Ion SIMUŢ
Hét kérdés, amely új elveket szülhet a román–magyar kapcsolatokban
Fórum 
1. Kapcsolat vagy konfliktus? A román–magyar kapcsolat érzékeny, s érzékenységét a görcsös történelem behegedt sebei magyarázzák. Ezért a kölcsönösen feltett kérdéseknek számot kell vetniük az ezzel járó sértődékenységgel, mely váratlanul bonyolítja mindig a dolgokat. Ugyanakkor a román–magyar kapcsolat nagyon gazdag, és nem csak néhány, teljes mértékben ellenőrizhető fogalmat magában foglaló egyszerű viszony. Egy ilyen kapcsolat egyszerre jelenti kiváltságok és nehézségek meglétét. Összetettsége nemcsak az évszázados együttélés történetéből, hanem a jelen kínálataiból is adódik. Előnyt jelenthet egyrészt az, hogy a románok és a magyarok, történelmük különböző szakaszaiban, egyaránt közös kisebbségi tapasztalatokat szereztek. Másrészt az, hogy többsíkú, mindennapi, kulturális és politikai kapcsolattal rendelkeznek, és ezekben versengenek egymással. A párbeszéd, melyet valóban nyíltan elfogad mindkét fél, legtöbbször átsiklik a kapcsolatok megbeszéléséről a konfliktusok értelmezésére (ami természetesen előre látható és érthető). Amikor a kiindulópont, természetes elvárásként, a román–magyar kapcsolat, gyakran megtörténik, hogy a párbeszéd – a politika és az aktualitás nyomására – túlnyomórészt az interetnikus konfliktusról, a feszültségi állapotról szól. Egy normális állapot a román–magyar kapcsolatok kérdéséhez vezetne, amelyet hosszú távra kell megtervezni, és nem az interetnikai konfliktusra irányulna, bár azt ennek ellenére sem hanyagolhatjuk el (képmutatás lenne). Elképzelhető lenne az elvonatkoztatás egy újra megújított kapcsolat kiépítése érdekében? Meghátrálást jelentene ez vajon?

2. Megismerés vagy csak közeledés? Elengedhetetlennek tartom a hangsúly áthelyezését az érzelmes és bizonytalan közeledés fogalomról a kölcsönös megismerés fogalomra. Ez tulajdonképpen a tisztán érzelmi alapú stratégia felcserélését jelentené intellektuális stratégiára. A szentimentalizmus ebben a helyzetben jóval kevésbé hatásos, mint a józan ész. Nyilvánvaló, hogy a kulturális konvergenciákra és a közös tapasztalatokra szorítkozó megismerés elégtelen. Ebben a tekintetben egyetértek Ştefan Borbéllyal, amikor azt állítja, hogy józanul el kell ismernünk különbözőségeinket (l. Familia, 1993/5–6). Azaz tisztelnünk kell minden identitás sajátosságait. Ştefan Borbély merészen kijelenti, hogy inkább az „elválasztó értelmet” kellene megkeresnünk az egyetértés helyett. Csak az effajta megismerés vezethet el a szövetséges társadalmi lét közös tervezete kidolgozásának lehetőségéhez. Mert minden felesleges, ha csak az elkülönülés előfeltételeit és érveit sajátítjuk el az együttműködés motivációi helyett. Másrészt, az identitások kölcsönös és alapos ismerete nélkül minden harc az interetnikus közeledésért égbekiáltó demagógia.

3. Állampolgárság vagy etnicizmus? A keleti típusú társadalmakban elméletileg elég könnyű, gyakorlatilag viszont elég nehéz a választás az állampolgári és az etnikai elv között. Ken Jowitt amerikai politológus nagyon világosan megkülönbözteti a nemzeti, illetve az állampolgár-központú társadalmakat (a 22 folyóiratban megjelent interjú, 1992/27). Az állampolgár-központú társadalom a hangsúlyt az egyéni identitásra helyezi, tiszteletben tartja a kritika jogát, toleráns a szó igazi értelmében az amerikai politológus szerint: („befogadó”), míg az etnikumközpontú társadalom a csoportidentitásra helyezi a hangsúlyt, a szolidaritást tiszteli és támogatja, lényegénél fogva elzárkózó. Ken Jowitt a lehető legvilágosabban fogalmaz: „Romániának pontosan ugyanazt kell eldöntenie, mint amit Magyarországnak kell eldöntenie, mint amit az Egyesült Államoknak kell eldöntenie: mindenekelőtt polgárok, egyének, állampolgárok vagyunk-e, képesek-e a befogadásra, a más emberekkel, más etnikai entitásokkal való kapcsolatteremtésre, vagy elsősorban etnikai identitással rendelkező, elzárkózó és következésképp egymással feloldhatatlan ellentétben álló lények vagyunk.” Természetesen az etnikum konkrétabb, mint az állampolgárság – mint azt Ken Jowitt is elismeri –, de a célnak egy állampolgár-központú társadalomnak kellene lennie, mivel az etnicitás felfokozása a legbiztosabb konfliktus- és feszültségforrás. Az elavult mentalitás forog itt kockán, melyen mindkét fél nagyon nehezen változtat.

4. Erkölcsi egyensúly vagy vádak vetélkedése? Az állampolgári minőségnek, amely meghatározó a civilizált politikai magatartásra, a nemzeti identitás fölött kellene állnia. A nacionalizmusnál és az állampolgárságnál felsőbbrendű az ezektől a meghatározottságoktól mentes alapvető emberi minőség, vagy, jobban mondva, az ezeket a meghatározottságokat magában foglaló és őket meghaladó emberi minőség. Az embert, társadalmi és politikai lényként egyaránt, mindenekelőtt egy erkölcsi elvnek kell vezérelnie, függetlenül attól, hogy ez etnikai meggyőződés vagy vallásos érzés következménye. Hiszem, hogy a román–magyar kapcsolatnak nemcsak politikai reformra van szüksége (az állampolgárságra helyezve a hangsúlyt), hanem erkölcsi reformra is (a keresztény eredetű tolerancia értelmében). Mindkét fél erkölcsi kötelessége odafigyelni saját nacionalista szélsőségeire (nemcsak a világ szájáért), és elítélnie azokat. Egy nép erkölcsi egészségéhez hozzátartozik a honfitársak múltbeli vagy jelenlegi vétségeinek felismerése és elítélése, sokkal inkább, mint a másokéi. A bűnök beismerése az igazi erkölcsösség része. És a bűnök nem mindig az egyik oldalon vannak. Semmi jóra nem vezet a hiúságok versengése. Az egyik fél túlzott megvádolása (függetlenül attól, hogy kisebbségről vagy többségről van szó) szintén a kapcsolat konfliktussá válásához vezet. El kell ismernünk, hogy a román–magyar kapcsolatban nemcsak politikai zavar, hanem valamilyen homályos erkölcsi konfliktus is fennáll. A másikkal szembeni erkölcsi meg nem alkuvást az önmagunkkal szembenivel kellene megkettőzni – íme, egy (illuzórikus?) megoldás.

5. A politikai kapcsolat kulturálissá vagy a kulturális kapcsolat politikussá való tétele? Az erdélyi románok és magyarok mindennapi, kulturális, illetve politikai kapcsolatban állnak egymással. Legnagyobb súlya jelenleg a politikai kapcsolatnak van, ami befolyással van a többi normalitására. A mindennapi és kulturális kapcsolat politikával való áthatása nyilvánvaló és kétségtelen feszültségforrás. A lehetséges megoldás is nyilvánvaló: a hétköznapi és politikai kapcsolatok kultúrával való áthatása. A kulturális kapcsolatnak kétségtelenül közvetítő ereje van. Ştefan Borbély szerint elképzelhetetlen egy politikailag tehermentesített kulturális együttműködés. Továbbmenve kijelenteném, hogy, sajnos, a román–magyar kulturális kapcsolatot politikailag ellenzik és feszültté teszik. Kulturális kommunikációnk gyengébb volt 1990–1992 között, mint az 1980-as években. A mindkét fél számára kínos, bizalmatlanság okozta mellőzés enyhülése 1993-ban kezdődött. Sok időnek kell még valószínűleg eltelnie addig, amíg a „tiszta ég” néven ismert dicséretre méltó katonai kezdeményezést a „tiszta szívek” érzelmi kezdeményezés követi. De csupán nagyobb kulturális nyitást követően lehet eljutni egy ilyen (idillikus!) szakaszhoz. Sem pozitív, sem negatív válaszom nincs egyelőre a következő kérdésekre: lehetséges-e a kulturális és a politikai ártatlan párhuzama a román–magyar kapcsolatban? Elképzelhető-e ez a viszony apolitikusként? Az apolitikus kulturális viszony veszélyes illuzió-e, vagy hasznos fikció? Mégis úgy tűnik, túl gyakran helyettesítjük – mindkét fél részéről – a kulturális érdekeket a politikaiakkal, meghiúsítva azt a keveset is, amit tehetnénk.

6. Erdély – előnyt jelent-e a viszonyban, vagy hátrányt? Természetesen a téma sokkal bővebb tárgyalást érdemelne, mint amennyit ez a bekezdés megenged. De szívesen válaszolom meg ezt a dilemmát, habozás nélkül kijelentve, hogy Erdély előnyt jelent a románok és magyarok normális együttélési kapcsolatainak kialakításában; ugyanakkor előnyt jelent a Románia és Magyarország közötti együttműködési kapcsolatok megerősödésében is. A közös cél a szerencsés integráció Európába, ahol felhőtlenül és a határok érzékenysége nélkül találkozhatnának. Az Európai Unióban egyesült Románia és Magyarország – íme a távlati cél, amelynek megvalósításáért érdemes mozgosítani a két fél szellemi és érzelmi energiáit. Kétségtelen, hogy Erdélynek megvan a maga identitása vagy történelmi és földrajzi jellege, de ezen nem kell vitatkozni, ezt meg kell határozni (naivitás lenne?). Erdély közigazgatási identitásáról is szoktak beszélni, de ez nagyon heves viták kiváltója. Teljesen más szempontból azonban szeretnék még leszögezni egy dolgot: téves célnak tűnik egy olyan Erdély-történet megírása, amely mindkét fél által, viták és szemrehányások nélkül elfogadható. Ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy túlságosan dramatizálnunk kell a helyzetet: meg kell értenünk, hogy Erdély két egymással szemben álló, különböző értelmet hordozó történelem közös területe. A veszélyes félreértések elkerülése végett nagyon fontos megfogalmaznunk a különbséget: Erdély történelme lehet vita tárgya (és szerintem mindig is az lesz), de soha nem lehet az Erdély mint terület. Vajon az Erdély történelméről folyó viták magától értetődően annak mostani állami hovatartozásáról is szólnak? Nem szabad elsietnünk a választ, és nem jó összekevernünk a témákat. Lehetséges-e?

7. Megélni a mát vagy felnagyítva feltámasztani a tegnapot? A román–magyar kapcsolatot legalább két dolog zavarja: a jelenlegi politikai különbségek (a kisebbségi jogok tekintetében) és a történelmi viták (Erdély történelme tekintetében). Ez utóbbi a két entitás múlthoz való, már-már beteges ragaszkodásának tudható be. A román–magyar kapcsolat gyógymódját a múlt alól való felszabadulásban vagy legalábbis annak viszonylagossá tételében látom. Követhető-e ez az út? A válasz a közös történelmi ösztönben található. Mindkét félnek be kellene ismernie, hogy ugyanabban a betegségben szenved: a múlt kóros elburjánzása. A románok és a magyarok soha nem fognak a másik fél számára is elfogadható módon emlékezni, beszélni és írni a múltról. A történelmi viták két olyan nemzeti lét örökös kísérői, amelyek patetikusan állítják egymással szembe kollektív memóriájuk és nemzeti hiúságuk változatait. A visszapillantás e két változata mindig az összebékíthetetlenségig ellentmondó lesz. És mégis, nem építhetnének-e fel együtt egy mindkettőjük számára elfogadható jövőt? Ez nem egyszerű szónoki kérdés. Továbbá: mi a jelentősége az előbb említett történelmi emlékezet kóros elburjánzásának a mostani kapcsolatokban? Van-e gyógymód a múlt sebeire?

Az ezekre a kérdésekre adott válaszoktól függ a két fél életbevágóan fontos dinamikus kommunikációjának megvalósítása. A kulturális párbeszédé, amelyet függetleníteni kellene a politikától. Lehetséges ez, vagy sem?

ION SIMUŢ 1953-ban született a Bihar megyei Izsópallagán. A Familia folyóirat szerkesztője, egyetemi tanár a Nagyváradi Bölcsészkaron. Rebreanu dincolo de realism (Rebreanu a realizmuson túl), A Familia folyóirat könyvtára, 1997; Arena actualităţii (Az aktualitás arénája), Polirom Kiadó, 2000.


Forditotta: DEMETER Éva
2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban