Alexandru SERES
Mi, ők. Én?
Napirenden 
Bármennyire is igyekszem, nem tudok visszaemlékezni arra, hogyan tanultam meg románul. Minden, amit tudok, az, hogy az iskola első napján a kétségbeesés csúcsán, sírva jöttem haza: a világ megoldhatatlan rejtéllyé vált számomra. Nem értettem egy szót sem abból, amit a tanítónő mondott nekünk.

Még kevésbé tudom, hogy románná váltam-e. Vagy, jobban mondva, mióta gyanúsítom magam azzal, hogy nincs sok közös köztem és a magyarok között, kivéve azt, hogy beszélem a nyelvüket.

Mióta megtanultam írni-olvasni, kizárólag románul írtam. Igaz, néhány versem magyarul is megjelent – díjat is nyertem velük. De nem mondtam meg senkinek, hogy saját, eredetileg románul írt verseimet fordítottam le.

Egy román keresztelt át. Egy kiváló román – és erre büszke vagyok. 1987 körül írtam egy jegyzetet Alexandru Vlad regényéről, A nyár hidege (Frigul verii) címűről; Radu Enescu, aki akkor a Familia főszerkesztő-helyettese volt, meglepett azzal, hogy Alexandru Seres aláírással közölte cikkemet. Annyira megdöbbentem, hogy azonnal el is felejtettem – vagy csak most tűnik így nekem –, hogy szüleim Sándornak kereszteltek.

Megpróbálom nem ámítani magam: egyszerűen azért élek a román nyelvben, mert így alakult, nem mert így akartam. De anélkül gondolkodom és írok románul, hogy emiatt románnak – vagy bármi egyébnek érezném magam.

Ha valaki azt mondaná, hogy egyike vagyok azoknak a sajnálatra méltó asszimiláltaknak, akik az erdélyi olvasztótégelyben ilyen vagy olyan okból elvesztették etnikai identitásukat – hát, Istenem, nem érintene túl nagyon. Hidegen hagy az asszimiláció kérdése, mint ahogy – szigorúan személyes szemszögből – épp olyan közömbös számomra az etnikai identitás megőrzésének szükségessége, az egyik vagy másik nemzet elsőbbségének kérdése Erdélyben, a Székelyföld magyarjainak ünnepein kitűzött magyar zászló vagy Gheorghe Funar nemzetiszínű padjai. Nem vagyok strucc, aki a saját maga indukálta közömbösség homokjába dugja a fejét; egyszerűen értelmetlennek tartom ezeket a dolgokat, vagy – legjobb esetben – olyan perverz csapdáknak, amiket a történelem újra meg újra megpróbál felállítani nekünk.

Problémáim akkor kezdődnek, amikor román édesanyától született kislányom megkérdi, mit írjon a „nemzetiség” rovatba: román vagy magyar? Van arra hatalmam, hogy a származásom biztosította joggal homlokára ragasszam a magyarság címkéjét? Választhatok én más helyett identitást? Hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy nem számít a nemzetiség, mikor a körülötte levő világ románokra és magyarokra oszlik?

És bárhogy is van, ahányszor egy nagyváradi napilapba írt kommentáromban kénytelen vagyok használni a „mi, románok” szavakat, ellentmondásos érzés fog el. Mi, vagyis kik? Minden állampolgára a Romániának nevezett hazának, vagy szigorúan csak a román nemzetiségűek? És ki jogosított fel arra, hogy magyar nevemmel és magyar szüleimmel önkényesen belopakodjam a román nemzeti tudatba?

Én.

Én, aki meguntam, hogy állandóan a „mi, románok”, „mi, magyarok” szavakat halljam. Én, aki nem vagyok hajlandó identitásválságba kerülni, aki hanyagul mellőzöm – én, lelkiismeretlen! – a lelkiismeret sakktábláján kialakult konfliktusokat („elárultad a nemzeted!”, „szellemi korcs!”, „kultúr-fogyatékos!”).

A helyzet teljesen ostoba: a románok betolakodónak tartanak, a magyarok pedig legjobb esetben árulónak. Mindkét tábor ferde szemmel néz rám. Ellentmondás, de kivételezettnek érzem magam: miközben ádáz lélektani harc folyik a „mi” és az „ők” között, én, olyan no man’s landba hajítva, ahova senki nem vágyakozik, egyre jobban érzem magam. Nem kell lobogókat hordoznom, és senki nem kényszerít arra, hogy eszméket tegyek magamévá. Nem érzem magam nyilvántartásba véve, és nem piszkál a lelkiismeret, hogy a nacionalizmus nemes ügyeivel foglalkozó listákon alulírottat szerepeltessem.

Tudom, hogy kissé felelőtlennek, kissé könnyelműnek tűnhetek. Kicsit komolytalannak. És lehet, hogy az is vagyok – nincs honnan tudnom. Továbbra is meg vagyok azonban győződve arról, hogy a választás szabadsága fontosabb, mint maga a választás – és ahányszor csak lehet, élek ezzel a szabadsággal. Mindig választok – nem a „mi” és az „ők” között, hanem a között, ami jogosnak és ami jogtalannak tűnik. Legalábbis megpróbálok. Megpróbálok mindig önmagam lenni – mert egy ideje nemigen értem, mit jelent a „mi”.

Végső soron elismerem: ez is egyfajta identitásválság. De inkább legyél örökösen az „én”-nek valamilyen válságában, amely nem annyira egy lehetséges válasz illúzióját hordozza magában, mint inkább a kétség alkotó termékenységét, mint hogy élve eltemetkezz egy egyértelmű „mi”-be, amelyben már fel sem teszed a kérdést, hogy ki is vagy voltaképpen.

ALEXANDRU SERES 1957-ben született Nagyváradon. A Jurnalul bihorean szerkesztője. Infernul nostru cel de toate zilele (Mindennapi poklunk – publicisztika), Multiprint Kiadó, Nagyvárad, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.10.07.

a cikk *.pdf formátumban