ANTIK Sándor
Ready-made Kolozsvár főterén
 
Az 1989 előtti Románia városairól általában, de Kolozsvárról különösen, el lehet mondani azt, amit egy kétszeresen ostromlott városról mondani lehet: azok, akik kívül voltak, szerettek volna bejutni, azok, akik belül voltak, maguk sem voltak mindig az „óváros köveinek szerelmesei”, hisz a beköltözött többség maga is a városhoz való jogcímért hadakozott, és azzal volt elfoglalva, hogy „beköltözve berendezkedjen”. Itt most nem a 20. század elején kialakult urbanizációs koncentrálódásról és a fejlődő nagyvárosok szívóhatásának következményeiről beszélünk, hanem arról a kommunista városzüllesztési politikáról, amely a falurombolással párhuzamosan, mintegy bevagonírozta a falusi lakosságot, nem számolva ennek a gyors betelepítésnek az ösztönös mechanizmusaival, vagy akár ráduplázva arra a kommunista-nacionalista „presztízsurbanisztika” állami érvényesítésével. Ez a betelepítő várospolitika 1944 után több hullámban és több szinten zajlott, az új ideológiát érvényesítő és meghonosító káderek beköltöztetésével és ezek intézményeinek berendezkedésével, gyakran a régi rend reprezentációs létesítményeinek kisajátításával vagy ezek egyszerű eltörlésével. Az utolsó és legdrasztikusabb ilyen hullám a Ceauşescu-korszak lázálomszerű várospolitikája volt, amely öt-tíz éves terveinek megfelelően papíron jelölte ki, hány „x” lakosú várost kell telepíteni, vagy belevágott a meglevő város élő szövetébe, megszüntetve előzőleg jól működő közösségi helyeket, otthonokat, kulturális vagy kultikus létesítményeket.

A 1989 előtti generációk jól emlékeznek még, milyen következményekkel járt a munkaerő telepítése egyetemet végzettek kötelező „kihelyezésé”-vel, ez az otthon-elidegenítő politika vagy a történelmi városok zárt városokká való nyilvánítása. A közigazgatási kapuzárás nem jelentette persze, hogy nem maradtak nyitott kiskapuk, amelyeket gyakran az illetékes szervek protekcionista intézkedései biztosítottak, vagy maguk az érintett „kihelyezettek” alkalmazkodtak a korrupció széles skálája adta lehetőségekhez (lefizetés, érdekházasság, pártba való belépés stb.).

A gyorsított városfejlesztés elsősorban utilitarista és anyagi funkciók kialakítására korlátozta a városi építészetet, kizárólagosan alkalmazva a funkcionalizmus alaptételét: (panell)lakás + munkahely + az (előre gyártott) szórakozás központjai és az ezeket összekötő közszállítás. Ennek a képletnek a száraz és erőszakos alkalmazása gyakran visszavonhatatlan változásokat okozott a (kolozsvári) városképben, a lakosság életmódjában és a város közérzetében.

Nem feladata a cikk írójának kéretlenül beavatkozni a városrendezés hivatalos vagy szakmai vitáiba és érdekeltségeibe. Városlakóként azonban mindennap megélheti és mindennap tanúja lehet az értékrombolásnak, amely már évek óta nemcsak sorvasztja Kolozsvár történelmi hagyományú főterét, hanem veszélyezteti magának a városcentrumnak az eszméjét is. Ez ugyanis feltételez két alapszükségletet és ezek kiegészítő dimenzióját (dimenzióit). Egy közösségnek mindig igénye volt és lesz két közösségi platformra:

1. érintkezési és találkozási helyek (agora, fórum, tribün, piactér, vásártér stb.);

2. kiváltságos találkozási helyek (szellemi, politikai, kulturális, kultikus stb. helyek); mindenikhez hozzátartozik egy monumentálisan kiképzett építészeti létesítmény vagy együttes. A közösségi tereknek és létesítményeknek e kiegészítő dimenziójára szeretnénk felhívni a figyelmet, nem felejtve el, hogy az 1989 utáni valóság politikai, társadalmi és pszichikai tényezői rácáfolnak e dimenziók szükségszerű megalapozási kísérleteire.

Ilyen értelemben a kolozsvári főtér egyszerre érintkezési hely és kiváltságos találkozóhely, s mindkét szükségletnek eleget tett évszázadokon keresztül. Túl a hétköznapi ügyes-bajos találkozásokon, jelentős történelmi sorsfordulók emlékét is őrzi, közösségek találkozásainak és eseményeinek színpada volt. Olyan hely, amelynek jelképe beépült a városlakók tudatába, és nem véletlen, hogy mind a mai napig még mindig a „bemegyünk a városba” jelzi e főtér centripetális vonzását. Kolozsvár főterét nem lehet összetéveszteni egy mezőváros piacával, a Szent Mihály-templomot sem egy falusi plébániával, és nem csak a jó lokálpatrióta érzi úgy, hogy ennek a téregyüttesnek (beleértve Fadrusz János szoboregyüttesét, a római katolikus Szent Mihály-templomot, a valamikori New York kávéházat, ma Continental Szálló, az egykori Bánffy-palotát, a jelenlegi Művészeti Múzeumok, a híres Hintz Patikát, amely ma Gyógyszerészeti Múzeum... és a többi környező épületet), monumentalitása van, stílusa, illata; nemhiába nevezik a tősgyökeres kolozsváriak még ma is „szalon”-városnak ezt a belső térséget. Tetszik, nem tetszik egyeseknek, ez a főtér kézzelfogható szelete a város történelmének, ugyanakkor hagyományai révén meghatározó reprezentatív értéke van a közelmúlt és a jelen generációi számára.

Persze ez az érzelmi szempont nem mindig elsődleges szempontja városatyáinknak és építészeinknek. Sokkal fontosabb számukra a társadalmi tényező: a belváros meglehetősen szűk területének túlzsúfoltsága, a felduzzadó város és főleg a „kereskedelmi forradalom” igényei. Ez elsősorban abban érdekelt, hogy a városlakókat fogyasztóvá alakítsa. Ennek érdekében a belváros meglehetősen szűk területére igyekszik telepíteni, összezsúfolni legújabb „hiper”, szuper”, „central” üzletházait és adminisztratív létesítményeit. A 19. század végének városrendezése az óváros magja köré szervezte a fejlődő Kolozsvár urbanisztikai létesítményeit, megnyitva kapuit a városgyűrű-szerkezet fejlesztésének és ennek sugárirányos főutcákkal való tagolásának. Mára ez a városgyűrű – figyelembe véve persze a belőle elágazó zónákat és a földuzzasztott városnegyedeket is – többszörösen nagyobb, mint maga az eredeti városmag. Mint minden történelmi városcentrum, Kolozsvár főtere is ki van téve a megnövekedett városi zsúfoltságnak, és bonyolult problémákkal kellett és kell nap mint nap szembenéznie.

A történelmi sorsfordulók idején a galambok kiszorulnak a városterekről, és a fórumok megtelnek néptribunokkal, reprezentációs és presztízsharc színtereivé válnak. A régi szellemi, politikai, kulturális, kultikus közterek létesítményei elsődleges célpontjai lesznek a város jogcíméért hadakozó tribunok támadásainak. Kolozsvár főtere sem kivétel, jó pár esetben saját fennmaradásáért is meg kellett küzdenie. Az utóbbi évek során viszont azzal vált híressé, hogy békeidőben is a folyamatos ostromállapot képét mutatja, annak ellenére, hogy a történelmi Kolozsvár már csak emlékeiben kilenczáros, és a bástya belső sétányának, a vártoronynak, erődítménynek a katonai funkciója történelmileg már rég megszűnt....

A jelenlegi blokád a kolozsvári történelmi főtér státusának fizikai és szellemi aláásására irányul, a köztér említett két dimenziójának (közösségi érintkezési és kiváltságos találkozási hely) elsorvasztását szorgalmazza. E köztér egyetlen bűne, hogy az egykori történelmi rendek, letűnt osztályok hatalmának, erejének, tekintélyének (politikai és gazdasági) építészeti kifejezése, és ez idegesíti a nacionalizmusáról ismert polgármester-néptribunt. Bár ezen könnyedén túltehetné magát egy új centrum kialakításával, ami megfelelne a mai korszellemnek, és erősítené az őt éltető közösség méltóságtudatát. Minden ilyen policentralizmusra irányuló városrendezési elv dicséretre méltó. Mint ismeretes, a kolozsvári történelmi főtérnek van egy pandantja, a már hosszú évek óta vajúdó új közigazgatási, kulturális és kultikus központ, az ortodox katedrális–Nemzeti Színház és Opera és a jelenleg építkezés alatt álló görög katolikus katedrális tengely mentén. E központnak már eredetileg is több tervváltozata volt, és ki tudja, hány lesz még, hisz a történelmi realitás gyakran ingadozik ambíció, kulturális eltökéltség és főleg pénz kérdésében, és ezeknek függvényében valósítja meg tervének részleteit. Az is biztos, hogy bármennyire is szeretne a történelem és a város fölé nőni az ortodox katedrális előtti tér égbe törő szoborobeliszkje, nem válik az illető köztér büszkeségévé, és mint oly gyakran a történelem folyamán, a kontár művészet vagy pszeudó városi civilizáció most sem tudja megoldani a politikai ideológia elvetélt problémáit, hogy ne beszéljünk az urbanisztika következményeiről. Nem véletlen tehát, hogy az illető téregyüttes kárára éktelenkedik ez a szoborobeliszk a katonai díszfelvonulások és egy kultikus hely között, mint ahogy az sem véletlen, hogy a romániai művésztársadalom és annak akkreditált intézményei engedélye nélkül született meg. Ennek ellenére, távlatilag érdekes lehetőségnek számít az említett központ kiépítése, az illető egységek funkciói együttes dimenzióinak tisztázása egy tágabb téregységben, a policentralizmus városrendezési elvének megfelelően. Egészségesebb a többközpontúság. Feltételezzük, hogy a polgármester-tribun is tudja: a policentralizmus olyan, mint a szerelem, megkettőzött egoizmus; alapja a testvéri vagy nem testvéri (de mégiscsak) párbeszéd, azért, hogy a már meglévő város rendezésének terveit összehangolja a jövő városának fejlődési terveivel.

Ebből a szempontból kétségtelen, hogy Kolozsvár polgármesterének „gödör-leleménye” olyan „decentralizálás” eredménye, amelynek elsődleges célja egy már működő centrum sivárrá tétele, jogfosztása „a régi kövek szeretete” című politikai manipuláció eszközével és a városi közigazgatás felhasználásával.

ANTIK SÁNDOR 1950-ben született Szászrégenben, Maros megyében. Képzőművész, a kolozsvári Balkon kortárs művészeti kiadvány szerkesztője és a Provincia folyóirat grafikusa.


2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban