Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
... csakhogy nem mindig megy az írás, az olvasás, az étkezés, az élet. Egy kis szünet az élésben jól jönne néha, ám a szív, „ez a nagy ostoba izom”, ahogy egykor a költő mondta, dolgozik szüntelen, legalábbis ott, nálatok. Azért is vagytok olyan lázasan tevékenyek. Ma reggel, november huszadikán elolvastam néhány újságcikket, átugrottam az internetre, belenézegettem a politikai, társadalmi anyagokba, vezércikkekbe, színes hírekbe. Tudod, mi döbbentett meg? Az izgatott állapot. Mármost, ezeket a szavakat, hogy lázas tevékenység meg izgatottság, lehet jó értelemben is, rossz értelemben is használni. Én itt a rossz értelemben használom őket. Túl nagy a serénység, túlságosan tettre készek az emberek, mind rohannak, mint fejetlen legyek, és ugyanakkor helyben állnak. Lázas türelmetlenséggel, hidegrázósan, fogvacogva. És ebben a túlfűtött állapotban magukkal rántanak, a pocsolyába. Jó, rendben van, nem mind. A kivételeknek majd fizetek, amikor lesz pénzem, egy Black and Hole-t. Arra gondolok, mégis, hogy a sajtó az ország tükre, úgyhogy nem kellene így kinéznie. De hátha csakugyan így néz ki az ország? Nos, valahogy így néz ki, ami abból is látszik, hogy ha nagyobb időközökben nézel körül, megállapíthatod, semmi sem jött helyre, semmi sem változott, esetleg csak a vezetők neve, meg persze azoké, akiket kikürtöltek. Az elmúlt évek alakjai, nevükkel együtt, nagyon jól megvannak a villáikban, onnan néznek le ránk. Nem nagyon értem, hogy is van ez, mondanám, ha nem érteném, így hát csak azt mondom, hogy nem az én dolgom, nem töltök be semmilyen állami hivatalt, és még ha betöltenék is, ki az, aki elmegy a végsőkig? Ki olyan buggyant? De nincs semmilyen tisztségem, és még csak újságíró, vagy ha úgy tetszik, zsurnaliszta sem vagyok. Ez pedig szerencse. Mindabból, amit ma reggel fél hétkor olvastam, átugorva bin Ladenen és a terrorizmuson, amelyről más alkalommal akarok írni, a legjobban az a dolog tetszett az Elnökkel és a Kultúrával, amely egy Nagy Esély stb., és nem is veszíthetsz rajta túl sokat, legfeljebb, esetleg, a fejedet; meg az a másik, a szingapúri szimpózium a mellékhelyiségekről, továbbá az az ügy a fehér hernyóval. Hogy ez a fehér hernyó Boszniából nyomul felénk, évente hatvan kilométerrel, és már el is érte a szülőmegyémet, Fehér megyét, és ott már neki is állt tengerit zabálni. Nem kellemes dolog, és nem is vagyok rá különösen büszke, de az a tény, hogy pont Boszniából jön, valahogy az egészet ugyanabba a mederbe terelte. Eszembe jutottak a vándorlások. A népek vándorlása, az eszméké és a halrajoké, a politikusok migrációja, amint egyik pártból a másikba vándorolnak, és mégis ott maradnak a parlamentben. Ez ám az igazi látványos vándorlás: elmész, csak hogy ugyanott maradhass. A hely, a hely, a hely! Az ugyanott maradás! – ez a jelszó ma és mindig és mindörökké. Ezek után mit mondhatok? Azt, hogy ámen? Azért sem mondom. Hozzáteszem azonban, hogy a migrációról eszembe jutottak a pallók és lengőhidak is. Elképzelem, hogy noha a modern infrastruktúrák korában már nem sokat érnek, ezek a pallók mégis nagyon fontosak – és éppen ez különbözteti meg őket az utaktól, vasutaktól, de még a hidaktól és alagutaktól is, jól tudom, mert sok éven át én is ilyen palló voltam, bár lehet, hogy ebben a minőségemben nem valami fontos. Épp ezért nem tudom, melyiket mondjam el a mesék közül: azt az álommal, vagy pedig a másikat az ördöggel. Jöjjön mégis az ördögös, mert rövidebb is, nem is személyes, és jobban kapcsolódik a fentiekhez. Történt, hogy egyszer egy embernek át kellett jutnia az egyik oldalról a másikra, megoldani valamit, egy súlyos kérdést, bajba került, nem tudom, elég az hozzá, hogy nem volt más választása, és akkor eszébe jutott a mondás, hogy: „Néha az ördögnek is gyertyát kell gyújtani”, vagy inkább szó szerint: „Fogadd testvéredül az ördögöt is, amíg átmész a pallón.” Így is tett a mi emberünk. Találkozott az ördöggel, és azt mondta neki: – Testvér! – Te, velem, testvér? – kérdé kissé csodálkozva az illető. – Igen, mondja az ember, vigyél át a pallón, és testvéremül fogadlak. – Testvéredül? – kérdé ismét az ördög. Emberünk pedig: – Nagy ügy! Testvérré bizony, hékás, nem hallottál testvérről? Neked nincs testvéred? – Most már van, mondá az ördög. – Akkor hát – így az ember – dologra, drága az időm. – Megállj csak, hisz nem kerget a tatár! – így az ördög. – De bizony kerget – szól hősünk – a török is, a tatár is, a cigány maffia is, a Pénzügyőrség is, minden. – Jó, akkor hát menjünk át. Ez az a palló? – Honnan tudnám?! Mondd meg te, te mindent tudsz, hiszen a Jóisten jobbkeze voltál! Ül az ördög, vakarja a kecskeszakállát, mintha fontolgatna valamit, noha persze nem ezt tette, csak eszébe jutottak a régi szép idők. Még nem is volt idő, gondolta. Azért az ember sem tévedett nagyot, mert csakugyan több palló volt. – Ez kell hogy legyen, ez a te pallód, döntötte el az ördög, és át is vitte rajta az embert. Az ember pedig, amikor leszállt a testvére nyakából, megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. Megszabadult minden bajától, túljutott, ott volt egy kis erdei tisztáson Rio de Janeiróban, Brüsszelben, Tananarivében, itt, e dombon, itt e halmon, hol madár sem jár, itt vagyok! – így örvendezett. Túljutott mindenen, ez volt a fontos. Az egyetlen zavaró dolog az ördög jelenléte volt, rontotta a friss ismeretlenség levegőjét. Meg is mondta neki, valami zoknit emlegetett, s amikor látta, hogy a másik nem érti, kerek perec megmondta neki: – Gyerünk, elvégezted a dolgodat, kotródj! Bűzlesz. – Én, büdös? – kérdé az ördög ártatlanul. De hát az imént is ugyanúgy bűzlöttem. Legalább felismered, hogy milyen szagot érzel? – Nem, és nem is érdekel, kiabálta az ember, nekem most dolgom van, be kell hoznom az elveszített időt. – Mit veszítettél el? – Nem a te dolgod. Átjuttattál egy szerencsétlen pallón, és most nem tágítasz mellőlem, milyen nagy túrót csináltál, egyedül is átmehettem volna rajta, ha megmutattad volna. – Na látod – mondá az ördög –, éppen túrószagom van. – Milyen túró? – Az a nagy – mormogta az ördög, aki amúgy egy eléggé jó megjelenésű, középkorú, kissé puha úriember volt, de nem túlzottan, ha csak nem vesszük tekintetbe..., úgyhogy tényleg nem vesszük tekintetbe –, az a nagy, ismételte meg, aztán füttyentett, és megjelent egy sárga taxi. – Sajnálom, tette hozzá, egyelőre nem engedhetsz meg magadnak egy Mercit. A néger sofőr vigyorgott. – Szállj be! – intett az ördög az embernek. Az óra mintha a múlt évszázad óta be lett volna kapcsolva, olyan szépen ketyegett, az összeg pedig, amit jelzett, nos, egyszerűen hihetetlen volt, mint egy vicc a vándorló halrajokkal, egy binárisan kódolt ramazúri, mint a hercegovinai fehér hernyó, és ez az egész valami kavargó mozgásban, úgyhogy emberünk azt hitte, álmodik, ilyesmit álmodban is csak olyankor álmodsz, ha nagyon kivagy. Egyike azoknak a perverz valóságoknak, amelyek rémálomnak tettetik magukat. Megcsípte magát, fájt. – Hova megyünk? – A bankba. – Melyik bankba? – Attól függ, amelyikben a pénzed van. – Milyen pénz? – Az, amiből kifizeted a járandóságomat. Az ember csak most vette észre igazából az ördögöt, és valami homályos érzés kezdett megfoganni az agyában, egy emlék az atavisztikus gyermekkorból, régebbi, mint a család, a törzs vagy a nemzetség, abból a gyermekkorból, amely akár valamelyik embertársáé is lehetett. – Brother – mondta az afroamerikai gépkocsivezetőnek, aki továbbra is villogtatta kannibál fogait –, testvérem, ments meg ettől a ... De lám, az ördög ült a taxi kormányánál is, a rakpart felől pedig két New York-i zsaru közeledett, azzal a jellegzetes járással, és ők is ő voltak, egy nagy hirdetővásznon pedig éles fényben megjelent, nyuszi alakú betűkkel, a saját gondolata: „Ide testvér, oda testvér, pénzér’ a túró.”És akkor az embernek eszébe jutott, hogy ki és mi is volt ő azelőtt, mielőtt az a baja támadt volna, ami miatt menekülnie kellett stb. És valaki nagyon fontos személy volt, aki nem engedte meg, hogy követeljenek tőle, ha akart, adott, ha nem akart, akkor nem, így hát ráförmedt az ördögre: – Nem adok semmit, érted?! – Értem, mondta az ördög, rendben van, testvér, jól van ez így is. És nyakába vette az embert, és visszavitte a pallón.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban