Cristina GHEORGHE
Én kikhez tartozom?
 
Néhány évvel ezelőtt, mikor szemeim már rányíltak mindarra, ami körülöttem és távolabb történik, egy amerikai zsidó könyvecskéjében felfedeztem a következő szintagmát: Nem identitásom, hanem identitásaim. (Leon Wieseltier: Az identitás ellen)

Nincs, és úgy emlékszem, soha nem is volt nyájszellemem. Kereszteztük egymást különböző csoportokkal, klikkekkel, összeröffenésekkel, gyülekezetekkel, templomocskákkal, amelyekhez néhány óra, nap vagy hónap erejéig tartoztam. De valami mást kerestem, ezért mindeniktől elvettem, amire szükségem volt, és továbbmentem, szorgalmasan és öntudatlanul dolgozva saját identitásomon, amelyet akkoriban csak a közvetlen közelemben levőkhöz viszonyítottam. Voltak olyan csoportok, amelyekhez a véletlen folytán tartoztam: annak a falunak az osztálya, amelyben az elemi iskolát végeztem, az, amelyikben a gimnáziumot, az egyetemi vagy a mesterképzős kollégáim csoportja, a közösségek, amelyekben dolgoztam. Bár későn tudtam meg (de mindig éreztem), ezeknek a csoportoknak majdnem mindenikében a másságot képviseltem. Az általános iskolában én voltam, aki valahonnan Moldvából jött Panait Istrati falujába, a vasutasok gyermeke, a gimnáziumban a falusi (bár nem látszik rajtad, mondta egy osztálytársam, amikor megtudta, s a továbbiak folyamán elfelejtett köszönni nekem), az egyetem idején én voltam, aki dolgozott is, és idősebb is volt néhány évvel, mint a kollégák, az egyetem és a mesterképző alatt a déli voltam. Valószínűleg mindennek hatása volt rám, ha ilyen jól emlékszem rá.

Első tudatos találkozásom identitásommal akkor volt, amikor megkaptam a személyi igazolványt. Állandó lakhelyként Suceava állt benne, mert szüleim minden évben azt mondták, jövőre visszatérünk, és minden nyáron építettek valamit azon a házon, amit nem sokkal házasságkötésük után kezdtek felhúzni. Soha nem tudtak Brăilához alkalmazkodni, gyülevészek tartománya, mondták róla. Közben pedig én, mint ötödikes vagy hatodikos tanuló, órák után elszigetelve a falu többi részétől, tehát a világtól, intenzíven éltem át az Istrati-emlékház építését, olvastam a Bărăgan bogáncsait, anélkül hogy valamit is értettem volna belőle, s csak annak a szélnek a leírása maradt meg bennem, amelyet olyan jól ábrázol az író, és amelyet minden évszakban éreztem, s mint gimnazista felfedeztem a város félhold alakú utcáit, és utánanéztem az egy évvel alattam járó török lánynak, a tizenkettedikes magyar fiúnak, akinek a nevét ma is tudom, bár soha nem beszéltem vele, ő pedig még létezésemről sem tud, eljártam a görög templomba, ha megfelelő hangulatban voltam, bámultam a vörösesszőke szakállú és pirosas hajszálerekkel hálózott arcú orosz-lipovánokat, akik mindig a járdát ásták (vagy legalábbis így voltak láthatók), és ismételgettem magamban a – bevallom – ritkán hallott, egzotikus neveket. A személyi azonban bebizonyította, hogy nem tartozom ahhoz a világhoz: a gimnáziumban, a könyvtárban, a kenyér-, cukor- és olajjegynél. Az enyéim azonban nem adták föl, rendszeresen elutasították az elköltözést, bukovinaiak voltak, belekapaszkodtak identitásukba, majdnem minden karácsonykor, szilveszterkor, húsvétkor a nagyszülőkhöz küldve bennünket, hogy igazi ünnepeink legyenek. Második regionális identitás volt, habár nem tudtam, hogy melyik világhoz is tartozom leginkább, az alkalmi halászokéhoz, amelybe a testvéremmel együtt csöppentem bele, vagy az újévet köszöntő maszkosokhoz, ahol ő mindig medve volt, én meg titokban bosszankodtam, mert lányként nem lehettem tagja egy medvecsapatnak, hogy verjem a dobot, és a szellemek elűzése ősi rítusának teljesítése érdekében tölgyfa husánggal és a derekamra erősített csengőkkel felszerelkezve mindenfelé tekeregjek éjszaka.

Azonban ezeknek az identitásoknak egyike sem dobott annyira ki a világból, mint értelmiségi identitásom. A körülbelül Galac–Nagyszeben–Kolozsvár útvonalat követő felsőfokú tanulmányaim (kollégium, egyetem, mesterképző, doktorandus az európai integrálódás politikájának témájából) után visszatértem Brăilába, ahol véleményem szerint túl nagy szükség volt szakemberekre ahhoz, hogy mellőzzenek. A Galacra, Brăilára, Bukarestbe való hónapokig tartó lótás-futás után megértettem, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszéljük: egyesek nem alkalmaztak doktorandusokat (bár a doktorátus témája azonos volt a szóban forgó intézet profiljával), mások úgy gondolták, hogy nem vagyok elég képzett, megint mások, sokkal határozottabbak, azt mondták, hogy Kolozsvárról jövök, Marga és a parasztpártiak birtokáról. Volt tehát egy másik, az adott pillanatban, bizonyos összefüggésben kényelmetlen identitásom. És én mégsem készültem másra, mint hogy itt dolgozzam valahol, ezeken a helyeken, nem egy pártért, nem egy csoportosulásért, mert nincs bennem semmi ezeknek a fent említetteknek a szelleméből, hanem hogy a lehetőségekhez képest kutatómunkát végezzek, csapatszellemben, függetlenül attól, hogy délről nyugatra vagy északról délre. Kihez kellene tartoznom, milyen képhez, milyen kliséhez, hogy ezt megtehessem?

Mert ha megpróbálom megosztani magam, mint Kundera Közép-Európát árnyalatnyi különbségekre és összefüggésekre, felosztva a blagai hullámos teret különálló kulturális és szellemi térségekre, meg kell állapítanom, hogy rokonságot érzek minden hellyel, ahol megfordultam, és minden emberrel, akivel találkoztam. Mindenhol kifejeztem jogomat, hogy az legyek, aki még nem vagyok – de ki tartja ezt tiszteletben?

Boldovineşti, 2001. X. 30.

CRISTINA GHEORGHE 1968-ban született, Liteni-ben, Suceava megyében. Doktorandus a párizsi Marne la Vallée-ban és a kolozsvári BBTE-n, témája Az európai politikai integráció, gyakorlat, elmélet és irányzatok. A Realitatea de Mediaş újság tudósítója, publicisztikai írásai jelentek meg.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban