IWPR
Párbeszéd Szkopjéban
Kilátó 
(AZ IWPR balkáni válságjelentése, 282. szám, II. rész, 2001. szept. 21.)*
Branko Geroszki, a vezető független macedón napilap, a Dnyevnyik főszerkesztője, valamint Kim Mehmeti regényíró és a vezető független albán hetilap, a Lobi egyik alapítója szeptember 10-én a Dnyevnyik szerkesztőségében beszélgetett az IWPR felelős szerkesztőjével, Anthony Bordennel és az IWPR macedóniai projektigazgatójával, Agim Fetahajjal.

IWPR: Hogy látjátok Macedónia jelenlegi helyzetét – túl vagyunk már a nehezén, vagy még csak most következik?

Branko Geroszki
: Nyilván, a válság még nem ért véget. A helyzet nagyon bonyolult, nagyon feszült. Vannak rejtett szándékok, amelyeket nem befolyásolhatunk, és amelyek – bár nem kedvelem az összeesküvés-elméleteket – meghaladják etnikai közösségünk képességeit. Szóval nagyon nehéz, és egyszerűen nem tudom, mi fog történni ezután.

Kim Mehmeti
: Azt hiszem, minden a nemzetközi közösségtől függ. Macedónia már tett egy lépést egyfajta „libanizáció” felé: nemcsak hogy az albán nemzetiségűek saját katonai szervezetet alakítottak, amelyet az állami intézmények törvénytelennek tartanak, hanem a rendőrség maga is hozott létre katonai jellegű alakulatokat. Úgyhogy hacsak egész Macedóniát le nem fegyverzik, az ország konfliktuspotenciálja megmarad, bár alacsony szinten, de nagy kockázattal az egész Balkánra nézve. Különösen kockázatos lesz, ha egy biztonsági vákuum keletkezik a NATO mandátumának lejárta után, és alkalom adódik a megtorlásra. Ebben az esetben a nemzetközi erőfeszítés kártyavárként fog összeomlani, és azt hiszem, ez Macedónia végét jelentené.

Geroszki
: Értékelem, hogy Kim teljes demilitarizálásra vágyik, de a trend inkább a további felfegyverkezés felé mutat Macedóniában. Jelenleg egy új NATO-misszió van az országban, ami új fegyvereket, új katonákat és néhány esetben új problémákat jelent.

Mehmeti: Nem vagyok naiv. Tudom, mik a következményei egy idegen katonaság jelenlétének a saját szülőhazámban. De én nem a helyi fegyverek megsemmisítéséről beszélek, csak azért, hogy a németek vagy mások tankjai vegyék át ezek helyét. Én az idegen fegyverek bejövetelét a hazai fegyverek megsemmisítésének eszközeként látom. Utána olyan helyzetbe kerülnénk, amelyben nem kellene a fegyverekre gondolnunk mint problémáink megoldásának egyetlen lehetséges módjára.

IWPR: Melyek a kulcstényezők, amelyek a béketerv sikeréhez vezethetnek?

Geroszki
: A kulcstényező az, hogy mindkét etnikai közösség hozzájáruljon a megvalósításához. Az új egyezményben egy olyan rendszert vázoltunk fel, amely a konszenzuális demokráciához hasonlít. Egy olyan rendszert, amely kielégíti mind az albánok, mind a nemzetközi közösség igényeit. A gond az, hogy ezekhez a változásokhoz eljuthattunk volna három vagy négy év politikai, nem katonai harc után is. Macedónia EU-hoz való csatlakozási folyamata kapcsán Brüsszel minden bizonnyal nagy nyomást gyakorolhatott volna a macedón hatóságokra. Most lehet, hogy van egy csodás rendszerünk, de a macedónok és albánok közötti kapcsolatoknak nincs semmi tartalma. A bizalom elveszett. Az albánok állandóan azt hangsúlyozták, hogy sosem voltunk háborúban egymással. Most ez már nem érvényes. Háborúztunk, és ez megnehezíti az ország jövőjével kapcsolatos kulcsfontosságú döntések meghozatalát. Hadd emlékeztesselek arra, hogy Jugoszlávia a konszenzuális demokráciának egy tökéletesen megtervezett rendszere volt. Ami itt, nálunk van, az még annyira sem fejlett, mint a jugoszláv államrendszer döntéshozó szervezete, de még az az ország is szétesett. Szóval attól félünk, hogy a békefolyamat csupán megszilárdítja a jelenlegi viszonyokat. Maga a békefolyamat nem jelent semmit, ha nem hoz magával fejlődést, egy esélyt az előrelépésre mindkét etnikai közösség számára. Ez az esély talán még nem veszett el mindörökre, de attól félek, pillanatnyilag elveszett.

