ANTIK Sándor
Eurázsia-bot
Figyelő 
Mielőtt a címet olvasó tévedésbe esne, biztosítom, hogy a cikkben nem lesz szó semmiféle zsurnalisztikai rémhírről, bár a szeptember 11-i New York-i terrortámadás és Amerika ezt követő afganisztáni válaszcsapása után a cím nem kelti éppen egy kulturális sétapálca képzetét. Pedig ilyesmiről szeretnék írni, bár a jelenlegi események borongós képekkel árnyékolnak be mindenféle kulturális eszmefuttatást...

Az Eurázsia-bot Joseph Beuys* művészi vízióiban, rajzaiban megjelenő motívum és akcióinak kelléke. Tartalmilag annak a szellemi sétabotnak a megjelenítése, mely az óriási, még nem összeforrt Eurázsián keresztül átvezette az egykori embereket, akik – Beuys víziója szerint – nemcsak ostromlott reziduális talajt hagytak maguk után, hanem a történelem energiahordozó sétabotjának nyomát is, ahogy ezt az egykori őrhelyek napjainkban feltárt antropológiai leletei is bizonyítják.

J. Beuys az 1960-as években vált ismertté különlegesnek ható vízióival. A művészi közvélemény és általában a világ számára akkoriban talán nem tűnt annyira fontosnak, hogy milyen szorosan összefüggnek egymással Eurázsia energiái és sérülései, és hogy egyszerre mennek át az átalakulás különböző szakaszain. A történelem anyagába azonban egymással ellentétes oldalon ágyazódtak be. „Az energia és trauma európai, illetve eurázsiai metszéspontjainak felkutatása állandóan visszatérő téma Beuys munkásságában – írja 1974-ben egyik elemzője, Caroline Tisdall. Beuys szerint a nyugati princípium megsérült. E szellemiségnek, bár globálisan kiterjedő ambíciói vannak, veszélybe kerülnek újjáteremtő impulzusai, amikor elszigeteli magát ősi, természetes energiaforrásaitól. És egyre kevésbé képes kommunikálni más típusú kultúrákkal, életformákkal, mert kommunikációs nyelvezetét profitszerző és önző individualizmusra épülő intézményes keretei határozzák meg. Beuys előadásaival, médiashow-jaival, művészeti akcióival szorgalmazta a nyugati világ energiatervezetének felülvizsgálását. Mára a Nyugati Ember Energiatervezete mellett híressé vált a Párbeszéd saját hazámról, Németországról, Párbeszéd a Jezsuitával és a Vidám Demokrácia. Szociális plasztiká-jába (ami ars poeticája és egyúttal számtalan munkájának is a címe) belefért a Nemzetközi Művészeti Szabadegyetem megalapítása, a Politikai Párt alapítása állatok számára akció, Az ideológia nélküli választók és a szabad választók szervezete és a Zöldek Pártjának alapítási munkálataiban való részvétel is. Szociális plasztiká-jának legfontosabb részét azonban rajzai, installációi és akciói képezik. Ezek hordozzák speciális motívumait és anyagait, melyek ősi, nomád kultúrákat és létformákat idéznek, és sajátos vízióban konfrontálják ezeket a nyugati civilizáció bizonyos elvárásaival. A Kojot-akció (1974) talán a legfigyelemreméltóbb ezek közül, voltaképpen hétnapos együttlét egy zárt New York-i galériában egy kojottal, a felfedezés előtti Amerika bennszülötteinek egyik totemállatával, melyet az amerikai szemléletmód mára üldözött és megvetett páriává változtatott. Az akció az Európából Amerikába való repülőút közben vette kezdetét. Labrador jégmezőit – a képzelet e lakatlan senkiföldjét – megpillantva Beuys bekötötte szemét – idézzük: „Izolálni akartam magam, látóteremet teljesen beárnyékolni, hogy semmi mást ne lássak Amerikából, csak a kojotot.” Megérkezésekor, még a Kennedy repülőtéren, egész testét filcbe burkolták, ami elszigetelte őt, és egyidejűleg burokmeleget is biztosított számára. Mentőkocsiba tették, és arra a helyre vitték, melyet egy hétig a kojottal kellett megosztania. Az egyhetes párbeszéd nemcsak szimbolikus, hanem valóságos is volt, néha – a szerepek felcserélésével – humorossá vált. Kialakult a kojot farkas valóságos, az ősi totemállatnak az ember által neki tulajdonított természet, valamint az Amerikába szemellenzővel érkezett művész közti energiaáramlás. A művész magával hozta Eurázsia-botját, filcgöngyölegét, egy köteg Wall Street Journalt, barna nemezkalapját és kesztyűjét és a mellén függő triangulomot, amely tiszta, messze csengő hangot adott. Csend, együttlét, komunikáció ember és állat között a rácsokon belül, figyelő közönség a rácsokon kívül.

Beuys és a hozzá hasonló nyugatiak vízióinak és önkritikus eszmeiségének köszönhetően mára nagymértékben megváltozott a nyugati civilizációs princípium, és a kulturális érdekeltség és érdeklődés nyitottabb a Másik véleménye és életformája felé. Ez lassan kibontakozó folyamat az egykori és a most kialakuló centrumok és perifériák korifeusai között a maguk pró és kontra véleményeivel. E diskurzus kialakulásában tagadhatatlan a Beuys által képviselt szociálplasztikai modell szerepe, alig vesszük észre, hogy a különböző használt megnevezések és meghatározások, pl. „globalizáció”, „szinkronizáció”, „integrálódás” stb. szobrászi modellálását és elasztikusabbá tételét végezzük el naponta. Ugyanakkor ez a diskurzus nem kötődik csupán egy művészeti szemponthoz, hanem politikai szükségszerűsítése is annak, hogy egy politikai világtérképhez kötött elszigeteltségen változtatni tudjunk. A zsibbadtságot feloldó évtized után „akár a hosszú és mély kómából ébredező páciensnek, a mesterséges légzésről lekapcsolva, bátorságra és energiára van szükségünk, hogy saját lábunkra álljunk, és megerősödjünk” – írja ezzel kapcsolatban Lenka Lindaurova cseh művészetkritikus. Ezért volt szükségünk az utóbbi évtizedekben a Nyugat kulturális karitatív kezdeményezéseire, bár azok néha felborzolták provinciális érzékenységünket, vagy nem éppen saját elvárásainkat igazolták, amikor egzotikusnak ítélték periferikus „eredetiségünket”. Ugyancsak szükségünk volt az utóbbi évek alternatív intézményalapításaira is, melyek még mindig mesterséges légzéssel működnek ugyan, de egyre inkább – Beuys kifejezésével élve – egy FőÁram kulturális hálójának egységeivé válnak.

Manapság nem árt felidéznünk Beuys saját tevékenységével kapcsolatban megnyilvánuló humorát: „Ha egy medvével csinálnék itt valamit, teljesen más volna a partitúra”, és azt, amit A kojot: Szeretem Amerikát, és Amerika szeret engem nevű akciójával kapcsolatban megjegyzett: „Megpróbáltam visszaadni a kojotnak a szabadság iránti érzékét.” Beuys akciója nem egyszerűen show volt, amelyben a szerepek állandóan cserélődtek a művész (az ember, aki bevetette a szabad és individuális gondolkodás és alkotás instrumentumait) és a kojot között (amely az ősi energiákat idézte, és a csoportlélektől [csoporttudattól] függő állatfaj megtestesítője). Beuys kiegyenlítette a számlát a kojottal, s megjelölte az amerikai civilizáció egyik traumatikus pontját. Az amerikai kultúra befogadta Beuys munkásságát, és magáévá tette kritikus szellemiségét. A seb csak így válhatott gyógyíthatóvá.

És ma már nemcsak Amerika szereti őt, hanem saját hazája, Németország is elfogadja, és büszke rá. Darmstadtban például van egy őt idéző Eurázsia-terem, amelynek közvetlen közelében egy hatalmas vaslemez mozdul előre öt centimétert félévenként.

A világgal együtt mozgunk, de nem mindegy, hogy Beuys Eurázsia-botjával mint kulturális sétapálcával vagy egy euroázsiai bunkósbottal a kezünkben.

* Joseph Beuys (1921–1986) nyugatnémet művész, századunk második felének valószínűleg legegyetemesebb alkotója. Szobrászként indult, majd híres, zsírból és filcből (nemezből) készült plasztikáin, előadásain és akcióin, párt- és antipárt-alakítási kísérletein keresztül eljutott a „szociális plasztika” (a társadalom mint műalkotás) gondolatáig. Rudolf Steiner eszméiből kiindulva sajátos fejlődés- és társadalomelméletet dolgozott ki, melyben az anyag és a szellem, az állati és az emberi, a Kelet és a Nyugat, a művészet és a tudomány, az elmélet és a gyakorlat stb. dualizmusának magasabb egységben való feloldására törekedett.

2001.10.12.

a cikk *.pdf formátumban