t is, amely távolról sem közelítette meg a tudományos vagy legalábbis a civilizációs normákat. Számtalan – leginkább helyi – kiadványban, amelyet ez a „helyi” jelleg mindenképp beszűkített, egész áradata jelent meg a többé-kevésbé szennyes, de mindenképp pártos szövegeknek a két román egyház viszonyáról, de leginkább a görög katolikus egyház ellen, amelyet az egység illúziója szempontjából egyenesen fölöslegesnek, mi több, veszélyesnek könyveltek el. Teljesen jelentéktelen szerzők versengtek egymással, személyes problémák sorát használva fel az igazságtevésben, időnként kimondottan szórakoztató módszertant követve, amely azonban mindig győzelemre segítette saját verzióját. Igaza volt Jean Giraudoux francia rendezőnek: „Az igazságtevők az emberiség átkai.” Hogy a kis emberek többé-kevésbé provinciális világa egyszer csak arra ébredt, hogy véleménye van, az valahol érthető. Érthető az is, hogy a két egyház magasabb szféráiban ugyanaz a vélemény uralkodik, bár az egyszerű hívő hajlamos lenne azt hinni, hogy a félig kimondott igazság neve csak hazugság, függetlenül attól, milyen „magasan” helyezkedik el kimondója. Végső soron csak az egyház csalhatatlan, képviselői nem! De hogy a tudományos köröknek is ugyanaz legyen a hozzáállása, holott náluk az igazság szolgálatának abszolútnak kellene lennie, az már valóban aggasztó.

Legsúlyosabb azonban az állam magatartása – az államé, amely már valószínűleg megszokta, hogy bírálatok, irónia és gúnyolódás céltáblája legyen, de éppen ezért a másik, az Úr 1989-es évének karácsonyán megbuktatott politikai rendszer folytatója –, az államé, amely nem vezette be a vallási „közömbösség” politikáját az 1989-es évet követően, hanem enyhén kozmetikázva, az előző rendszerét folytatta. Mert az egyik „nemzeti” egyház iránti tiszteletteljes tolerancia, miközben a másik, elévülhetetlen érdemei és bizonyos jogok abszolút birtoklása mellett az anyagi lét szempontjából alig vonszolja napjait, nagyon hasonlít a költségvetés mamut-felfalóival szembeni gazdasági engedékenységéhez vagy a mezőgazdaságnak egy cinikus privatizáció mélységeibe való diszkrét betaszításához.

Ami a modern állam vallási kompetenciáját illeti, annak, normális esetben, állampolgárai hitéletének kedvező feltételei megteremtésére kellene szorítkoznia. A modern román állam elképzelte saját magáról, hogy mindenekelőtt sui generis nemzeti intézmény, következésképpen – hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan – elutasított mindent, ami úgy tűnt, ellentmond ennek a klisének. Nemzeti jellegének deklarált vállalása, függetlenül attól, hogy kommunista vagy pre-, illetve posztkommunista szakaszáról van-e szó, az egész 20. század folyamán, nem más, mint a (vallási, etnikai, kulturális, politikai stb.) másságellenes magatartás igazolása. Fölösleges most megemlíteni azokat az időszakokat – a vasgárdista, a kommunista stb. állam –, amelyekben letért a demokrácia útjáról, ezek csupán a szabályt erősítik. Végső soron a Görög Katolikus Egyháznak – amely még a nevét is Román Unitus Egyházra változtatta az 1918-as egyesülést követően, hogy könnyebben el tudja fogadtatni magát az új nemzeti-vallási többséggel – közvetlenül az egyesülésnek az ismert feltételek szerint való bekövetkezése után már gondjai voltak a román királyságba való beilleszkedéssel. A történelem iróniája, hogy ehhez az egyesüléshez éppen ő járult hozzá döntő módon, s e nélkül a hozzájárulás nélkül, ha nem is lett volna lehetetlen, mindenesetre nagyon megnehezült volna az egyesülés.

Ha közvetlenül 1918 után politikai meggondolásokból az ókirályságbeli román elit el is fogadta valamennyire az erdélyi román közösség jó részének vallási másságát, a nagy tömegek nem tudták maguknak megmagyarázni, és nem is magyarázta meg nekik senki pontosan, miként lehet, hogy a Kárpátokon túli románok olyan egyházhoz tartoznak, amelyről évszázadokon keresztül ellenséges hangon beszéltek nekik. De nemsokára megváltozott a regáti román politikai osztály baráti magatartása, különösen miután nehézségek merültek fel az erdélyi román elittel való viszonyában, ez utóbbi ugyanis távolról sem volt elragadtatva a regátiak politikai erkölcseitől, és pár évvel az egyesülés után eszébe jutott néhány olyan vezetőjének figyelmeztetése, aki Gyulafehérváron nem értett egyet a Romániával való feltétlen egyesüléssel, hanem a föderalizálásért harcolt.

A két világháború közti időszakban a románságon belüli vallási konfliktusok fokozatosan nyilvánvalókká váltak. Majdnem 10 évvel az 1918-as egyesülést követően az erdélyi vallási feszültség robbanásveszélyessé vált, nem a Román Ortodox Egyház, hanem az állam magatartása miatt a nem ortodox egyházakkal szemben. Például az 1928. március 22-én Kolozsváron tartott Unitus hívők kongresszusa kénytelen volt elfogadni egy jegyzéket2, amely keserűen állapította meg, hogy azok között az új állami keretek között, amelyekben néhány éve élnek, megjelent egyházuk megszüntetésének veszélye. Az 1928-as szöveg ma talán túlzottnak tűnik, de olyannak is, amely előrevetítette a két évtized múlva egy másik politikai rendszer által megvalósított eseményeket. Mert a jegyzék aláírói – a kongresszus elnökei – egy, a politikai elitnek szánt figyelmeztetést fogalmaztak meg ott, urbi et orbi, mely szerint „semmilyen emberi erő nem tudja majd széttörni a Rómával való egyesülés pecsétjét”. Egy ilyen nyilatkozatnak meg kellett volna nyugtatnia a keleti rítusú katolikus hívőket, akiknek vallási tapasztalata az utóbbi 10 évben kiábrándító volt.

Másrészt a jegyzék biztosította a görög katolikus püspököket az összes görög katolikus hívő határtalan áldozatkészségéről és a hívők azon döntéséről, hogy „falként veszik körül őket”. Hogy a görög katolikus elit 1928-ban nyilvánosságra hozott nyilatkozata nem egyszerű szónoki gyakorlat, nem fölösleges szószaporítás volt, azt az állam politikájának későbbi kibontakozása és az éppen két évtized múlva bekövetkezett események bizonyították, amikor is a román állam törvényen kívül helyezte a görög katolikus egyházat. Nem sokat számít, hogy ki állt az ország kormányrúdjánál 1928-ban vagy 1948-ban. A történelem színe előtt csupán a vezetés logikáját uraló mentalitás számít, az a mentalitás, amely nem rejthető el a politikai színárnyalatok mögé. Az pedig nyilvánvalóan a Kárpátok déli oldaláról származik, ahonnan – hét évtizeddel ezelőtt éppúgy, mint ma – a nemzeti egység megmentésének a bármilyenfajta – etnikai, vallási, kulturális stb. – másság elutasításával történő gondolata is származik. Mintha egy nemzeti egységet nem építeni kellene, hanem erőszakkal kikényszeríteni.

Lényegében e mögött a politika mögött nem a feltételezett nemzeti egység megvédése húzódik meg, hanem bizonyos, a Kárpátoktól délre található politikai körök és gazdasági érdekszférák uralkodói kényszerképzete. Ezek éppen azok a politikai körök, amelyek ellen Iuliu Maniu lépett fel, amikor feladta politikai izolacionalizmusát, és az ismert körülmények között megalakította a Nemzeti Parasztpártot. Illetve azok a politikai és gazdasági körök, amelyek ma, az Úr 2001. esztendejében nem hajlandók annyi szubvenciót adni az állami költségvetésből az erdélyi megyéknek, amennyi azoknak hozzájárulásuk alapján járna. Ha a nem hivatalosan közzétett adatok igazak, akkor úgy tűnik, hogy az ország lakosságának 29%-a, ennyien vannak az erdélyiek, a nemzeti össztermék 62-63%-át hordják az országos pénzügyi kosárba. A „dél” és „észak”, a „regáti” és „erdélyi” közötti, politikai síkra kivetített gazdasági érdek-összeütközések leginkább az 1996-os és – miért ne? – a 2000-es választáskor látszottak. Mert az „észak” mindig másként szavazott, mint a „dél”. Olyan politikai másságról van szó, amely mögött mély – történelmi szempontból kibékíthetetlen – ellentétek húzódnak meg, és amelyben a lakosság vallásos érzése csupán kifogás, a keresztény egyházak pedig manipuláltak, és csak a gyalog szerepét játsszák.

A manipulálás egyik példája a statisztikákhoz való folyamodás. 1989 után a nagylelkű állam elismerte a görög katolikus egyház legalitását, de az 1948-ban az állam által eltulajdonított javaknak csak egy részét adta vissza, azokat, amelyek az állam tulajdonában voltak. De mivel a kultikus épületeket még ugyanabban a tragikus évben átadták az ortodox egyháznak, az állam az új tulajdonos belátására bízta a visszaadást, s egyúttal a munkamódszert is kidolgozta: döntsön a hívők többsége, hiszen az ő tulajdonukat képezik. Ahhoz kétség sem fér, hogy ez jellegzetesen kommunista megoldás. Azon sem kell nagyon csodálkozni, hogy a – feje búbjáig laikus – állam nem tudta, hogy a keleti kánonjog szerint a püspöki katedrálisok a püspököké voltak, nem pedig a hívőké. A statisztikához való folyamodással, az indukció segítségével, az ortodox egyház részese lett a lakosság vallásos érzése azon misztifikálásának, amely szerint az ortodoxia, kötelező módon, a „jó román” vallása; ez a misztifikálás egyébként meg is felelt neki. Mert nyilvánvaló, hogy ő, egyes agg papok egyéni kezdeményezése ellenére, semmi szín alatt nem mondott volna le az „évszázados ellenség” bizonyos javainak birtoklásáról, már csak azért sem, hogy ne segítse újraalakulásban a görög katolikusokat (bár hosszú történelmi perspektívából nézve, még intézményes létét is nekik köszönheti).

Másrészt, a románságon belüli vallási feszültségek lavinaszerűen, közvetve hozzájárultak a különböző erdélyi feszültségek erősödéséhez, és ez szintén azoknak a „déli” politikai köröknek használt, amelyeknek érdekében állt az egyes olyan erdélyi személyiségek „idegen” voltáról kialakított kép fenntartása, akik esetleg, a Iuliu Maniu-modellt követve, jellegzetes erdélyi politikai csoportosulást tudtak volna létrehozni, úgy, ahogy az naiv és elégtelen módon Moldvában létrejött. Elszorult szívvel kell megállapítanunk, hogy 1990-ben démonizálták Erdélyt, hogy megelőzzék a dimbovicai politikai hegemónia elvesztését, a románokat vallási feszültségekkel oltották be, a magyarokat az etnikai kritériumokon alapuló szeparatizmussal, a németeket a szülőhaza gyors elhagyásának eszméjével, ezek minden járulékos következményével együtt. Előttünk álló történelmi perspektívánkat teljes egészében a bukaresti politikai vezetés által kézben tartott privatizálási mód határozza meg, amely szerint semmi sem kerülhet ki gazdasági ellenőrzése alól, függetlenül a végső soron közerkölcseinkből éppúgy, mint a kimondottan ebből a célból létrehozott privatizálási folyamatból következő hatalmas korrupciós jelenségek boldogtalan áldozatainak politikai hovatartozásától vagy nemzetiségétől.

Az állam, mint bizonyos gazdasági és politikai dominanciák kifejeződése, 1928-ban a statisztikai többség háta mögé bújt, amikor a képtelen egyházi törvényt akarta keresztülvinni, oda bújt 1948-ban, amikor felszámolta először a görög katolikus egyházat, aztán a politikai és kulturális életet és a magántulajdont, amely az értékalkotás sokféleségét biztosította, és ugyanoda bújt 1989 után is, amikor a többségnek ugyanazt a kliséjét lobogtatta meg, templomok tulajdonosává téve meg őt, és – miért ne? – az általában vett vallásos érzés tulajdonosává. Jellegzetesen kommunista eszme, mint ahogy kommunista az a mentalitás is, mely szerint a problémák megoldása az, hogy másokkal kapartatjuk ki a gesztenyét, és másra ruházzuk át saját felelősségünket.

A Román Ortodox Egyház problémája, hogy 1948-ban, miközben az állam védelmének ügyvédjévé vált, beleesett a „vörös hálóba”; annak az államnak vált védőjévé, amely azelőtt kitulajdonította a görög katolikusok templomait, most pedig ráhagyta bizonyos történelmi jogi hibák helyrehozásának kellemetlenségeit. A hiba folyamatosságát hangsúlyozza az 1998-ban Bukarestben megkezdett, majd a tisztán formális következményekkel járó, Balázsfalván, Nagyváradon és Remetén folytatott katolikus–ortodox párbeszéd teljes eredménytelensége. Más kérdés, hogy 1948-ban a Román Ortodox Egyház el volt ragadtatva attól, hogy csupán egy ostoba történelmi vita eldöntése érdekében valóságos vallási genocid résztvevője lehet, és túl későn és csak bizonyos személyiségein keresztül jött rá, hogy gesztusa egy ázsiai eredetű politikai rendszer biztos áldozatává tette. Mint ahogy a Román Unitus Egyház problémája, hogy szellemi potenciálját és intézményrendszerét, valamint anyagi alapjait helyreállítsa saját pásztorságának kialakítása érdekében. Természetesen elsősorban saját híveire, valamint az egyetemes katolikus egyházra támaszkodva, de a román állam segítsége nélkül, mert annak magatartása tökéletesen megfelel a régi görög mondásnak: „Timeo danaos et dona ferentes” (Félem a görögöt, ha ajándékot ad is).

Az egyetemes történelmi tapasztalatokból már rég kiderült, hogy az egyháznak a vallásos élet állam általi szabályozásával az állam politikai irányvonalába történő beillesztése az egyház állami eszközzé való átalakításához vezet. Sajnos, a legfontosabb példák a keresztény egyház keleti szférájából valók: a Bizánci Birodalom, az Orosz Birodalom, és miért ne, mi. Ennek a gyakorlatnak mindig gyászos következményei voltak: a Bizánci Birodalmat elnyelte az iszlám, az oroszt a kommunizmus; nálunk az ellenszegülő egyházat, amelyről nyilvánvaló volt, hogy fejlettebb szakaszaiban nyíltan és hatékonyan ellenállt volna a kommunizmusnak, erőszakkal megsemmisítették, még mielőtt rátérhetett volna a cselekvésre. Mint ahogy ennek a gyakorlatnak az eredményeként lehet elkönyvelni a furcsa „román népi” vallásosságot (amely voltaképpen mégis a Kárpátoktól délre és keletre fekvő román térségben mindig is dívó, az államnak az egyház fölött gyakorolt paternalizmusában gyökerezik valójában), amely valóságos ínyencségévé vált a vallásos jelenséggel foglalkozó, bárhova való szociológusnak.

Melyek lesznek a román állam egyházzal szembeni politikájának következményei? A válasz csak látszólag nehéz. Egy 2000-ben, az Egyház és állam címet viselő tudományos szesszión Nicolae Gudea professzor által bemutatott tanulmány3 – egyebek mellett – hangsúlyozza, hogy Erdélyben a katolikus hívők (akik statisztikai szempontból, s ezt extrapolálással számítottuk ki, a két világháború között majdnem a felét képezték a tartomány román lakosságának, de ma, nyilvánvalóan, ennél kevesebben vannak) továbbra is úgy tartják, hogy a mindkét rítusú katolikus egyházzal és minden nem ortodox egyházzal szembeni ellenséges politikájával a román állam tovább folytatja a kommunista rendszer által gyakorolt vallási üldözést. Ebből elsősorban természetesen az következik, hogy a lakosságnak ez a rétege „ellenség”-nek látja az államot is, és a továbbra is hozzá kapcsolódó Román Ortodox Egyházat is! Hiszen az erdélyiek sok, 1989 karácsonyakor feltámadt – s aztán elvetélt – reménye között ott szerepelt az is, hogy vége a kommunista típusú vallási üldözésnek. Mi több, mindenki azt remélte, hogy a görög katolikus egyház az 1948 nyarán létezett állapotába kerül vissza. Mint mindnyájan tudjuk, ez nyilvánvalóan nem történt meg. Ellenkezőleg, a helyzet rosszabbodott, mivel az állam, hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan, az ortodox egyházat támogatja, azt, amelyet egyedüli „nemzeti egyházként” kezel. Ami a Kárpátokon kívüli román térségre érvényes is, de nem érvényes Erdélyre. (Bár, a közelmúlt szociológiai felméréseit figyelembe véve, a lakosság 45 százaléka hitetlennek vallja magát a túlvilági élet és a megváltás tekintetében, vagyis ateista, s így – horribile dictu – voltaképpen ő alkotja az első „nemzeti egyház”-at.)

Valószínű, hogy ezt az általános meggyőződést nem lehet majd kiirtani a közvéleményből az állam nagyvonalú gesztusai nélkül, anélkül, hogy visszaadná a görög katolikus egyház javait, elsősorban a templomokat, megkezdve a nagyváradi Szent Miklós püspöki katedrálistól; ez az egyetlen a görög katolikus püspöki katedrálisok között, amely még mindig az ortodox egyház tulajdonában van (ez utóbbi megígérte annak visszaszolgáltatását mindjárt az új nagyváradi ortodox püspöki katedrális felépülte után, amit azonban, bár komoly állami támogatást kapott, évek óta szüneteltetnek, abból a nyilvánvaló célból, hogy sine die vagy még inkább az ismert sohanapjáig elhalasztódjék a visszaadás pillanata).

Mégis nehéz elhinni, hogy a többé-kevésbé közeli jövőben a román állam, az „ajánlásokban” megfogalmazott nemzetközi felszólítások ellenére, hajlandó lesz ilyen nagyvonalú gesztusok megtételére. És az a szellem, amely vallásos okokból is jelentős részét uralja az erdélyi lakosságnak, demokratikus módon kitörhet a választásokon leadott szavazatokon keresztül. De másképp is, abban a pillanatban, mihelyt a „moldvaiak pártjá”-hoz hasonló jövendő politikai alakulat felveti például a valamikor Iuliu Maniu (és más politikai keretek között A.C. Popovici) által javasolt föderalizálás kérdését, vagy éppen a határok kijelölését a Kárpátokban, amelyet Ilie Şerbănescu gazdasági elemző említett az elmúlt napokban a Román Televízió 2-es adásán mint esetleges nemzeti veszélyt. A labda, akárhogy is, annak a kormánynak a térfelén van, amelyet, sajnos, éppen az a politikai csoportosulás hozott létre, amely a hazai politizálgatásban egy – ha nem öt-hat – évtizede a szabályokat felállítja. Dominus nobiscum.

Jegyzetek
1. Lásd például Die Ostkirchen. Ein Leitfaden, Graz, 1997.
2. Országos levéltár, Bihar megyei igazgatóság, fond Episcopia greco-catolică Oradea (Nagyváradi görög katolikus püspökség), dos. 280, f. 33.
3. Nicolae Gudea, Reflecţii privind relaţia dintre stat şi Biserică. O abordare din punct de vedere greco-catolic. (Gondolatok az állam és az egyház viszonyáról. Görög katolikus szempontból való megközelítés) In: Studia Univ. Babeş–Bolyai, Theologia catholica, XLVI, 1, 2001.

GHEORGHE GORUN 1949-ben született Nagyváradon. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem görög katolikus teológia kara nagyváradi részlegének előadótanára. Reformismul austriac şi violenţele sociale din Europa Centrală. 1750–1800 (Az osztrák reformizmus és a közép-európai társadalmi erőszak. 1750–1800), Nagyvárad, 1998, Răscoala lui Horea în comitatul Bihor (A Bihar vármegyei Horea-felkelés). Izvoare documentare, Cluj, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.10.12.

a cikk *.pdf formátumban