Mehmeti
: Már bebizonyítottuk, hogy minden térségben, ha a két legnépesebb közösség el akarja pusztítani az országot, sikerül. De egy pozitív tanulságot is levonhatunk ebből: rá kell ébrednünk arra, hogy mi, macedónok és albánok nemcsak azért létezünk, hogy betegyünk egymásnak, hanem tulajdonképpen azért, hogy egy közös célt kövessünk. A keretegyezmény végleges szakítást kínál az államépítés leninista felfogásával, a 19. századi felfogással, amelyben a legnépesebb közösség dönt, és mi, a többiek csak annyiban vehetünk részt az államépítésben, amennyiben ezt a többség megengedi nekünk. Ha Macedónia tudatosan elveti ezt az elképzelést, visszanyerheti korábbi előnyét szomszédaival szemben. Másrészt, ha nő azoknak a macedónoknak a száma, akik úgy gondolják, hogy nem tudnak együtt élni az albánokkal, vagy ha az albánok kezdenek elzárkózni, tanúi leszünk az etnikai határok meghúzásának. Bitolában ma már nem élnek albánok, ugyanakkor nehéz macedónnak lenni Tetovóban. A nagy feladat megakadályozni ezeknek a veszélyes enklávéknak a kialakulását.

Geroszki
: Kimnek minden egyes kedves vágya meghiúsul, amikor az első fegyvert elsütik az aratás vége után, az első komoly incidensnél. Ne legyünk naivak. Még mindig háborúban vagyunk egymással. Csak a béke elemi politikai előfeltételei jöttek létre, de kétlem, hogy ennek a háborúnak vége lenne. A politikailag szélsőséges albánok nagyon világos üzenetet kaptak a nyugati hatalmaktól: ha politikai célokat akartok elérni, fogjatok fegyvert, harcoljatok, és sikerülni fog! Elismerem, hogy a fegyveres albán harcosoknak sikerült elérniük céljaikat, legalábbis részben. Ez azt sugallja nekem, hogy a történetnek nincs vége. Úgyhogy eléggé borúlátó vagyok, és úgy érzem, a béke messze van.

Mehmeti
: Tudom, hogy reményeimet nagyon könnyű egykettőre megsemmisíteni. Útban hazafelé három ellenőrző ponton kell átmennem, ahol Ljube Boszkovszkij [a belügyminiszter, akit egyesek szerint felelősség terhel a ljuboteni gyilkosságokért] tartalékosai kérni fogják a személyi igazolványom, és minden azon múlik, hogy részegek-e, avagy józanok! Tehát nem áltatom magam. Tudom, hogy könnyű háborút indítani, a béke pedig időt és erőfeszítéseket igényel. De barátaim, a macedónok lenyűgöznek. Úgy tűnik, mindig tudják, mit gondolunk mi, albánok. Hadd mondjam el neked, hogyan értjük mi a Nyugat üzenetét: „Ti, albánok legyetek óvatosak, mert ez az utolsó alkalom, amikor még túlélhetitek. Ha még játszadoztok a jövőben, az nagyon kockázatos lehet.” Teljesen egyetértek azzal, hogy a Balkán-övezet „dejugoszlavizálása” még nem ért véget. Számomra akkor fejeződik majd be, amikor Koszovó és Montenegró státusát meghatározzák. Akkor, ha van megfelelő nemzetközi támogatás, beleértve egy erőteljes katonai jelenlétet, le lehet majd zárni a macedón történetet.

IWPR: Mi az önök véleménye a konfliktusba való nemzetközi beavatkozásról, különösen a NATO szerepéről?

Geroszki
: Ügyetlenek voltak. Kim válasza pontosan azt igazolja, amit a politikai célok elérésére használt erőszak bátorításáról mondtam. Amint Kim és vele együtt minden albán értelmiségi is vallja, a koszovói kérdés még mindig nincs megoldva, és minden balkáni ország érdekeit érinteni fogja, különösen Szerbiáét és Jugoszláviáét, valamint a nemzetközi közösségét. Montenegró úgyszintén a jövő kérdése, és ez a montenegrói albánok státusára is vonatkozik. Szóval szeretném, ha meg lehetnék győződve arról, hogy az albánoknak szóló üzenet valóban az: „Ez az utolsó játszmátok.” Szeretném ezt hallani egy albántól: „Oké, elértünk, amit elértünk, meg vagyunk elégedve. Ez van. Elértük a célunkat. Most békében élhetünk.” Sajnos, nem ezt az üzenetet kapjuk. Az albánok története a Balkánon folytatódik. A válság folytatódik. További háborúk várhatók, további problémák, további gondok a nemzetközi közösség beavatkozásával.

Mehmeti
: Ne felejtsd, hogy márciusig a nemzetközi közösség nagyon egyértelműen viszonyult a macedóniai válsághoz, és teljes mértékben a kormányt támogatta. De ez a helyzet megváltozott, amikor látták, hogy az állami intézmények nem tényleges közintézmények, hanem csupán közösség védelmében érdekeltek. Megváltozott, amikor látták, hogy a macedón nyelvű média nem vonakodott általánosítani a bűnösséget: egy gyerektől egy tyúkig – egy albán tyúkig – mindenki bűnös, minden legitim célpont.

Geroszki
: A dolgok nem úgy állnak, ahogy Mehmeti bemutatja őket. Először is, nem feledkezhetünk meg egy nagyon fontos tényről: ki indította a háborút. Albán „banditák” voltak, amint George Robertson [a NATO főtitkára] nevezte őket az elején. Az áldozatok ebben a háborúban a macedónok. Ez a háború egy macedón területrész meghódításáért indult, és még mindig tart. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a NATO új missziójával ez sikerülni is fog. Egy területrész mindenképp a macedón állam ellenőrzésén kívülre fog kerülni. Nem megfelelő viselkedésre, amint az idegenek mondják, mindkét részről sor került. De a nemzetközi közösség részrehajló volt. Ha volt valaha dédelgetett gyerek a Balkánon, az albánok voltak azok – az Egyesült Államok, az EU és a koszovói háborúban a NATO támogatja őket. Na már most: ami megtörtént, az megtörtént. A harctér győzteseinek gratulálni kellene. De mi lesz a vége mindennek? Milyen lesz az élet Nyugat-Macedóniában, a „tetovói gettóban”? Milyen lesz az állam? Szerencsésebb lesz-e az előzőnél? Ezek a nagy kérdések. Boldogabbak és gazdagabbak lettek-e utóbb a többi országok – Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Jugoszlávia –, amelyek átmentek a háború poklán? Mindent, amit az albánok Macedóniában fegyverek és gyilkosságok révén elértek, elérhették volna politikai eszközökkel. A civilizált világban a politikai célokat politikai eszközökkel szokás elérni. Koszovóban ez lehetetlen volt, de Macedóniában lehetséges volt. Ezért nagy bűn az, ami Macedóniában történt.

Mehmeti
: Nem tagadom, hogy az albánok indították a háborút. Ebben legalább egyetértünk. De be tudnám bizonyítani, hogy az albánok soha nem nyúltak fegyverért, hogy megtámadják a macedónokat; ők intézményeket támadtak meg. Soha nem támadtak meg egyetlenegy települést sem, egyet sem! A macedónok azt is állítják, hogy az albánok területet foglaltak el. Tán az én házamat elfoglalták az albánok? Elvégre albán ház! Etnikai, nem állami kifejezésekkel szólva, és mindig úgy gondoltam, hogy az én kertem albán kert, nem macedón. De a háború alatt rájöttem, hogy a macedónok albérlőként kezelnek ebben az országban. Ha nem vagyok megelégedve a házammal, és felemelem a hangom, ők majd megmondják nekem, hogyan kell viselkednem, elvégre ez egy macedón ház.

IWPR: Mindkettőtöket hosszú ideig politikailag mérsékeltnek tartottak. De nemrég egyesek változást észleltek. Branko olyan szövegeket írt, amelyek azt sugallják, hogy az egyetlen megoldás egy katonai megoldás. Kim pedig – ennek a beszélgetésnek a kivételével – megkövetelte tolmácsok használatát régi macedón barátaival szemben is. Tehát változott-e álláspontotok és politikai irányvonalatok?

Geroszki
: Meg vagyok róla győződve, hogy egyikünk álláspontja sem változott. A valóság változott meg, jelentősen. A Leszok kolostor megváltozott, mert a fele elpusztult. A prilepi és bitolai mecsetek megváltoztak, mert a prilepi már nem létezik. Hetven macedón család családfő nélkül maradt, többségük nem katonai ütközet, hanem álnok gyilkosság áldozata lett. Az ország határozottan megváltozott. Az emberek elvesztették bizalmukat. Nem vagyok olyan derűlátó, mint Kim, hogy rövidesen a Kozarát [jugoszláv tánc, amely a testvériesség és egység jelképe] fogjuk járni, és öleljük-csókoljuk egymást, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez nem várható egyhamar. A békét választani elvi kérdés. Én voltam az első, aki nyilvánosan javasolta az alkotmány bevezető szakaszának a módosítását [egy lényegbevágó albán követelés]. Én voltam az, aki a békét támogatta a tárgyalások utolsó percéig. De nem fogadhatom el, hogy holmi banditák elfoglalják Tetovót. A Dnyevnyikben közzétett kommentáromban, amelyért mindannyian ujjal mutogattok rám, teljesen méltánytalanul a harcias macedónok táborába utalva át engem, a következőket mondtam: nem lesz béke Macedóniában, ha nem tartjuk be az egyezményeket. Tetovo és más területek elfoglalása nem szerepelt az egyezményekben. Mindannyian tudjuk, ki indított támadást az ohridi egyezmény aláírása napján. Az nem politika. Az nyomás gyakorlása egy egész nemzetre. Kim és én megbeszélhetnénk, hogyan kellene megterveznünk ezt a mi lakásunkat. Nekem megvan a saját szobám, neki megvan az ő saját szobája. Vagy ebben az országban, ahol neki van egy háza, és 5 kilométerre az övétől van az enyém. De ha te odajössz hozzám, és azt mondod nekem, hogy az én szobám már nem az én szobám, hogy ki kell költöznöm, ahogy azt 70 000 macedónnak megmondták, nem lenne más választásom, mint hogy megvédjem a szobámat a mi közös lakásunkban – azaz a házamat a mi közös országunkban. A probléma nem a te házad, Kim, és a te földed, amelyeket te teljesen jogosan tekintesz albánnak. Alig 5 kilométerre a te házadtól van az én házam – az én házam a kérdés. A macedónokat űzik el Tetovo térségéből, nem az albánokat. Szeretnék egyetlen albán értelmiségit látni, aki azt mondja: „Álljatok meg, emberek. Azért mégsem kellene ezeket az embereket kiűzni történelmi otthonukból, mert nem helyes.” Pillanatnyilag 70 000 macedónt űztek el otthonaikból, és 50 000–60 000 albán menekült el a háború következtében. Ez az egyetlen dolog, amiben egyenlők vagyunk: a háború következményeiben és szenvedéseiben. De nem egyenlően oszlik meg közöttünk a felelősség ezért az igazságtalanságért.

Mehmeti
: Még a matematikánk sem egyforma. Branko 70 áldozatot említ, én körülbelül 400-ról beszélek. Mert én minden új sírt számításba veszek Macedóniában: macedónt és albánt egyaránt. Számításba veszem az albán áldozatokat is – gyerekeket, nőket, a ljuboteni 10 személyt... Ő csak a macedónokat veszi számításba, mintha ők volnának az egyedüli áldozatok. Egész idő alatt a média, a parlament, mindenki azt állítja, hogy Macedóniában csak 70 áldozat volt. A kormány csak a rendőröket és a katonákat veszi számításba. Nem veszi számításba a Porozsban megölt gyermekeket. Szánalmas. Az albánok közelebb állnak az igazsághoz, nem azért, mert emberségesebbek vagyunk, hanem azért, mert macedón és albán nyelven is olvasunk. Ez a helyzet, közelebb állunk az igazsághoz. Örülök, hogy az albánok nem általánosították a bűnösséget, hanem világosan elhatárolták: a konfliktus az NLA és a hatóságok között volt, soha nem az albánok és a macedónok között. Ez történt a macedónokkal… Ami a nyelvet illeti, bizonyítottam polgártársaimhoz való viszonyulásomat azáltal, hogy mindkét nyelven mondtam történeteket. De megalázottnak éreztem magam. Provokáltak. Jól beszélem a macedón nyelvet, de amikor azt mondom, hogy albánul szeretnék beszélni, azért teszem, hogy jobban rendezhessem a gondolataimat. De aztán egyik kollégám, akit meghívtak egy tévéműsorba, megkérdezte, hogy elmondhatna-e legalább néhány mondatot albánul. A macedónok úgy reagáltak, mintha az NLA jött volna, hogy felrobbantsa a stúdiót! Ezért tartok ki amellett, amit mondtam: amíg nem kezdjük el tisztelni egymást ebben az államban, nem használom többé ezt a nyelvet.

IWPR: Mik az előfeltételei a macedóniai békének és együttélésnek?

Geroszki
: Meg vagyok róla győződve, hogy amikor az alkotmány módosításait bemutatják a parlamentben, az albánok megszavazzák azokat, és megszavazzák a Macedón Köztársaság alkotmányát egészében. Így, tíz év után először, elfogadják majd ennek az államnak az alkotmányát, és azt fogják mondani: igen, ez a mi országunk, ahol békében és nyugalomban élhetünk. Eddig a pillanatig még nem hallottam ilyen kijelentést, de remélem, fogok. Ez egyike az alapvető előfeltételeknek. A macedón nemzeti sztereotípia jelentős mértékben különbözik a többi, hatalmasabb balkáni nemzetekétől. És ez szerencsés dolog ebben a térségben. Nem lesz tragédia, ha a kisebbség fenyegetve érzi magát, mert a világ minden táján a kisebbségek, ha fenyegetve érzik magukat, harcolnak jogaikért. Ha sikerül elkerülnünk egy igazi háborút, azt fogja jelenteni, hogy sikerült elkerülnünk ezt az érzést.

Mehmeti
: Branko egyik feltétele teljesül. Az, aki elsőként lőtt, elsőként kezdett leszerelni. Ebben helyesen járt el a nemzetközi közösség. Ha úgy gondolnám, hogy az ohridi egyezmény a legkisebb mértékben is károsította a macedónokat, én, Kim Mehmeti, nyilvánosan elhatárolnám magam tőle. Nem akarok semmit elfogadni, ami azt jelentené, hogy valamit elveszünk valaki mástól azért, hogy a másiknak adjuk. Pontosan tudom, hogy Macedónia békéje a macedón nemzetiségűek közérzetétől függ. Nem gondolom, hogy kevésbé bátor nép, mint a sajátom. De ha a macedón állam továbbra is azt az érzést próbálja kelteni a macedón nemzetiségűek körében, hogy megalázottak és lealacsonyítottak, nem látok kiutat. Ha a média továbbra is azt az érzést táplálja, hogy a macedónok vesztesek, és hogy ez fegyverletétel, akkor két-három éven belül megalakul a macedón nemzetiségűek „NLA”-ja, és ugyanaz a probléma jelenik meg újra, csak nagyobb léptékben. Ebben az esetben az albánok nem ennek az államnak a fennmaradásában lesznek érdekeltek, hanem a lehető leggyorsabb eltűnésében. Na már most, Koszovó a macedóniai albánok oktatási és kulturális központja, családjaink fele ott van. Branko tudja, ki tanított minket Jugoszláviában. Miért Koszovóba menekültek a macedóniai albánok, nem pedig Albániába? Mert a macedóniai albán férfiak legalább 30 százalékának koszovói felesége van. Nemcsak a nemzeti érzésről van itt szó. Ezért számunkra semmi sem bosszantóbb, mint amikor az elnök előáll, és azt mondja: ellene vagyunk egy független Koszovónak. Miért ellenzitek azt, amit saját népetek számára biztosítani próbáltok – egy független államot? Sosem értettem ezt. Miért volna Macedónia veszélyben? Az eredmény az, hogy a macedóniai albánok úgy érzik magukat, mintha valamiféle „váróteremben” lennének Koszovó tekintetében. Lehet, hogy buta vagyok és naiv – író vagyok, és nem tudok politikailag gondolkodni, de azt hiszem, hogy azon a napon, amikor Koszovót független állammá nyilvánítják, a macedóniai albánok tudni fogják, hogy elérkezett a történet vége. Ugyanakkor, amíg Koszovó albánok és szerbek közötti elosztásának dilemmája megoldatlan marad, a macedóniai albánok azon tűnődnek: na és mivelünk mi lesz? Ebben az összefüggésben én nem érzem magam győztesnek. Egy győztesnek más célja kellett volna legyen – Macedónia lerombolása –, és azt kellene mondania: felülkerekedtünk a macedónokon. Én még tudat alatt sem mondtam soha, hogy a macedónok ellen harcolunk: nem, hanem ennek az államnak – az én országomnak – az intézményei ellen.

Geroszki
: Meg vagyok róla győződve, hogy miután az elnök elolvassa a kijelentésedet, jobban meggondolja majd, mit mond a független Koszovóról. Lehet, hogy régebb Kim nem volt annyira veszélyes, de most az, mert még ha nem is ő a győztes, Borisz Trajkovszkijt katonailag legyőzték.

Mehmeti:
Ha úgy érzi, hogy csak a macedón nemzetiségűek elnöke, ez így is van rendjén.

Geroszki
: Mindenesetre azt gondolom, hogy az albánoknak már van egy független Koszovójuk, azt hiszem…

Mehmeti
: Hát akkor miért vagy ellene, ha egyszer tudod, hogy már az övék? Ez még bosszantóbb.

Geroszki
: Azt hiszem, hogy tényleges autonómiátok lesz Nyugat-Macedónia egy részében, mert annak a területnek egy része nem lesz a biztonsági erők ellenőrzése alatt. De abban is biztos vagyok, hogy az elkövetkező időszakban a macedóniai albánok még rosszabb helyzetben lesznek, mint eddig. De azt már nem fogod tudni megmagyarázni magadnak, és még kevésbé nekem. Macedónként az én bűnöm nagy, mert nem tettem eleget, bár sokat tettem – ezt el kell ismerned – azért, hogy konstruktív legyek, és bátor a kisebbségek jogainak kiterjesztésében. De azt hiszem, hogy a te hibád egy egészen picit nagyobb az enyémnél, mert nem mondtad elég igyekezettel: „Várjatok, mindig van egy másik esély, nem szabad elkezdenünk embereket ölni emiatt.”

