John CAGE
Mások is gondolkodnak*
Figyelő 
Amikor Washingtont az Amerikai Egyesült Államok elnökévé kiáltották ki, hazánk birtokolta az Atlanti-óceán és a Mississippi folyó közötti területek nagy részét. A Mexikó ellen folytatott háború után az amerikai zászló óceántól óceánig, a Mexikói-öböltől a Nagy Tavakig lobogott. Napjainkban az Egyesült Államok világhatalom. Az Újvilágban Alaszka, Puerto Rico és a Virgin-szigetek egyaránt hazánkhoz tartoznak. Hazánk erős befolyást gyakorol Haitira, Nicaraguára, Panamára és a Dominikai Köztársaságra. Addig forgalmazta dollárját a latin-amerikai országokban, amíg az „Észak Óriásaként” nem emlegették, és most úgy gondolnak rá, mint az „amerikai kontinens kormányzójára”.

Amerika beavatkozásáról Latin-Amerikába sokaknak más a felfogásuk. A déli országok legjelentősebb irodalmi képviselői, Manuel Ugartéval az élen, arra tanítják olvasóikat, hogy hogyan gondolkodjanak erről. A legnagyobb dél-amerikai egyetemek professzorai arra oktatják tanítványaikat, hogy mit gondoljanak. A politikusok, dr. Honorio Puyerredon vezetése alatt, gondolkodnak, és kezdik gondolkodásra késztetni országjaikat is.

Ezt a gondolkodást, amely annyira hatékonyan átitatta a latin köztársaságok intellektuális életét, nagymértékben befolyásolta egyes amerikai állampolgárok tevékenysége. Ezek nagy többsége kapitalista, akik lelkesen fektettek be a déli köztársaságokba, mohón kiszipolyozva őket. Őket nem a mások fejlődésének reménye, hanem saját meggazdagodásuk vágya vezérli. A teljesen önzők családjához tartoznak. Nemcsak gazdasági sikereket értek el; sikerült az emberek megvetését és undorát is kivívniuk. Az aranyimádók tébolyodott közösségéhez tartoznak. Ugyanakkor nagyon nehéz rájuk bizonyítani a törvénysértést, mert végtelenül alattomosak és képmutatók. Ők a nagyköveteink Latin-Amerikában. A dél-amerikai lakosság szemében ők jelentik az Egyesült Államokat. Ők azok a könyvek, amelyekben a latin-amerikaiak a történelmünket olvassák, azok a képek, amelyek számukra az angolszász ideálokat jelentik.

Hat évvel ezelőtt három amerikai bank 26 millió dollár kölcsönt nyújtott a Bolíviai Köztársaságnak. A szerződés előírta, hogy évente, havi részletekben a kölcsön értékének 10 százalékát kell visszafizetni, 8 százalékos kamattal. Az ország fizetésképtelensége esetén a bankok átveszik a Bolíviai Nemzeti Bank teljes, a vasutak és az állami bevételek egy részének ellenőrzését. Ez az 1922-es szerződés megtiltotta a bolíviai kormánynak azt, hogy az amerikai bankok jóváhagyása nélkül más forrásból kölcsönt vegyen fel. Ezen előírások adminisztrálása, valamint a bolíviai pénzügyi hatóságok ellenőrzése céljából egy állandó pénzügyi bizottság jött létre. Három tagból áll, akiket Bolívia elnöke nevez ki, kettőt közülük az amerikaiak ajánlanak. Következésképpen, Bolívia gazdasági jövője egy maroknyi bankár akaratától függ. Mindez csak egy példa az amerikai kapitalisták tevékenységei közül. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek örökre a Wall Street-i pénzintézetekhez láncolták a latin-amerikai országok szívét.

Igaza van-e Latin-Amerikának, amikor álcázott imperializmusnak nevezi altruizmusunkat? Vajon folytatnunk kell-e a latin-amerikai beavatkozásokat? Mit tennének történelmünk jeles személyiségei ilyen dilemma esetében? Vajon Lincoln nem a gyengébbeket pártfogolná-e? És Roosevelt nem az amerikai beavatkozást igazolná?

Mi a teendő? Mit kellene tennünk?

Egyike a legnagyobb áldásoknak, amiben a közeljövőben az Egyesült Államok részesülhetne, az lenne, ha ipara leállna, kereskedelme megszakadna, emberei szótlanná válnának, üzleti élete szünetelne, és végül minden mozgásban levő része mozdulatlanná válna mindaddig, amíg mindenki meg nem hallja az utolsó forgó kereket és az utolsó elhaló visszhangot… és aztán a totális szünet pillanata, a zavartalan csend lenne a legmegfelelőbb pillanat a pánamerikai öntudat megszületésére. Akkor képesek lennénk válaszolni a „Mit kellene tennünk?” kérdésre. Mert nekünk hallgatagoknak kellene lennünk, nem kellene beszélnünk, és lehetőséget kellene találnunk arra, hogy megtanuljuk: mások is gondolkodnak.

A mi feladatunk, hogy odafigyeljünk a latin-amerikai gondolatokra, és tiszteljük azokat. Az emberi elme termékei ők, és mint ilyenek valóban magasztosak. Ezekkel kell összehasonlítanunk és szembeállítanunk saját gondolatainkat. Mikor a két gondolkodási mód – a latin-amerikai és az angolszász – együtt van, akkor kell szétválasztani az igazságost az igazságtalantól. Múltbeli tevékenységünk nem mindig volt dicséretre méltó, mint ahogy nem mindig volt kárhoztatásra sem méltó. És a latin-amerikaiak sem voltak mindig tévedéstől mentesek, ami a gondolkodásukat és a jelen megértését illeti.

Déli szomszédainknak, az önkormányzásra való alkalmasság elsajátítása érdekében, meg kell tanulniuk elfogadni segítségünket. Nekünk pedig meg kell tanulnunk azt, hogy közeledik a nap, amikor senkinek sem lesz már szüksége a mi segítségünkre. Ennek a napnak hatalmas jelentősége lesz az Egyesült Államok számára. Ez a nap tanúja lesz annak a legnagyobb megpróbáltatásnak, amelynek a demokrácia valaha is ki volt téve, mert ha akkor folytatni fogjuk a beavatkozást bármely latin-amerikai nemzet életébe, akkor mások meggyőződnek arról, hogy az Egyesült Államok imperialista módon jár el. Másrészt, ha ezt nem tesszük, akkor minden latin-amerikai tevékenységünkkel együtt, önzetleneknek tartanak majd.

Köszöntve e nap simogató sugarai által az Egyesült Államok olyan virágzásnak indul majd, mint még soha ezelőtt. Ő lesz a világ gazdasági nagyhatalma. Politikai téren be fogja bizonyítani, hogy az ember képes túltenni magát a félreértéseken. Nagyszerűen be fogja bizonyítani azt, hogy a nemzetközi élet nem csupán ideál, hanem realitás. Szellemi téren az amerikaiak oktatni fogják az egész emberiséget. Nem az öndicséretet fogják tanítani, mert az pusztuláshoz vezet. Ők a másság értékelésének, tiszteletben tartásának és elfogadásának tudományát fogják tanítani. Mind a latin-amerikaiaknak, mind az angolszászoknak meg kell tanulniuk, hogy mások is gondolkodnak.

* In: Richard Kostelanetz (szerk.), John Cage, An Anthology, A De Capo Paperback, 1970.

Forditotta: Sz. D.
2001.10.12.

a cikk *.pdf formátumban