MOLNÁR Gusztáv
A modernitás csapdája, avagy a termékeny és a terméketlen káosz
Fórum 
John Gray, a posztliberalizmus angol teoretikusa, akinek a neve az elmúlt években a hobbesi Leviatán új – pozitív előjelű – értelmezése és a felvilágosodás kritikája révén vált ismertté, a budapesti Közép-európai Egyetemen október közepén megrendezett konferencián tartott előadásában kifejtette, hogy a globalizációról szóló konvencionális eszmecsere kimerült és tárgytalanná vált. Ennek az az oka, hogy mind a kritikusai, mind pedig a hívei természetes adottságnak tekintettek két dolgot: a fejlődés és a béke magától értetődő folytonosságát. Különösen a globalizmus antikapitalista kritikusai voltak és vannak még ma is meggyőződve arról, hogy egy szilárd és erőteljes világrenddel állnak szemben.

A gondolkodó globalisták már valamivel óvatosabbak. Soros György vagy Ernesto Zedillo volt mexikói elnök például az említett konferencián kifejtették, hogy a tőke szabad áramlásán alapuló globális folyamatok nem visszafordíthatatlanok, az ún. nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények komoly reformra szorulnak. De az nyilván meg sem fordult a fejükben, hogy az az alig egy évtizedes múltra visszatekintő nemzetközi rezsim, amelyet ők a reformglobalizmus formájában szeretnének a 21. századra átmenteni, tulajdonképpen nem más, mint globális voluntarizmus, amely nem lebecsülendő erőt képvisel ugyan, de a jelek szerint nincs abban a helyzetben, hogy a tényleges világfolyamatokat kordában tartsa.

A reformglobalizmus úgy viszonyul a globalizmushoz, mint tényleges hatalmi rendszerhez, mint a reformkommunizmus a reális szocializmushoz. Ugyanannak a voluntarizmusnak a rokonszenvesebb, ám erőtlenebb, az összeomlást közvetlenül megelőző formája. Ha ez az analógia tartható, akkor ez némi reményre jogosít: a túlzásba vitt voluntarizmus, mint amilyen a kommunizmus is volt, terméketlen káoszhoz, az adott struktúra összeomlásához vezet, ami után mindig a termékeny káosz, vagyis az új struktúrák kialakulásának korszaka következik.

A bökkenő az, hogy a kommunizmus nem önmagától destrukturálódott és vált inproduktívvá, hanem a természete szerint kaotikus szabadságot jogrenddé, a hasonló természetű piacot pedig gazdasági renddé szervező nyugati civilizációval való ütközése, kollíziója révén. Ez azt az illúziót keltette a nyugati civilizáció legaktívabb és legexpanzívabb képviselőiben, hogy ők valamilyen globális rend letéteményesei, amely most már minden akadály nélkül egyetemesen megvalósulhat. Minden csak akarat és eltökéltség kérdése.

*
John Gray említett előadásában felhívja a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni a viszonylag rövid ideje létező globális gazdasági-pénzügyi rendszer és a globalizmus mint a világméretű iparosodás és modernizáció körülbelül másfél évszázada tartó folyamata között. Az előbbi működése bármikor megbénulhat, az utóbbi viszont a 19. század második felében elkezdődött technológiai forradalom által kiváltott, elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat, amelynek csak az erőforrások esetleges kimerülése és a környezet visszavonhatatlan károsodása szabhat határt, és amely az emberiség fejlődésének egyik alapvető aspektusa. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez a sohasem látott arányú fejlődés hatalmas megrázkódtatásokkal, konfliktusokkal, világháborúkkal, sztálinizmussal, nácizmussal, maoizmussal járt együtt, és hogy ez minden bizonnyal így lesz a 20. századnál semmivel sem kevésbé veszedelmes és kétarcú 21. században is.

Gray a 21. századi globális modernizáció négy olyan aspektusára hívja fel a figyelmet, amelyekkel valamilyen módon meg kell birkóznia az emberiségnek.

1. Az új technológiák elterjedése és az aszimmetrikus hadviselés megnövekedett valószínűsége. Szeptember 11-e a mindennapi élet technológiáinak és a halál tudatos vállalásának a kombinációjából született. A biológiai fegyverek bevetése azonban jól mutatja, hogy a nem állami szinten folyó aszimmetrikus hadviselés, az új technológiák mindennapivá válása sokkal szélesebb körű lehet.

