MOLNÁR Gusztáv
Különös transzszilvanizmus
Napirenden 
Az Adevărul című lap október 29-i számában Szociáldemokrata program Erdély számára címmel megjelent szöveg, amelyet Ioan Rus belügyminiszter, a PSD újdonsült kolozsvári elnöke ismertetett október 27-én Kolozsváron, és amely a Vasile Dâncu vezetésével már egy bizonyos ideje működő „erdélyi agytröszt” műhelyében készült, minden felemássága ellenére, figyelemre méltó dokumentum, különösen, ha az egyre zűrzavarosabb román szomszédságpolitika és az alternatívára való képesség legcsekélyebb jelét sem mutató román belpolitika kontextusában vesszük szemügyre. Amit a kormánypárt erdélyi vezérkara – a már említetteken kívül ennek tagja még Vasile Puşcaş, Grigore Zanc, Alexandru Lăpuşan és néhány kevésbé ismert nevű szakember – javasol, az egy meglehetősen különös transzszilvanizmus, de tény, hogy mindenképpen a „provincia” által feltett kérdésekre ad (a maga módján) választ.

Vasile Dâncu és csapata már a legutóbbi választások idején is reflektált egy azóta megszűnt kolozsvári hetilapban a Provincia kérdésfelvetéseire (a választások előtt némi aggodalommal, a választások után győzelemittasan és magától értetődő kárörömmel), és Adrian Năstase miniszterelnöknek a Provinciára vonatkozó Slănic Moldova-i megjegyzései mögött is valószínűleg őket kell keresnünk. Bányai Péter a Transindexnek adott nyilatkozatában és Ioana Lupea a Cotidianul október 29-i vezércikkében jól látják ezeket az összefüggéseket, és az utóbbinak bizonyára abban is igaza van, hogy a transzszilvanizmus „nacionál-szociáldemokrata” változatának hivatalos szintre emelésével a PSD „az Erdély jövőjével kapcsolatos alternatív viták hatását próbálja meg semlegesíteni”.

A program megszerkesztői láthatóan tisztában vannak Erdély Románián belüli kivételes és különleges helyzetével. Így szerintük a „romániai szociáldemokrácia megújulása” is „Erdélyből jöhet, ahogy… a nemzeti megújulási törekvésekkel is történt”. Mivel a szerzők itt nyilván nem a hagyományos, munkásmozgalmi bázisú szociáldemokráciára gondolnak (bár valódi, szervezett tömegmozgalomként az is elsősorban Erdélyben és a Bánátban létezett), hanem az Európai Unió történelmi jelentőségű intézményi forradalmára, a föderális alapokon szerveződő Európára, amelybe most „az utolsó száz méteren” Románia is megpróbál bekapcsolódni, az analógia nagyon is helyénvaló, bár egyáltalán nem biztos, hogy a szerzők ennek teljes mértékben tudatában voltak. Jól ismert tény ugyanis, hogy az erdélyi román nemzet ügyét képviselő görög katolikus klerikusok és más értelmiségiek, akik a többi erdélyi nemzettel egyenrangú státusra törekedtek, egyszerre voltak egy sajátos tartományi konszociációs patriotizmus és egy föderális alapon megszerveződő – és ennyiben európai modellnek tekinthető – közép-európai birodalom elkötelezett hívei. A mai Európa alapkérdései felől a múltba visszatekintve mindenesetre sokkal korszerűbb európaiak voltak, mint a Kossuthra esküvő magyarok vagy a bukaresti negyvennyolcasok, akik egyaránt a francia típusú nemzetállamot istenítették, és határozottan birodalomellenesek voltak.

Bármilyen különösnek is tűnik, de ehhez az annak idején a demokratikus nacionalizmus nézőpontjából – megengedem, némi joggal – reakciósnak minősített, de ma annál értékesebb tradícióhoz most közelebb állnak a föderalizmust és a politikai decentralizációt felvállaló szociáldemokraták, mint azok a nemzeti konzervatívok, akik, függetlenül attól, hogy az Európai Unióhoz éppen hogyan viszonyulnak, egyértelműen és határozottan antiföderalisták. Az angol toryk, a francia gaulle-isták vagy Vaclav Klaus csehországi és Orbán Viktor magyarországi hívei nem értik és nyilván még kevésbé érzik ezt az Európát.

Ma elsősorban az európai szociáldemokraták azok, akik a második világháború utáni nagy kereszténydemokrata nemzedék hagyományát felvállalva és továbbfejlesztve a politikai decentralizációt az ún. alkotmányos regionalizmust is támogatják, szemben a többnyire unitarista konzervatívokkal. Nem véletlen, hogy Nagy-Britanniában nem a kérlelhetetlenül konzervatív Margaret Thatcher, hanem a reformista Tony Blair munkáspárti kormánya idején valósulhatott meg a skót devolúció, hogy Magyarországon nem a nemzetet piedesztálra emelő Fidesz, hanem a „nemzetellenes”-nek bélyegzett Szocialista Párt áll ki – sajnos, távolról sem a kellő eréllyel és határozottsággal – a fejlesztési régiók választott testületekkel rendelkező politikai régiókká alakításának ügye mellett. És az sem lehet teljesen véletlenszerű, hogy a két vajdasági szerb autonomista párt, a Szociáldemokrata Liga és a Vajdasági Reformisták Szövetsége szintén szociáldemokrata beállítottságú, és mint az utóbbi szervezet elnöke, Mile Iszakov nemrég elmondta nekem, az a tervük, hogy belgrádi eszmetársaikkal szövetkezve létrehozzanak egy országos, Szerbia egész területére kiterjedő Szociáldemokrata Uniót.

Ha Ioan Rus és társai valóban ezt az európai szociáldemokrata politikát akarják Romániában megvalósítani, akkor nem teljes képtelenség akár az erdélyi múlt nagy pillanatait is velük kapcsolatban emlegetni. A program bizonyos megfogalmazásai arra engednek következtetni, hogy megszerkesztői legalábbis nem idegenkednek egy ilyen típusú megközelítéstől. Mindenképpen így értelmezhetőek például az alábbi kitételek: „Az erdélyi tér századokon keresztül európai tér volt, amelyben európai történelmet csináltak, és európai kultúrát műveltek. Természetes, hogy ennek a térségnek vissza kell térnie a gyökereihez. A mi hivatásunk most az, hogy az egész ország integrálódásának húzóerejévé váljunk. Európai múltunk nem elegendő a jólét és az európai jövő megteremtéséhez. Nem siránkoznunk kell, hanem újból fel kell ébresztenünk közösségeinkben az európaiság tudatát, ami az elmúlt évtizedekben kialudni látszott. A munkakultúra, a rend és a fegyelem iránti igény, a közösségi önszervezés igénye és a nemzeti szellem nem tűnt el teljesen.”; „Ahhoz, hogy megteremthessük a valóban európai szociáldemokráciát, mindenekelőtt a versenyképes gazdaság szilárd kereteit kell megteremtenünk. A gazdasági szereplők közötti szabad verseny, a szabad kereskedelem lényegbevágó feltételei a fejlődés előmozdításának. (…) Erdély most az európai gazdaság romániai kapuja.”; „A jövő Európája a régiók Európája. A fejlesztési régiók azt a magától értetődő módozatot jelképezik, amelynek révén az európai építkezés elkezdődött, de egyfajta kihívást is jelentenek számára, hiszen minden régiónak van egy természetes elhivatottsága, vannak bizonyosfajta erőforrásai, és van kulturális dimenziója. Tehát regionális fejlesztési modelleket és a régiók közötti együttműködés modelljeit kell kidolgoznunk. Le kell küzdenünk azokat a gátlásokat, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk…”; „Fel kell vállalnunk a közigazgatási és a pénzügyi decentralizációt, forrásokra kell szert tennünk, és nekünk kell döntenünk azok felhasználásáról. (…) a helyi demokrácia a demokrácia motorja. A helyi közösség a demokratikus rendszer lényegi eleme és a modernizáció fő tényezője, és el kell érnünk, hogy ez Erdélyben is így legyen. Meg vagyunk győződve arról, hogy a közösségi identitás érzésének újrafelfedezése és újbóli megerősödése úrrá lehet a körülöttünk történő dolgok miatt, az infrastruktúra, a környezet, a városok és a falvak degradálódása láttán rajtunk elhatalmasodó pesszimizmuson.”; „Nem értünk egyet azzal, hogy az autonómia és a decentralizáció elve csak részlegesen kerüljön alkalmazásra csak azért, mert egyesek attól félnek, hogy az etnikai autonómiához vagy szegregációhoz vezet.”

Nem lehet nem észrevenni, hogy ezt a programot egyfajta erdélyi pátosz hatja át. Szerzői az erdélyiek nevében beszélnek, ugyanakkor ha konkrét politikai vagy intézményi kérdésekhez szólnak hozzá, az erdélyi – helyi – közösségekre hivatkoznak. Azzal nyilván ők is tisztában vannak, hogy az erdélyi adottságok a helyi közigazgatási decentralizációnál többre kötelezik őket. Ha azt talán most még túlzás volna feltételezni, hogy „az erdélyiek közössége” mint regionális politikai közösség gondolata is megfordult a fejükben, a fejlesztési régiókat csupán kezdetnek tekintő megállapításuk mindenképpen azt sejteti, hogy a helyi autonómiák jelenlegi rendszerével nincsenek teljesen megelégedve. Az a kétségtelen tény, hogy a program nyilvánosságra került részleteiben nem szerepel a fejlesztési régiók politikai régiókká és egyben közigazgatási egységekké való átalakításának és a megyei tanácsok regionális tanácsokkal való helyettesítésének a gondolata, még nem jelenti azt, hogy annak megalkotói nem látják át egy ilyen lépés jelentőségét és szükségességét. Az erdélyi közvélemény mindenképpen joggal várja el tőlük, hogy ebben a kérdésben minél hamarabb megnyilatkozzanak, annál inkább, mert sajtójelentések szerint egy ilyen típusú közigazgatási reform ott lapul a PSD-központ erős emberének, az Adrian Năstasét mostani külföldi útja során is helyettesítő Octav Cozmâncă közigazgatási miniszternek az asztalán.

Van azonban a Ioan Rus által előterjesztett erdélyi programban egy olyan kakukktojás, amely kétségessé teszi az egész vállalkozás hitelét és jóhiszeműségét. Nem arra gondolok, hogy elkészítői meglehetősen gyenge lábakon álló érvekkel igyekeznek kétségbevonni egy új regionális párt létjogosultságát (mintha nem tudnák, hogy itt egyáltalán nem csak arról van szó, hogy egyik vagy másik megye 2 százalékkal többet kapjon a központi költségvetésből, hanem a politikai decentralizációnak a társadalmi és politikai élet minden szegmentumát átható nagyon is komoly kérdéséről). Az csak természetes, hogy nem örülnének egy olyan új párt megjelenésének, amely pontosan azt a választói réteget hódíthatná el előlük, amelynek megnyerésére éppen törekednek. (Ha valóban és őszintén arra törekednek.)

Természetesen a magyar kérdésről van szó. Nem kívánok a Ioan Rus beszédében hemzsegő konvencionális magyar- és Magyarország-ellenes kitételekkel foglalkozni, ezekre már eddig is nagyobb hangsúlyt fektettek a romániai és magyarországi politikusok és hírközlő szervek a kelleténél. Rus bizonyára maga is rájött, hogy túllőtt a célon, ezért igyekezett utólag kisebbíteni beszéde utolsó, magyarokra vonatkozó részének a jelentőségét („Nem a magyar kérdésen volt a hangsúly”, „a Hargitával, Kovásznával és Marossal kapcsolatos probléma csupán másodlagos jelentőségű szegmentuma a bemutatott anyagnak”). Sokkal nagyobb jelentősége lehet viszont néhány feltűnő ellentmondásnak, ami megkérdőjelezi az egész „erdélyi agytröszt” munkájának és törekvéseinek az őszinteségét és a politikai célszerűségét.

Miért nevezi a régiókat, a helyi közösségeket a „modernizáció döntő tényezőjének” az, aki egy kőkorszakbeli szuverenitás-koncepció lelkes hívének mutatkozik? Vajon Rus nem gondol arra, hogy ugyanazzal az etatista bunkósbottal, amivel ő most a székelyföldi magyarokat fenyegeti („nem tervezzük azt, hogy a magyar lakosságot kivonjuk a nemzetbiztonság, a román államfejlődés problémaköréből”), holnap esetleg őreá és az ő erdélyi programjára fognak a „PDSR” kemény regáti bázisának képviselői és a „nemzeti egység” minden rendű és rangú bajnokai lesújtani? Akkor majd az „erdélyi agytröszt” képviselőinek fogják azt mondani, mint ahogy már mondják is, hogy a magyar irredentizmus „útitársai”, hogy „nem tervezzük azt, hogy az erdélyi történelmi tartomány fejlesztésének és az erdélyi közösségek európai elhivatottságának az ügyét kivonjuk a nemzetbiztonság, a román államfejlődés problémaköréből”.

A másik nehezen értelmezhető politikai üzenet „az RMDSZ” és „Magyarország” sommás ledorongolása. Nem az a lényeg, miket mondott Ioan Rus, hanem az, kiről és miről mondta. Mintha nem tudná, hogy az RMDSZ-ben legalább két nagyon markáns és egymással egyre ellenségesebben viselkedő irányzat van, vagy hogy Magyarország éppen választások előtt áll, és ott – Romániával ellentétben – van ellenzéki alternatíva. (Bár azt el kell ismerni, a magyarországi szocialisták kampányának vezetői mindent megtesznek azért, hogy erről csak Brüsszelben tudjanak, és az országban, és pláne attól keletre senki se vegye azt észre. ) Az erdélyi „munkakultúra”, az elvek melletti kitartás fontos dolog, de azért nem ártana a regátiaktól egy kis politikai fifikát eltanulni. Az ilyen vagdalkozásokkal a PSD csak a Fidesznek szolgáltat politikai muníciót. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor azonnal megtalálta a megfelelő replikát: „Romániának az a problémája, hogy kétmillióval több, Magyarországnak pedig az, hogy kétmillióval kevesebb magyar él a területén.” Ő bármikor készen áll „a magyar gazdaság nagy erőtartaléká”-nak tekintett erdélyi magyarok befogadására, ha a román politikusok netán elvesztenék a fejüket, és valóban nemzetbiztonsági kérdésként kezelnék, és még több katonaság, még több ortodox püspökség és kolostor Székelyföldre telepítésével próbálnák megoldani Erdély magyar többségű térségének ügyét.

Különös, hogy ez az „erdélyi agytröszt” nem jött rá arra, hogy az erdélyi regionalizmus magyarellenességgel való párosítása sem választási manőverként nem hoz semmit a konyhára, sem a sokkal sikeresebb Magyarországgal szembeni komplexusok leküzdésében nem hasznavehető. Az Erdélyben egymással párhuzamosan – sokszor egymással szemben állva – kialakult nemzeti identitásokat meg nem tagadó, de azokon a közös érdekek és célok nevében túllépő, a másik nemzethez tartozót szövetségesnek, nem ellenségnek tekintő transzetnikus regionalizmus felvállalása viszont annál több haszonnal járna.

Erdélyben – a szeptemberi felmérések szerint – az újsütetű „demokratikus” ellenzék 21%-on áll, tehát akkora erőt képvisel, mint az RMDSZ, de kizárólag azért, mert egyszerűen nincs más, amire az emberek szavazhatnának. Ebben a történelmi tartományban tehát a PSD 40%-a mellett van egy 42%-os választói tömb, amely minden bizonnyal vevő volna egy profi módon felépített, pragmatikus irányultságú regionális diskurzusra, amit az erdélyi választópolgárok az egyre nacionalistább és populistább jobbközép pártoktól és a szétesés küszöbén álló RMDSZ-től nem kapnak és nem is kaphatnak meg. Sőt a most 17%-on álló PRM-ből is legalább még 7% átcsábítható volna ebbe a táborba. A regát politikailag egy másik ország, ott teljesen más a helyzet: ott a PSD 65%-ával a teljesen szétzilálódott jobbközép 15%-a és a második helyen álló PRM 18%-a (Bukarestben 21%!) áll szemben. Ott bármilyen értelmes alternatíva – mint az épp e cikk után olvasható Levél is mutatja – kizárva.

Ioan Rusnak, Vasile Dâncunak és az „erdélyi szociáldemokrácia” többi jeles képviselőjének nincs túl sok ideje arra, hogy eldöntse: valóban csinálni, vagy csak megelőzni és eltéríteni akarnak valamit.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, politikai elemző, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Problema transilvană (Az erdélyi kérdés – tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2001.10.07.

a cikk *.pdf formátumban