Mehmeti
: Az én előnyöm az, hogy olvasom Branko írásait, és mindenről tudok, amit mondott, ő viszont nem olvassa az én írásaimat. Nem hibáztatlak, ilyenek a körülmények. De te nem tudod, mit mondtam ennek a háborúnak a kezdetén, és nem tudom itt neked kifejteni, mert nincsenek nálam a szövegek. Minden háborút nehéz megmagyarázni. Valóban szükségünk volt egy háborúra? Nem. De mit nyerhetünk belőle? Amikor Horvátországban elkezdődött a háború, lehetetlen lett volna találni egy horvátot és egy szerbet, akik így leültek volna beszélgetni. És Macedóniában még mindig találhatnál legalább 100 embert, aki bár nem igazán nézi egymást jó szemmel, még mindig hajlandó beszélgetni. Ha a tészta jól meg van dagasztva, mindig lehet belőle jó kenyér. Ezért mondom folyton: minden az intézményeken múlik, hogy képesek lesznek-e a dagasztásra. A jelenlegi idiótáinkkal [a politikusokkal] nemcsak további háborút várok, hanem akár rosszabb dolgokat is. Még most is megpróbálják majd ránk kényszeríteni, diktálni nekünk, milyen házat építsünk, és hogy az utca bal vagy jobb oldalán építsük-e. Egy új nemzedékre számítok, amely képes lesz levonni a tanulságot ebből a tragédiából.

IWPR: Az utolsó kérdés a legnehezebb – mindezek után, el tudnátok mondani, hogy miben érttek egyet ti ketten?

Geroszki
: Lenyűgöz Kim optimizmusa, még ha azt állítja is magáról, hogy pesszimista. Úgy tűnik nekem, hogy fantasztikusan optimista, úgyhogy nem bánnám, ha találkoznánk még, és szemináriumokat tartanánk, ahol többet tanulhatnánk a testvériességről és az egységről. Szeretnék osztozni az optimizmusában, de, őszintén szólva, jelenleg nem értek vele egyet.

Mehmeti
: Vállalom az optimista szerepét. Tudod, miért vagyok az? Tudom, hogy minden macedón szomszédom kalasnyikovot kapott. Tudom, hogy Macedóniában kalasnyikovok tízezreit osztották szét. Tudom, hogy egyes területeken a macedónok fellázadhattak volna, és balhét csinálhattak volna. Még az albánoknak is azt mondom: ez azt bizonyítja, hogy nem akarnak háborúzni velünk. Annak bizonyítéka, hogy az albánok nem akarnak háborút a macedónokkal, a következő: egy etnikailag tiszta albán környezetben élek, és még a legírástudatlanabb albántól sem hallottam – ezt becsületszavamra mondom –, hogy eljött a végső leszámolás ideje. Mindenki csodálkozik, hogy lehetséges, hogy a kormány nem tért észre, hogy nem jelent meg valami bölcs ember, hogy mindent egyenesbe hozzon. De mégis, az albánok nem a macedónok ellen lázadtak fel – még a legkeményebb lázadók sem. Újságíróként kapcsolatba kerültem velük, és mindannyian azt állították, nem tudják elviselni a megaláztatást az ország intézményei részéről. Ha rajtam állna, a polgári engedetlenséget választanám – mindennapos tiltakozások, bojkottok, útlezárások –, nem pedig a háborút. Minden bizonnyal elmagyarázhattad volna az albánoknak, hogy mindezt el lehetett volna érni három év alatt. De ne feledd, hogy vannak emberek, akiknek a türelmi szintjük különbözik a Brankóétól és a Kimétől. Most elmondok nektek egy titkot: hosszú idő óta először jöttem át a Vardarnak erre az oldalára. Félek a tartalékosoktól, de Brankótól nem.

Forditotta: VENCZEL Enikő
2001.10.12.

a cikk *.pdf formátumban