2. A világméretű iparosodás megállíthatatlannak tűnő folyamata a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló erőforrások kimerüléséhez vezethet. A fejlett világ gazdasága az olcsó energiaforrások meglétén alapul, mert az új, alternatív energiaforrások belátható időn belül nem fogják tudni helyettesíteni őket. Szaúd-Arábia lakossága például egyetlen évtized alatt 20 millióról 30 millióra emelkedett, és a fiatalkorú munkaképes lakosság 20-40%-ának nincs munkája. Ennek a malthusi logikának az érvényesülése oda vezetett, hogy az Arab-félsziget stratégiailag legfontosabb és leggazdagabb országában a nyolcvanas évek óta az egy főre eső nemzeti jövedelem 2/3-ával csökkent. Ez a Perzsa-öböl térségének valamennyi mesterségesen létrehozott posztkolonialista államalakulatát olyan óriási nyomásnak teszi ki, amelynek nem sokáig tud ellenállni.

3. Az államhatalom általános meggyengülésére Afrika, Latin-Amerika, a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet, Dél-Ázsia számos országából hozhatunk példákat. Gyenge, szétmálló, összeomló, csődbemenő államok sora mutatja az államépítés kudarcát és csődjét a világ legkülönbözőbb pontjain. Ennek a már jó ideje megfigyelhető jelenségnek legújabb és legaggasztóbb megnyilvánulási formája az államok ellenőrzése alól kikerülő háborúk és erőszakot alkalmazó szervezetek elszaporodása. Ilyen, egyáltalán nem clausewitzi körülmények között legfennebb a terrorizmus ideiglenes visszaszorításáról, elrettentéséről lehet szó, de arról semmi esetre sem, hogy a globális színtérről mindenestül eltűnjék.

4. A „negatív globalizmus” negyedik jellemvonása a modernizáció kudarcaként értelmezhető fundamentalizmus megerősödése. Comte idejében még az volt az általános vélemény, hogy modernnek lenni annyi, mint hasonlóvá válni. Ma már tudjuk, hogy a modernitáshoz nagyon sokféle út vezethet. Éppen ezért az egyetemes civilizáció eszméje nemcsak hamis, hanem egyenesen konfliktusteremtő tényező, amelyet éppen ezért ideje feladni.

John Gray budapesti előadását azzal fejezte be, hogy a modernizáció általánossá válása ellenére a különböző civilizációk megmaradnak, bár – mint mondotta – nem biztos, hogy pontosan annyi, amennyit Huntington A civilizációk összecsapásában felsorolt. Ez a jelenlegi globalizmusról folyó végérhetetlen beszédet jótékonyan korrigáló elmélet, amelyet én – Gray eddigi munkásságát ismerve – a „posztglobalizmus” kifejezéssel illetnék, a lényeget illetően a Huntington-féle civilizációs paradigma és a modernizációs elméletek valamiféle szintéziseként fogható fel.

Fukuyama is arra tesz kísérletet szeptember 11-e utáni állásfoglalásaiban, hogy a civilizációs paradigmát, amelynek relevanciáját egyre nehezebb kétségbe vonni, és a történelem végét meghirdető tézisét, amelynek érvényességében változatlanul hisz, valamiképpen összeegyeztesse. Az utóbbi „bizonyítékát” Fukuyama a demokrácia és a szabad kereskedelem Kelet-Ázsiában, Latin-Amerikában, az ortodox Európában és Dél-Ázsiában elért sikereiben és a lábával szavazó sok millió harmadik világbeli bevándorlóban látja, akik a nyugati társadalmakban kívánnak élni, és elfogadják azok értékeit.

A kulturális különbségek azonban Fukuyama számára is nyilvánvalóak. Így elismeri, hogy kétségtelenül az iszlám világban van a legkevesebb demokrácia (Törökország az egyetlen, és ez arra is rávilágít, mennyire tágan értelmezi az amerikai szerző a demokrácia fogalmát), ott a legkérlelhetetlenebb a nyugati típusú modernitással szembeni ellenkezés, sőt gyűlölet. Sok nem nyugati nép ugyanakkor elfogadja a modernitás gazdasági és technológiai eredményeit, amelyekből részesülni akar, de anélkül, hogy a demokratikus politikát és a Nyugat kulturális értékeit is átvenné, mint például Kína vagy Szingapúr. Megint mások – mint például Oroszország – szívesen átvennék nemcsak a gazdasági, hanem a politikai módszereket és eljárásokat is, csak éppen nem tudják, hogyan valósíthatnák ezt meg. Fukuyama szerint a volt kommunista országok „demokrácia-teljesítménye közvetlenül összefügg a kultúrával”, pontosabban „fordítottan arányos a Londonhoz viszonyított kulturális távolságukkal: a katolikus Lengyelország és Magyarország jobb eredményeket ért el, mint az ortodox Románia és Oroszország, amelyek viszont jobban szerepeltek, mint a mozlim Üzbegisztán és Kirgizisztán”.

Ezek a különbségek azonban csupán mennyiségiek. Nem érintik a lényeget, azt, hogy „még mindig a történelem végénél tartunk, mivel csak egyetlen rendszer létezik, amely a jövőben is meghatározza a világpolitikát: a nyugati liberális demokrácia. Ez nem azt jelenti, hogy ebben a világban nem lesznek konfliktusok, hogy eltűnik a kultúra, amely meghatározza és megkülönbözteti egymástól a társadalmakat. De az összecsapás, amelynek tanúi vagyunk, nem egyenrangú kultúrák összeütközéséből származik, mint a 19. századi európai nagyhatalmak esetében történt. Ez az összecsapás olyan társadalmak utóvédharcaiból áll, amelyek hagyományos működését valójában veszélyezteti a modernizáció.”

Két nagyon karakterisztikus elmélet áll tehát egymással szemben. Az egyik szerint fejlettségi szintjüktől, belső kohéziójuktól függetlenül alapvetően egyenrangú civilizációk állnak egymással szemben, amelyek között lehetséges a békés együttműködés, de éppúgy – ha a más civilizációk belügyeibe való beavatkozást nem sikerül elkerülni – az összecsapás, vagyis egy teljesen új típusú háború is. A másik szerint ma a világban egyetlen civilizációs modell, a nyugati liberális demokrácia érvényesül, amellyel szemben nincs semmi esélye a hagyományos társadalmak és kultúrák reziduális elemeiből építkező ellenállásnak. Gray a maga sajátos globalizmus-értelmezésével a két álláspont között helyezkedik el.

*
A magam részéről, mint ahogy azt, egy egészen más kontextusban, már korábban is megtettem*, a Gray által megnyitott csapáson próbálok meg továbbhaladni. Ha egyben-másban tévednék, az természetesen kizárólag az én számlámra írandó. Alaptételem a következő: a világon ma valóban egyetlen teljesnek és szervesnek mondható civilizáció van: a nyugati, amely a saját természetes pályáján haladva a 21. század elején, belső fejlődés eredményeként, eljutott civilizációs ciklusa utolsó – remélhetőleg elég hosszú ideig tartó –, „birodalmi” szakaszának, a nyugati civilizáció-állam kiépülésének küszöbére. Az összes többi civilizáció, a Nyugat globális kihatású modernizációs lendülete által egyensúlyából kilendítve, alapvetően instabil, nem teljes és nem szerves struktúraként kapcsolódik a nyugatihoz. E viszony formája lehet a teljes integrálódást célul kitűző együttműködés, a részleges, csak bizonyos területekre kiterjedő kooperáció és végül a nyílt és többé-kevésbé anarchisztikus szembenállás.

A Nyugat vezető hatalma által Afganisztánban aratott katonai, pontosabban haditechnikai győzelemből joggal lehet arra következtetni, hogy a közeljövőben a Nyugathoz való viszony harmadik formáját, a nyílt katonai szembenállást senki sem merészeli majd megkockáztatni. A két másik fennmaradó forma azonban – eleinte csak észrevétlenül, később egyre nyilvánvalóbban – ezzel egyidejűleg nagyon komoly átalakuláson megy át. Az afganisztáni háború megsemmisítette az iszlám nevében terrorisztikus módszerekkel, ám hatékonyan gyakorolt központi hatalmat. Rendkívül kétséges azonban, hogy az így megteremtődött politikai űrben ki tud-e alakulni az új, a Nyugat által kívánt legitim, minden fontosabb törzset és etnikumot képviselő hatalom. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az egész akció a rend és a közbiztonság teljes hiányához, politikai, sőt társadalmi káoszhoz vezet, amit csak az ország felosztásával vagy nagyszámú külföldi békefenntartó erő Afganisztánba telepítésével lehetne megakadályozni. Ráadásul a káosz ragályos lehet, és súlyosan veszélyeztetheti a konzervatív arab, valamint közép- és dél-ázsiai rezsimek stabilitását, amelyek enyhén szólva krónikus legitimitáshiányban szenvednek. A Nyugat így az iszlám világ egyre több pontján lesz kénytelen tevőlegesen (pénzzel, katonákkal és a rendfenntartást biztosító egyéb közegekkel) is beavatkozni, ha meg akarja akadályozni a káosz elhatalmasodását.

Hasonló fejlemények várhatók a pillanatnyilag még rendkívül stabilnak, sőt egyesek szemében a 21. század új, hegemon hatalmának tűnő Kínában, vagyis gyakorlatilag az egész Kelet-Ázsiában is. Mivel az ország nagyobb (kontinentális) részének gazdasági életét meghatározó extenzív fejlődés tartalékai kimerültek, a pszeudokapitalista tengerparti sáv fejlődését pedig a japán és újabban az amerikai recesszió veti elkerülhetetlenül vissza, Kína vészesen közeledik az esetében kritikus évi 5 százalékos fejlődési ütemhez, ami gyakorlatilag – akárcsak a hetvenes évek végének Szovjetuniója esetében – az egész kínai gazdasági modell közelgő összeomlását vetíti előre. Ehhez járul a kommunista párt kizárólagos uralmán alapuló politikai rendszer strukturális válsága, ami az államhatalom lassú erodálódásához vezet, anélkül hogy a hatalmas ázsiai országban legalább nyomokban létezne a valódi kapitalista fejlődést és az annak megfelelő pluralista társadalmi-politikai berendezkedést saját erőből biztosítani, illetve fenntartani képes civil társadalom.

A modernitás csapdája ezzel kiteljesedni látszik. A Nyugat a modernizáció globálissá válásával valóban meghódította a világot, anélkül hogy egyedülálló innovatív képességét, amellyel a kezdetektől fogva, a Nyugat-római Birodalom teljes, de világtörténeti értelemben hihetetlenül termékenynek bizonyuló dezintegrálódásából megszületve végig rendelkezett, elveszítette volna. De egyre súlyosabb ballasztként nehezedik rá a modernizáció „terülj, terülj, asztalkáját” immár nélkülözni képtelen, de a Nyugat „lelkét” jelentő innovatív képességgel, a folyamatos, belső fejlődést biztosító civilizációs motorral nem rendelkező népek sokasága: az ezer szállal hozzá kapcsolódó Latin-Amerika és Kelet-Európa; a kvázi-államok egyre kiismerhetetlenebb dzsungelévé váló Fekete-Afrika; a háborgó és várakozó iszlám világ; a demokratikusnak tűnő India és Japán; végezetül pedig, de egyáltalán nem utolsósorban a kiismerhetetlen Kína, amely lehet, hogy hamarosan újból belép az egymással vetélkedő államok – épp a kínai történelemben meghatározó jelentőséggel bíró – korszakába.

Az Észak-Amerikából és Nyugat-Európából összetevődő Nyugatnak nyilvánvalóan bővülnie kell, de az is nyilvánvaló, hogy nem bővülhet akármeddig. Valahol meg kell húzni a határokat, különben a Nyugat elveszíti civilizációs identitását, és atomjaira bomlik. Az egészen biztosnak látszik, hogy csak azokat a népeket és azokat a térségeket lehet integrálni, amelyeket a Nyugat mind gazdasági, mind pedig jogi-politikai értelemben az elmúlt évszázadok hosszú időtartamú akkulturációs folyamatai révén már teljesen átalakított, a saját értékeivel és szokásrendszerével összeférővé tett. Közép-Európa tulajdonképpen már elfoglalta helyét a nyugati civilizáció intézményeiben. Azóta, hogy szeptember 11-e után Oroszország egyértelműen a Nyugat szövetségesévé vált, teljesen nyitottá és bizonytalanná vált viszont Kelet-Európa sorsa. Úgy látszik, immár nemigen lehet egyik vagy másik országot lecsipegetni róla, azon az alapon, hogy milyen kiváló elővédet alkothatnak Oroszországgal szemben, vagy egyéb történelmi érdemekre hivatkozva. Sokkal nagyobb jelentősége lehet ugyanis annak, hogy a Délkelet-Európát is magába foglaló Kelet-Európa egésze ellent tudjon állni a különböző kaotikus folyamatoknak, akár azon az áron is, hogy Oroszország újból megerősíti befolyását e hozzá civilizációs identitás tekintetében nagyon is közel álló térség fölött.

Kelet-Európa biztos, hogy létezik. Csak az nem biztos, hogy van-e, pontosabban, hogy van-e még saját civilizációs identitása. Ebben az értelemben Tony Judt Románia: legutolsó a sorban című írásának, amely a román médiában nem kis visszatetszést keltett, valóban nincs igaza. Románia nem azért lehet az EU-bővítés „próbaköve” (test case), mert integrálni kell, annak ellenére, hogy „nem tartozik az egyszer már integrálódott, de a történelem által feldarabolt Közép-Európához”. Hanem azért, mert az integrációs folyamat során el kell dőlnie a nagy geopolitikai dilemmának: Románia vagy a Nyugathoz tartozik, és akkor intézményesen is integrálni kell, és nem lehet kétséges, hogy integrálni is fogják. Vagy – Erdélyt kivéve, ahol „a világi és egyházi építészet, a nyelvi kisebbségek jelenléte, sőt még a (nagyon viszonylagos) jólét is, mind-mind azt a régiót idézi, amelyhez Erdély egykor tartozott” – Románia ma valóban Európa perifériáján helyezkedk el, valóban „keveset tud hozzáadni Európához” (brings little to Europe), mint Judt meglehetősen keresetlen szavakkal, de tárgyi tévedései ellenére mégiscsak hihetően állítja, és akkor viszont nem lehet integrálni. Nem arról van szó immár, hogy Romániának el kell döntenie, hová is tartozik, hanem arról, hogy hamarosan el kell dőlnie, hová is tartozik.

A fentiekből világosan kitetszik, hogy számunkra, itt, Közép- és Kelet-Európa határán nem az az igazán izgalmas kérdés, hogy végül is melyik modernizációs (és egyúttal integrációs) modellt tekintjük a magunk számára irányadónak, a közép-európait vagy a kelet-európait (esetleg a délkelet-európait), hanem az, hogy melyik modell szerint alakul majd ténylegesen az életünk. Azon túl tehát, hogy mi végül is hogyan döntünk, a dolgoknak van egy transzcendens dimenziója. Van valami, ami eleve elrendeltetett.

Lehet, hogy jól döntünk, és a dolgok valóban a mi döntésünknek megfelelően alakulnak, de nyilván nem amiatt. A történelemben kifejezésre jutó transzcendencia, amit egyesek túldetermináltságnak (surdétermination) neveznek, ritkán fedi fel magát nekünk. Reménykedjünk, hogy most ilyen korszak következik.

Jegyzet
* Vö.: Molnár Gusztáv: Ész istennő leomló temploma… Magyar Hírlap, 1992. dec. 8.

Irodalom
John Gray, Post-liberalism, Routledge, New York and London, 1993.
John Gray, Liberalizmus, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996.
Patterns of Modernity. Vol. I: The West; Vol. II: Beyond the West, Ed. by S. N. Eisenstadt, Frances Pinter (Publishers), London, 1987.
George Soros, Draft Report on Globalization, PublicAffairs, New York, 2001.
Francis Fukuyama, Culture and the Future of the English-Speaking Peoples, American Outlook, 2001. március–április.
Francis Fukuyama, Nous sommes toujours a la fin de l’histoire, Le Monde, 2001. okt. 18.
Murray Scot Tanner, Cracks in the Wall: China’s Eroding Coercive State, Current History, 2001. szeptember.
Tony Judt, Romania: Bottom of the Heap, The New York Review of Books, 2001. november 1.
Tony Judt, Europa centrală şi tradiţia uitării (un dialog cu membrii grupului A Treia Europă) (Közép-Európa és a felejtés hagyománya. Beszélgetés a Harmadik Európa csoport tagjaival), in Europa iluziilor, Polirom, 2000.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Problema transilvană (Az erdélyi kérdés – tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban