VISKY András
Har–Kov*-kommentárok
Erdélyi színek 
(Sziámi ikrek)
Erdély a maga köztességében olyan rémálom, amelyet egyszerre ketten álmodnak: Románia és Magyarország. Két ország, amelyet ugyanaz a testetlen félelem köt össze. Következésképpen mindkettő Erdély megszüntetésén fáradozik, a maga eszközeivel. Alapvetően nincs mit kezdeniük vele, a történelmi sátáni labdajáték pedig, amit a régióval űztek, mindkét játékost módfelett kifárasztja, még mielőtt megnyugtatóan magáénak tudhatná a szerzeményt. Erdély megnyerése, sietős gyarmatosítása olyannyira elgyötrő, az éppen győztes ország potenciálját olyannyira elhasználó célkitűzésnek mutatkozik, hogy előbb-utóbb, „minden gondolat legalján” fölmerül a tartomány megszüntetésének a lehetősége. A „végleges” vagy a „megnyugtató” megoldás. És milyen igaz: a végleges megoldás, az a legmegnyugtatóbb.

(A Megtartó)
A kis feladatok szemszögéből igenis fontos kérdés az egyébiránt arctalanító százalékarányok ügye, amit folyton-folyvást szóba hoznak. 75% versus 25%; 93% versus 7%. Meglehetősen problematikus úgy felfogni a különbséget, hogy a nagyobb tömbnek Isten és az ősök előtt szent kötelessége a kisebbik tömböt asszimilálni, elűzni, felszámolni, az otthonossághoz való jogát folyvást kétségbe vonni stb. A társadalmi szerződésnek a „szabad önkorlátozás” elve és gyakorlata meghaladhatatlan feltétele.

(Kérdés)
Vajon Erdélyben van-e még egyáltalán értelme az olyan szószerkezetnek, hogy „román/magyar föld”? Vagy: „román kenyér” versus „magyar kenyér”.

Kisebbségben lenni a saját hazádban: ez is csak az uralkodó nemzet vagy nyelv, tehát a bekebelező, gondosan fenntartott és ápolt konfliktualitás alapján lehetséges. Az én hazám például nem Magyarország. Kisebbség vagyok, a saját hazámban, de „a megoldást” nem abban látom, hogy valamiféle, magát mindenek előtt és felett magyarnak valló politikai elit kerüljön kormányra, ami persze nyilván lehetetlen is. Észak-Olaszország és Dél-Olaszország is „olasz föld”, de ez aligha hangozhat el érvként a regionális különbözőségek vitájában. A regionalizmus (ön)értékeire mindazonáltal nem a „magyar elem” fogja rávezetni a román közvéleményt, hanem a küszöbön álló, aligha elkerülhető román–román párbeszéd, a háromszögű kerekasztalnál.

Erdély, Moldva, Havasalföld: a kulturális és civilizációs különbségek olykor bizony szembeszökőek.

(Így írunk mi)
„A ’fekete március’ [értsd: a marosvásárhelyi véres összetűzések 1990 tavaszán] óta feltűnt vagy tízezer ismeretlen a városban. Nem tudni, honnan, csak azt tudni, mi célból…” – olvasom a Háromszékben. Az éjszaka kellős közepén hazafelé tartó, egy nonstop üzemelő játékterem suhancai által súlyosan megsebesített újságíró jut erre a sommás következtetésre. Mit állít? „Vagy tízezer ismeretlen”, mondja, és máris tudjuk, kikről beszél. Feltűntek, mondja. Vajon az újságírás eszközeivel módunkban áll-e fölbecsülni a ’fekete március’ óta jól meghatározott feladattal „feltűnt” „ismeretlenek” számát? Az ismeretlenek mint a törzsi jólétet, a vár nyugalmát fenyegető idegenek. Akik sokan vannak, alattomosan befurakodtak a városba, kétes játéktermekben időznek, és kitörnek minden adandó alkalommal. Főként persze békés magyar újságírókra támadnak. Tízezren vannak, kb. A „tényt” a cikk végén megerősíti a szemorvos is, aki kezelésben részesíti a sebesültet. A szemorvos: az archaikus Látó mint végső, fellebbezhetetlen instancia.

(Templom-rom)
Lehetetlen, lehetetlen „megmenteni” az épületet. Legfőképpen, ha templom. És ez nem pusztán a keresztény tanításból következik – „épüljetek fel lelki házzá, szent templommá” – hanem az „otthon” képzetéből. 1989 után jelentős anyagi áldozatokkal „megmentettek” egy erdélyi református templomot. Nyolc idős híve van az egyházközségnek, csak a nagy ünnepek alkalmával tartanak istentiszteletet a megszépült hajlékban. Még nem telt el egy évtized sem a költséges renoválás óta, a falak ismét vedlenek, a növények és a madarak kitartó következetességgel alakítják saját otthonukká az épületet. Látva látszik, az architektúrának nem minden részlete felel meg nekik. Más elgondolásaik vannak a funkcióról, és, építészetről lévén szó, az esztétikumról is. Lehetne múzeum, gondolhatnánk, de nem lehet múzeum sem, „annyi nincs benne”.

(Rend versus Törvény)
Cioran „ösztönös bálványimádónak” tekinti az embert. A bálványimádás mint a lélek „pogány” tartománya, amely a bestiális lelkesedésre kész. A Vezér a bálványisten fölkent papja, akit a nép feltétlen szeretete övez. „Szeretünk, Vezér!” A racionalitás – amely nem azonos a racionalizmussal – felfüggesztése: ez a mindenkori Vezér fő feladata. A sodró programtalanság. Ha programmal bírna, a józan megfontolásra appelálna, de nem ezt teszi: a rendet ígéri meg. Nem a törvényességet, ez ugyanis benne, az elhívott és várva várt Vezérben már testet öltött. Minél hangosabb a társadalom a Vezér iránti feltétlen szeretet kinyilvánításában, annál reménytelenebb, sőt kifejezetten veszélyesebb a helyzet. Legjobb előre becsomagolni és indulásra készen állni.

(Apám javaslata)
A magyarok nagy összefogással, a budapesti kormány hathatós anyagi és erkölcsi támogatásával harcoljanak a románok jogaiért; a románok pedig Bukarest és Kolozsvár invenciózus sarokba szorításával harcoljanak a magyarok jogaiért, Chişinău bevonásával. Ne ismerjenek tréfát. Legalább egy éven át ennek a kísérletnek kellene alávetni a térséget, mondja apám. Előbb a nyelvi jelentések síkján, a mindennapi nyelvhasználatban tapasztalnánk a módosulásokat. Több humorral élnénk. Bonhoeffer írja a náci börtönben: „A legnagyobb komolyságból sohasem hiányozhat egy csipetnyi humor.”

(Ünnep)
1989 decembere óta a templomtér vagy a templombelső a politikai kalandorok legkedveltebb helyszíne. Kitódul a tömeg, és ez, a tömeg puszta jelenléte, az odaadó összeverődés máris kínálkozó „helyzete” a Vezér látványos fölemelkedésének. Nincs szoboravatás vagy kopjafaállítás, nem kerül kőre kő anélkül, hogy a papok fekete, óarany vagy liliomfehér serege ne szolgáltatná felajzott készségességgel a szertartást. Az egyik csoport a gyilkosok emléke előtt tiszteleg, a másik az áldozatoké előtt, ugyanabban a pillanatban, ugyanabban a temetőben. Azután, a másik helyszínen, a szerepek felcserélődnek: akik eddig gyilkosokat méltattak, áldozatok felett mondanak beszédet; akik pedig áldozatok emléke előtt tisztelegtek, most a gyilkosok hőstetteire emlékeztetik az utókort. A közös elem, színhelytől függetlenül, az uszítás. Eltökélt, tettre kész politikusok tolonganak a papok körül. A szertartás után hosszú asztaloknál egymás egészségére koccintanak, az ősök szellemét idézve.

(Áldás)
Van-e lényegi különbség aközött, hogy ideológiák vagy fegyverek részesülnek egyházi áldásban? Ábrándos tekintetű parlamenti képviselők ökumenikus megáldatása a Szent Mihályban, mielőtt betódulnának a bukaresti parlamentbe, ahol aztán nem ismernek sem Istent (istent), sem embert (Embert).

(A harmadik út?)
Gyermekkorom óta kísér Dietrich Bonhoeffer, asztali beszélgetéseink gyakran visszatérő alakja. Apám, amikor az asztalhoz ült, letette valamelyik könyvét a tányér mellé, majd az étkezés előtti szertartás elvégeztével fölolvasott belőle egy részletet. „Egyébként tudnod kell – írja feleségének Bonhoeffer a berlin-tegeli börtönből, 1943. december 22-én, karácsonyra készülődve –, hogy sem 1939-es hazatérésemet nem bántam meg egyetlen pillanatra sem, sem bármit is abból, ami azután következett. Teljesen tudatosan és tiszta lelkiismerettel cselekedtem. Semmit sem akarok kitörölni az életemből, mindabból, ami azóta történt, akár arra gondolok, ami személyesen érintett ([…] Sigurdshof, Kelet-Poroszország, Ettal, a betegségem a Te gyámkodásod alatt, a berlini időszak), akár arra, ami általában történt. Mostani fogságomat is úgy fogom föl, hogy Németország sorsában osztozom, amit eleve eltökéltem magamban.” A következő karácsonyt, tudjuk, már nem éri meg, amikor hajnalban hóhérai kiszólítják a cellájából, ennyit mond: „Ez a vég – számomra az élet kezdete.”

Bonhoeffer szabad választása drámai módon foglalkoztathatta apámat is, legfőképpen a hetvenes évek elejétől. Hét proskribált gyermeket nevelt szegénységben és humorban, amikor elkezdődött a román és magyar ellenzéki értelmiségiek kivándorlása az országból. Richárd bácsi már a börtönből való szabadulást követő évben elment Amerikába, később, a megtévesztő romániai engedés idején egyre többen láttak hozzá az eltávozás tetszetős, közösségelvű ideológiáinak gyártásához. Nincs ember, aki ne az országon akarna segíteni, a Tengeren túlról, of course.

A kivándorlás kérdése észrevétlenül kihúzódott a racionális gondolkodás ernyője alól, pszichózis lett, és kezelhetetlen méreteket öltött. Apám egyik börtöntársa és barátja, kiváló ember, román, kivándorlásra felszólító „egyértelmű és világos” álmát mesélte el nekünk, a parókia verandáján. Álmában madarak szálltak Keletre, amiből megértette, hogy neki Nyugaton a helye. Másnap sietve „beadta a papírokat”, velünk már csak megmásíthatatlan elhatározását közölte. A viták folyamán apám, mintegy önmaga ellen is érvelve, azt hiszem, a hatalmi forgatókönyvet hozta szóba folyvást: nagy érdeke fűződik a mindenkori Vezérnek ahhoz, hogy megszabaduljon a belső ellenzéktől, lehetőleg „tiszta kézzel” stb. stb. Mindhiába.

Bukaresti román értelmiségiek látogatnak hozzánk, meglehetős rendszerességgel. A beszélgetéseket követően apám szomorúsága hatalmába keríti a családot. Előveszi az Írást, felolvas belőle egy bűnbánati zsoltárt. A kurta „Ámen”-t most nem követi magyarázat, mint máskor.

Bonhoeffer visszatér, Németország sorsában osztozik. Ez volna a harmadik út a személyelvű és közösségelvű attitűd „között”? Az üres szimbólumokat lihegve hajhászó és a kőkemény pragmatista magatartás „között”? Magától értetődően és, ez fontos, pátoszmentesen, humorral és részvéttel otthonnak tekinteni az országot? Van ott hely, a köztességben? És vajon nem az önáltatás tere volna ez?

(Kis kelet-európai piacgazdaság)
A román–magyar barátság ápolásáért létrejött művelődési-keresztényi szövetség titkára azonos a megye egykori, felteszem, rettegett pártszemélyzetisével, aki a marosvásárhelyi eseményeket követő évben a helyi lap hasábjain lendületes cikkeket publikál a második világháború előtti fajelméletek modorában. Egy minden helyzetben kész, piacképes árut előállítani tudó ember. Hivatásos túlélőművész. És kinek jutna eszébe az esztétikumot az etikummal összekeverni…?

(Így írunk mi)
Székelyudvarhely: a románok gulágja. Har–Kov: a lehetséges román Koszovó. Másutt a fővárosi sztárújságíró a Zsil-völgyi bányászokhoz hasonlítja a Hargita–Kovászna térség lakóit, akik bármikor fölkerekedhetnek Bukarest ostromára, ráadásul a győzelem esélyével, hiszen többen vannak, mint a bányászok (szerinte kétmilliónyian) stb. A sajtó erőszakos nyelve: hajtogatni és elfogadtatni a konfliktust, megkészíteni a helyét az emberi tudatban, a monomániás ismételgetés révén. Elhárítva fogadjuk be. És aztán, az esedékes vezércikkben ismét, azt állítani: előre megmondtuk. Nos, nemcsak megmondtuk, elő is segítettük, a magunk szerény eszközeivel.


(Múlt és jövő)
A mítoszi nyelv, az Ős képe. A jelen nélküli Erdély: lezárult múlt; az eljövendő pedig az eszkatológia terminológiájával írható le. Nehezen földolgozható, töredékes létezés.

(Pre-posztmodern)
A Har–Kov-vitát előbb-utóbb rövidre zárja az ortodox templomok, általánosabb érvényben az ortodoxia ügye. A román ortodox modernitás egyik kiváló román szakértője és közírója arról értekezik, hogy a keresztény értékek manifeszt megjelenítése a politikumban igen problematikus, ha a hitvalló kereszténység önmagában is kisebbségnek számít. Ki a keresztény? – ezt a kérdést nem szükséges a magunk bölcsessége szerint megválaszolni, éssemmi esetre sem a „Ki a román?” vagy „Ki a magyar?” kérdésekre születő válaszok mintáját kell követni. „A kereszténység tágabb meghatározása bonyolítja a fejtegetést – írja Teodor Baconsky –: „a Krisztus által megváltottaktól” az is kéretik ráadásul, hogy legyenek megkeresztelve a Szentháromság nevében, legyenek megvallói a niceai-konstantinápolyi hitvallásnak, résztvevői a nyilvános istentiszteleteknek, képviselői a Tízparancsolaton és a Boldogmondásokon alapuló erkölcsnek s tagjai az igaz hitű egyháznak.”

A keresztény ortodoxia problémája azonban nem tipikusan „román kérdés”. Több szempontból sem az. Magyar nyelvterületen a népegyház versus hitvalló egyház kérdésköre lappangó vitának számít, olykor puszta fölvetése is magára vonhatja és vonja is a „nemzetáruló” billogot. Befolyásos egyházi vezetők számára magától értetődő, hogy „igaz” reformátusnak lenni egyértelmű politikai opciót is kell jelentsen, mi mást, mint a püspökét. Tabu nyilvánosan fölemlegetni azt, hogy a püspöknek, a papnak nincs mandátuma arra, hogy egy bizonyos párt jelmezébe bújjék, tekintettel arra, hogy vallásilag ugyan egynemű, de a politikai opcióikat illetően igen különböző sereget képvisel. Papjaink kétes ideológiákkal kötnek szerelmi házasságokat, ezeket aztán viharos elválások követik. (Javaslat: bevezetni a politikai cölibátust.)

(Mítosz és szindróma)
Az Erdély-probléma mint mitopoétika egy, a jelenben nem létező Erdély reprezentációja. A jelenben nem létező Erdély a feldolgozatlan Trianon-szindróma megfelelő kifejeződése. A mítoszi Erdély a ballada történelmen kívülre került ősföldje, az ég és a felhők, a patak és a vegetáció, az ősöregek és élettörténet nélküli héroszok derengő Atlantisza. Bemutatása a történelem végével kezdődik, a végponttal, amikor az idő már megszűnt lenni. A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létező Erdélynek pedig csak múltja.

(Hely és humor)
„Majoritarii sunt minoritarii maghiari…” És a tükörmondat: „Minoritarii sunt majoritarii români…” A Har–Kov térség tehát az a hely, ahol a többséget a magyar kisebbség alkotja, a kisebbséget pedig a román többség. Az élveteg mondat saját farkába harap.

(Senkiföldjén)
„A magyarság önérzetét sérti…” „A román lakosság önérzete ellen…” Őslakosok egymásra meredő csoportja. A kettő között pengevékony szabad föld, ahová ha ember merészkedik, mindkét oldalról ellenséges gyanakvással szemlélik: az egyik vagy másik fél renegát ügynöke, nyilvánvaló. Vagy, jobb esetben, kinevezik bohócnak. A senkiföldjén egyensúlyozó bohóci gimnasztika olykor valóban ügyetlen is, nincs nyelve, kialakult koreográfiája, de, kérdezzük meg, végül is mihez képest ügyetlen?

(Egy gyöngyszem, avagy A harmadik szereplő)
„Alulírott, VII. A osztályos tanuló, nyilatkozom, hogy 1990. március 22-én, a matematikaóra előtti szünetben, egy barna hajú és barna arcú (»cu părul negru şi la faţă tot negru«) fiú a VII. C-ből hozzám lépett, és megkérdezte, román vagyok-e. Én igennel válaszoltam. Mire ő ütlegelni kezdett.”

(Angyali idegenség)
„Az idegen az a közösségen kívülről jött bíró, aki kikristályosítja az identitást; olyan másság hordozója, mely által megtörténhet a dialógushoz szükséges fogalomtisztázás; az egzotizmus hírnöke, akinek a jelenlétében a városállam rendje újból tudatosodhatik.” (Baconsky) Most már csak az a kérdés, hogy a jövevény hozzátartozik a „városállam rendjéhez”, vagy átmeneti időre „szükséges” kívülálló? A helyreállt rend, valamint a „kikristályosodott identitás”, más szóval a megerősödést követően felfokozódik-e a jövevény idegensége, vagy pedig elfogadottabbá lesz, és mintegy a városállam rendjéhez, „normalitásához” tartozik-e egyszersmind?

(Székely temető)
Mondják, hogy Udvarhelyen, a temetőben találhatni egy fejfát a következő felirattal: „Itt is jobb, mint Csíkban.” Mert, magyarázzák, a csíkiak könnyebben befogadják a románokat. Ionesco: „De mondják az ellenkezőjét is.”

(Apák és fiúk)
A belügyminiszter felháborodik azon, hogy Har–Kov-ban léteznek olyan falvak, ahol a román rendőr gyermeke nem tud anyanyelvén, „ami pedig megengedhetetlen Romániában”, teszi hozzá. Rossz rendőr? Rossz apa? És az anya (anya)nyelve? Ki kicsoda ebben a történetben? Mi atyánk a belügyminiszter, „ami pedig megengedhetetlen Romániában”.

(Rövidítés)
Har–Kov: nem szeretem ezt a csonkolás mozdulatával véghezvitt összevonást. Ez a sem románul, sem magyarul nem jól hangzó nyelvi lelemény folyvást a Vörös Hadsereg valamilyen titkos hadműveletére emlékeztet. (Azért használom, mert intellektuális fájdalmat okoz.)

(Virtuális civilség)
Polgári engedetlenség polgárság nélkül: nem állnak rendelkezésre valós civil jogosítványok, sem a törvény betűje, sem a törvény szelleme, sem intézményi reprezentáció. A „kis” autonóm gazdasági bázis pedig kifejezetten virtuális. Ennélfogva a polgári engedetlenség intézménye a legadekvátabb módon az éhségsztrájkban nyerhetne kifejeződést, szellemi és biológiai értelemben egyaránt. Az éhségsztrájk azonban mind szellemi, mind pedig biológiai értelemben a kelet-európai polgár mindennapi létmódja. Tehát nem értékelhető esemény, sem politikailag, sem erkölcsileg.

(Így írunk mi. Bukarest és Budapest)
„A Hargita megyei románok problémája nem a magyarok, és nem Budapest, hanem Bukarest.”

Mit állít a rettegett fővárosi újságíró? Azt, hogy az ott élők ügye nem az ott élők ügye; nem „civil” kérdés; nem a lakosságé. Ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk annak az elhallgatását, hogy a román probléma csak a „viszonyban”, sőt kifejezetten emberek között létező, ilyen vagy olyan – nem mindegy persze, hogy milyen – viszonyban, lehetőleg a személyesben értelmeződik, akkor látva látjuk, hogy a kérdés hatalmi transzponálása a dehumanizáció útja. Bukarest, a helytől bizony nagyon sok tekintetben – kulturálisan, gazdaságilag stb. – távol levő, arctalan hatalom, a megoldás letéteményese. A központosítás, a totalitarista ösztön: drasztikus nivellálás, a regionális különbözőségek eltüntetése.

(Történet)
1989 decemberében Zabolán a község katolikus, református és ortodox papja a művelődési otthon színpadán mámoros beszédeket tart a forradalmár népnek. „Kéz a kézben”, szól a híradás. A marosvásárhelyi „fekete március” idején Zabola is feje tetejére áll, névtelen levelek, telefonok, heroikus fenyegetőzés. Nem lehet különbséget tenni hír és híresztelés között. Füstölög a katolikus templom sekrestyéje. Rossz hír, de igaz. A Rossz bekövetkezik. Az a hír járja, hogy a katonaság beköltözik a Mikes-kastélyba. Gyermekszanatórium és műemlék: szimbólum szimbólum hátán. Beadványok, tiltakozások: a kastély szanatórium marad. De aztán újabb rendelet jön, az épület ismét átkerül a hadsereg tulajdonába. Néhány órára. Visszavonják a rendeletet, a gyermekek maradnak. Vasárnap, az Úr napja: csöndes felvonulás. És ellentüntetés. Pillanatnyi állás, ide-oda billegés. Az ortodox templomban az összesereglett hívek hangosan skandálják: „Armata e cu noi!” Próbáljuk felidézni magunk előtt a hadsereget éltető gyülekezetet, a templomban. A hadsereg velünk van, de hol van a tétlen Isten? Elvont eszme, amit az egyház fenntartás nélkül kiárusít a politikai piacon. 2000-ben a református püspök az ünnepi istentiszteleten a jelen lévő miniszterelnököt idézi a szószéken. „Találóan fogalmaz…”, itt a hatalmon levő politikus neve következik, mindegy, kicsoda, ma van, holnap nincs, az évszám a fontos. A készséges, önelégült és önkielégítő odadörgölőzés számít. A nyelv mit sem változott 1970, 1950, 1938 stb. óta.

(Mindenható totalitarizmus)
Ádáz, eltökélt, lázas, dinamikus stb. tehetetlenség. A központosított állam-elv totális kudarca. A rosszarcúság üli diadalát.

(Tabu)
Vajon az autonómia fogalma körüli hihetetlen hisztéria nem az autonóm értelmiségi, sőt még inkább az autonóm polgár hiányára vezethető vissza? Az persze aligha kétséges, hogy az autonómia, illetőleg az egységes és szuverén román állam hajtogatása hasonló módon praxis-idegen. Másfelől pedig azt is látjuk, hogy két kormány függ egyszerre Erdélytől, a bukaresti és a budapesti, ami persze nem könnyíti meg a helyzetet.

(Kő kövön)
1989 decembere óta gomba módra nőttek ki a földből a templomok, kolostorok, különböző egyházi épületek. Eltelt tíz év, lassan befedi a téglákat a vakolat. Alighogy működni kezdenek, máris beindul a szekularizáció, feltartóztathatatlanul. Sokasodnak a reformerek és tradicionalisták közötti konfliktusokról szóló történetek. Nem marad kő kövön.

(A parlament falra ment)
A Har–Kov jelenség mint olyan. Az 1991-es parlamenti jelentés a 13. századi gyarmatosítást folytató feudalizmus értékelésével indul. Ettől kezdve minden eldől, a jelentés valamennyi mondata a hét évszázada töretlen összeesküvés szempontjából értelmeződik. Aztán jön a nagyívű történelmi exkurzus következtetése: a ius primis occupantis (sic!), valamint a többségi lakosság nevében Erdély román föld volt, és az is marad. Eszerint a Har–Kov-kérdés nem a jelené, hanem a múlté, valamint, ebből következően, a távoli jövőé. Így válhatnak egy csapásra hősökké a betelepített kommunista adminisztráció és titkosrendőrség emberei, az erőszak-apparátus voltaképpeni janicsárjai: ők is a 13. századot megelőző édeni állapotok restaurációjának héroszai. A nemzeti méltóság nevében. Mindazonáltal ez a klasszikus módja annak, hogy hatalmivá transzponáljunk olyan szituációkat, amelyeket a civil társadalom, a maga kezdetleges formájában is, sokkal hatékonyabban tudna kezelni. De nem ez a cél. Mert akkor kikerül a központi kártyajátékosok kezéből a tromf. A 20. században legitimként elfogadott ius occupantis az erőszaknak nyújt át erkölcsi bizonyítványt. Jelen nélkül élni: puskaporos hordó.

(Szimbólum)
Harc a csendőrlaktanya körül: legyen vagy ne legyen. Olyan szimbólumokat választunk, amilyenek vagyunk. Kolozsváron ez idő szerint nincs egyetlen működő zárt terű uszoda sem.

(Különbség)
Elvárható-e, hogy értelmes jelentésekkel bírjon egy parlamenti bizottsági jelentés, ha nem tesz különbséget: román és román között, magyar és magyar között? Nem tenni különbséget, de azért istenként viselkedni: ez a kétes tett legitimizálja a (mindenkori) Hivatal létét.

(Elszabadult totalitarizmus)
A romániai magyar és román iskolák a politikai változások másnapján megváltoztatták „rítusaikat”, anélkül azonban, hogy a „kultusz” megváltozott volna. A későbbi vallásos ünnepek műsorai csak a versek és énekek tekintetében változtak, de nem szerkezetükben és hangvételükben. Tökéletesen megőrizték az egykori „agitációs brigádok” stílusát, atmoszféráját, mozgáskészletét, hanghordozását, gesztusvilágát. Valamiféle agresszív önaffirmáció uralkodott el az evangéliumi szövegek recitálásakor, az angyali szózat pedig mozgalmi dalnak hatott. A díszterembe vezényelt diáksereget a tanárok rendreutasító pisszegése próbálta kordában tartani, mindhiába. A szabadjára engedett totalitarizmus ülte diadalát.

(Zászlók, himnuszok)
A nemzeti szimbólumok adminisztratív eszközökkel történő korlátozása csak annak állhat érdekében, aki a provokatív, manifeszt használatukból kíván hosszú távon politikai tőkét kovácsolni. Nincs himnusz, amit ne lehetne elkoptatni, még akkor is, ha nemzeti imának nevezzük.

*Har–Kov: az erdélyi Hargita és Kovászna megye összevont neve, amelyet a román sajtó előszeretettel használ. Az etnikai feszültségek gócpontjaként tartják számon, nem utolsósorban a magyar lakosság döntő túlsúlya miatt.

VISKY ANDRÁS 1957-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári BBTE adjunktusa és a Koinonia Kiadó igazgatója. Reggeli csendesség, Budapest, 1995; Goblen, Pécs, 1998.


2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban