Virgil BERCEA
A Rómával Egyesült Román Görög Katolikus Egyház hivatása és perspektívái
Erdélyi színek 
„A hitet nem tudjuk elválasztani Krisztustól, aki tanítása kezdetén azt mondja: »Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban.« (Mk 1,15), vagyis térjetek meg, változtassátok meg szokásaitokat, szemlélet- és gondolkodásmódotokat, hogy megkapjátok az Evangéliumot, és hinni tudjatok benne. Mint minden minőségi változás, a hit is nyitottságot és adottságot feltételez. Az adottság Isten ajándéka, a nyitottság a mi hozzájárulásunk.” (Eugen Popa, A hitről és a kereszténységről).

A görög katolikus egyháznak megvolt az a képessége, hogy hozzájáruljon az ember alapvetően lényegi megváltozásához vezető megtéréshez; ez aztán a lélek megváltásához vezet, amely minden keresztény végső célja. Ugyanilyen mértékben hivatása volt az erdélyi román népet… A három pont lehetővé teszi, hogy beláthassunk a „magistra vitae” csodálatos labirintusába, és felfedezzük azokat a koordinátákat, amelyek a mi részünkre fontosak vagy hasznosak. A történelem mindenképpen egyetlen, ezért fontos, hogy olyannak sajátítsuk el, amilyen volt, hogy szabadon gondolkodhassunk, és nyitottak legyünk a jövő felé, jól tudva, hogy a történelemnek egy Ura van – Jézus. És az Úr kegyelme se jó sorunk, se megpróbáltatásaink idején soha nem hiányzott, mert „…az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16).

Egy megpróbáltatott egyház élő egyház, Krisztusban, Krisztus által és a feltámadott Krisztussal élő egyház. A halál nem állhatott ellen az életnek, és legyőzetett, a „búzaszem” meghal, hogy élet fakadjon belőle. Saul üldözte a keresztényeket, Jézus pedig a damaszkuszi úton megkérdezi: „Miért üldözöl engem?” A mi egyházunkat üldözték, szenvedett, és minden bizonnyal benne szenvedett Krisztus másodszor vagy… ki tudja hányadszor? Látjuk a megkorbácsolt Krisztust, dárdával átszúrva, holtan, sírba téve, ellenségeinek gyűlölete nő, miután egy kőlappal lezárják a sírt, majd elkezdődik a tanítványok üldözése.

Érdekes, hogyan ismétli önmagát a történelem. A kommunista hatalom a „börtönök sírjá”-ba zárja a pásztorokat, de a nyáj egy részét is: papokat, híveket, szerzeteseket, apácákat zártak rácsok mögé, és minden mozdulatukat és suttogásukat figyelték. Féltek ezeknek a „holtak”-nak a szellemi erejétől, a „Halott”, de Feltámadott és a századokon Győzedelmeskedő iránti szeretetüktől és a beléje vetett hitüktől. Szeretetüket és hitüket azonban nem tudták bezárni. Érdekes, hogy ennek az egyháznak a sorsa mennyire hasonló egyházfőjének – Krisztusnak – sorsához. A hitet nem választhatjuk el Krisztustól, az egyházat nem választhatjuk el Krisztustól. A görög katolikus egyház ellenségeinek ma már Jézus ellenségeivel együtt be kell látniuk: „Győztél, Galileai!” Krisztus feltámadásának fénye századokon át ragyog az egész földön. Az „elhallgattatott egyház” feltámadásának fénye egyelőre azoknak a vértanúknak a hangján szól, akiknek nem jutott sír, nem jutott fejfának kereszt, és ez a hang egységre szólít fel. Hangját még nem hallják meg, és nem is akarják meghallani. Az egyház soha nem siet, mert „sub specie aeternitatis” kell dolgoznia. Krisztus nem szállt le a keresztről, amikor a balján levő lator állandóan gúnyolta, de azt, akinek volt bátorsága megtérni, magával vitte a mennybe. „Istenem! Istenem!” – halljuk a kereszten függő Krisztus imájának a visszhangját, és látjuk dárdával megsértett bordáját és földre ömlő vérét – a sírokon túlról hallatszik a mártírok hangja, és vérük az egyház holnapi útját bevilágító fénnyé válik.

A vértanúság az Úr adománya, s nekünk nem szabad büszkélkednünk elődeink szenvedésével, de nincs is hozzá jogunk, hanem alázatosan meg kell azt köszönnünk, és mindet fel kell ajánlanunk az Úrnak. Különben a „megváltás ikonomiájá”-ban a vértanúság az egyház közös, „szent” kincse, amelynek forrásánál minden jóakaratú ember szomját olthatja.

A jövendőt világosan kell látni, odaadással, és a megtérés, az Úrhoz való visszatérés vágyával. Csupán így tudjuk olvasni az „idők jelei”-t, és megérteni egyházunk jövőjét.

Az egyház minden jóhiszemű embert arra buzdít, hogy személyesen élje meg a keresztség felelősségét. „Aki követni akar engem, vegye fel keresztjét”, „vegyétek az én igámat”, „vedd ágyadat, és járj”, csupán néhány buzdítás, amely most eszembe jut, de ha figyelmesen olvassuk az Evangéliumot, észrevehetjük, hogy minden pillanatban a keresztség, a mi keresztünk felelősségteljes megélésére buzdít: ez Jézus útja, ez a mi egyházunk útja.

Az egyház nem hanyagolhatja el az embert, akinek a „sorsa” ennyire szorosan kapcsolódik Krisztushoz. Életünk első pillanatától halálunkig minden megpróbáltatásban az egyház segít, hogy megértsük: az ember szent érték. Egy olyan gyermek születése, akinek a család valószínűleg nem fogja tudni biztosítani a táplálékot vagy a minimális emberi körülményeket, egy, a legrosszabb percben jött betegség, egy olyan munkahely elvesztése, amely az egész család megélhetését biztosította, annak lehetetlensége, hogy egy fiatal, aki most végezte az egyetemet vagy egy másik iskolát, munkahelyet találjon magának, érzelmi vagy anyagi meg nem értésen alapuló válás, az abortusz, mert a gyerek nem kívántan jött, vagy próbaházasság gyümölcse, az alkoholba, a kábítószerbe vagy a pornográfiába való menekülés a legváltozatosabb okokból, egy baleset vagy valaki kedvesnek a halála, mind olyan súlyos ok, amely miatt egyházunk közel akar maradni az emberhez, az emberiséghez, hogy megértsen minden helyzetet, hogy „együtt sírjon a sírókkal, és örvendezzen az örvendezőkkel”, hogy segítsen, ahol tud, hogy minden könnyet letöröljön, hogy egy szemernyi reményt és szeretetet adjon. Felfogjuk-e vajon, mennyire veszélyeztetett helyzetben van ma az ember? És észrevesszük-e ugyanakkor, hány szép út és perspektíva nyílik meg előttünk? Ha igen, akkor meglátjuk az egyház szerepét és fontosságát a lelki támasz nyújtásában, a bátorításban, az önbizalom megerősítésében és a reménység visszaadásában, annak megértésében, hogy milyen nagy a szeretet, amellyel az Úr felénk fordul, és milyen fontosak vagyunk mi az Úr szemében.

A hit segít abban, hogy a testté lett Ige által megismerjük az Urat. Az Igazság iránti felelősség vezette egyháznak „profetikus” feladata van a krisztusi tanok terjesztésében: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én titeket. (…) Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20, 21-22) Mindnyájan kiválasztottak vagyunk, hiszen mindnyájan részei vagyunk az egyháznak, hogy a Szentlélek erejével és áldásával dolgozzunk, aki „látva a ti munkátokat, dicsőítse az Urat” – mondja Szent Pál. Nagy feladat… megismertetni a világgal Jézust.

A mi egyházunknak sajátos elhivatottsága van: az egység elhivatottsága. A római püspökkel való 1700-as egyházi egyesülés az unitus egyház identitásának alapelve lett. A történelem folyamán nagy támasz volt számunkra a római egyházzal való közösség, ami ugyanakkor azokkal a szellemi kincsekkel gazdagította az unitus egyház tapasztalatait, amelyek híveit az üldözés idején képessé tették a vértanúság nagy áldozatára. A Rómával Egyesült Román Görög Katolikus Egyház a Római Apostoli Szentszék sajátos része, és teljes jogú testvéregyháza a többi részegyháznak.

Két alapvető jellemzője van: egyrészt a keresztény Kelethez tartozik, és mint ilyen, megőrizte és gyakorolja a bizánci szellemiséget, teológiát, kánont és rítust, másrészt minden olyan sajátos katolikus egyházzal közösséget képez, amelyik elismeri a római püspök péteri primátusát. Az unitus egyház liturgikus könyörgéseiben és egész ökumenikus tevékenységében a keresztény Kelet és Nyugat minden egyházának a többféleségben megnyilvánuló eucharisztikus egységére törekszik. Az első évezred keresztényei és mi románok egyaránt az „egyetlen, szent” egyházon belül éltük meg ezt az eucharisztikus egységet. Az egyházak egysége erkölcsi erőt és hitelességet, a többféleség pedig szépséget és teljességet biztosít a keresztényeknek Az ökumenikus párbeszéden belül, amely – hisszük – elvezet majd az egyházak egyesüléséhez, mi görög katolikusok, a felháborítás vágya nélkül, őszintén, hittel és alázattal felajánljuk adottságainkat. Azt hiszem, mindnyájunkban, személyes parancsként, él a Megváltó szavainak visszhangja: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)

Az egyház elhivatottsága, hogy bekapcsolódjék a karitatív társadalmi munkába. „Szaporodjatok és sokasodjatok, és népesítsétek be a földet” – az Úr nem azért alkotta meg az embert, hogy szegénységben éljen, hanem hogy magára ismerjen, mint az Úr „hasonmása”. A mi népünk sokat szenvedett, és megérdemli, hogy jobban éljen, az egyháznak pedig segítenie kell, hogy újra felfedezze „Isten gyermekeinek” azt a méltóságát és szabadságát, amelyet a Megváltó szerzett meg nekünk kínszenvedése, halála és feltámadása révén. De az egyház ugyanakkor különleges felelősséggel tekint a szegényekre, egyetlen cselekedetében sem feledkezhet meg róluk. Az egyház számít a szellemi értékekre és azok elsőbbségére, és harcolnia kell azért, hogy minden embernek legyen egy darab kenyere, egy öltözet ruhája, egy lakása, ahol lehajthatja a fejét, egy munkahelye, gyógyszere, és szükség esetén mindenki kapjon egy jó szót és segítséget. Egyházunk szerényen és nagyon szűkös eszközökkel megpróbál ezen az úton haladni, tudva azt, hogy a gondterhelt és szenvedő embernek nincs felekezete, és szüksége van egy kézre, amely bekötözi sebeit.

Ezeket a gondolatokat természetesen bírálni is lehet, más szempontból is lehet őket értelmezni, egyeseket megharagíthatnak, másokat kiábrándíthatnak. Meggyőződésem, hogy elmúlt a barikádok és a viták ideje, hogy itt az idő világosan látni és vállalni a múltat, hogy az időknek megfelelően és mindig Krisztus felé fordulva éljünk a jelenben, és olyan jövőre gondoljunk, amelyik ezzel a pillanattal kezdődik, és örökké tart. Hiszem, hogy ha a Jóisten megadta, hogy 1989 után újjászülessen a görög katolikus egyház, az Úrnak terve van ezzel az egyházzal. Valószínű, hogy ma még nem vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy megértsük az Úr velünk kapcsolatos tervét, de ha lesz elég hitünk és reményünk, ha tudunk kellő alázattal imádkozni és egy csepp szeretetet adni, a Szentlélek megvilágosítja majd utunkat.

Intrakatolikus párbeszéd Romániában
Közismert, hogy Romániában a katolikus egyház a szó valós értelmében éli meg katolicizmusát, mint ahogy az is közismert, hogy a katolikus közösség itt mindig kisebbség volt, de nagyon életerős kisebbség. Minden részegyház a maga módján éli meg Krisztus „misztikus testének” egyetemességét. Hazánk területén román, magyar, német, szlovák, bolgár és cseh nyelvű latin rítusú római katolikus egyház van, azonkívül létezik az örmény katolikus és a görög katolikus egyház.

A katolikus egyházak közti viszony, párbeszéd jó, működőképes; egyetlen Püspöki Konferencia van, amelynek minden római katolikus és görög katolikus püspök tagja. Ennek a Konferenciának két alkonferenciája van, a római, illetve a görög katolikus, s mindkettőnek külön kis zsinata van. A Püspöki Konferencia évente kétszer ül össze, tavasszal és ősszel, míg az alkonferenciák minden szükséges alkalommal. A plénumon a legfontosabb, az egész egyházat érintő kérdéseket beszélik meg, és azokat a gondokat, amelyekkel a román haza és nép küzd. Magától értetődik, hogy a görög katolikusok gyakran találkoznak, mert az egyházi élet újraszervezése elég bajos és sok, nagyon sok nehézséggel jár.

A „megszentelt élet”-et élő apácáknak és szerzeteseknek külön Konferenciájuk van, az Elöljárónők/Elöljárók Konferenciája.

A katolikus egyház, azáltal, hogy szellemi vezetője a pápa, nemzetek fölöttivé válik, de nem tagadja a nemzet szerepét és értékét, hanem érvényre juttatja azt. Ugyanakkor lehetővé teszi hívei számára, hogy otthon érezzék magukat mindenhol a világon, ahol katolikus közösség és templom van. A katolicizmus nem kiegyenlítődést és egységesítést jelent, hanem közösséget a többféleségben. Ezt a rituális, nyelvi és nemzeti közösségben való egyesülést éljük mi Romániában.

Nálunk főleg az üldözés idején bizonyosodott be, hogy létezik a különbözőségen alapuló érdekközösség. A gyulafehérvári római katolikus püspök* az 1948–50-es fekete években, amikor a görög katolikusoknak már nem voltak templomaik és papjaik, körlevelet intézett magyar papjaihoz, és kérte, hogy tanuljanak meg románul, és nyújtsanak lelki gondozást azoknak, akiknek már nincsenek papjaik. A börtönből szabadult és magyar római katolikus templomokba járó papjaink és püspökeink úgy jöttek rá, hogy még vannak görög katolikusok, hogy látták, sokan másként vetik a keresztet, mint a római katolikusok. Így kezdődött a görög katolikus egyház földalatti tevékenysége, a papok, szerzetesek és apácák titokban való képzése, a szentségek kiszolgáltatása, a szenvedéssel, de Krisztusért megélt élet. Másrészt a moldvai román római katolikusok voltak azok, akik a börtönből szabadult görög katolikus papoknak, akiket azért ítéltek el, mert nem változtattak vallást, átnyújtották azt a bizonyos darab kenyeret, ami a túléléshez szükséges. Sokan papjaink közül nagycsaládosok voltak, és moldvai katolikus testvéreik nem hagyták éhen halni, hanem megsegítették őket.

Az igazi közösségről, a mondhatni vértanúként megélt keresztényi szeretetről való ilyen tapasztalatok után vajon most, szabadságban élve, nem találhatjuk meg a megváltásunkért meghalt és feltámadott Krisztusban a szükséges és elégséges forrást ahhoz, hogy megélhessük az Úrban való szeretet egységét?

Kevesen vagyunk, de ennek a népnek a javát akarjuk szolgálni, mindennap és minden alkalommal imádkozunk, hogy az Úr tegye lehetővé „Szent Egyházai” egyesülését; Románia pedig, amely palló Kelet és Nyugat között, számunkra „Szűz Mária kertje”, amelynek az emberiség jóléte érdekében virágoznia kell. Igyekszünk magunkévá tenni az ortodox egyház által létrehozott értékeket és szellemi kincseket, és hisszük, hogy utunk közös: az egység útja, mint azt Urunk kéri, hogy „… egy legyenek, amint mi egy vagyunk”. (Jn 17, 22)

* Márton Áron (a szerk. megj.)

VIRGIL BERCEA 1957-BEN SZÜLetett a Maros megyei Hétbükkön. A gyulafehérvári és fogarasi egyházkerület felszentelt püspöke. Ökumenikus szellemű írásokat közöl az egyházi életről, a családról a Vatra, Vestitorul és Unirea folyóiratban.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.10.12.

a cikk *.pdf formátumban