Traian ŞTEF
„Használt” román értelmiségiek
Napirenden 
A Provincia múlt havi számának vezércikkében Molnár Gusztáv a PSD Ioan Rus által a párt kolozsvári kongresszusán ismertetett, Erdély számára összeállított „szociáldemokrata program”-ját ismertette. Elemzése azonban nem tért ki a belügyminiszter azon kijelentésére, amely a máskor is „szeparatisták”-nak nevezett román értelmiségiekre vonatkozott, akikre pedig már ezelőtt is hivatkozott Adrian Năstase miniszterelnök: Sabin Ghermanról van szó, és rólunk, provinciásokról, s mellettünk, sőt élünkön, Gabriel Andreescuról. A Program utolsó részében, amelynek alcíme: Erdély nem tranzakció tárgya, ez áll: „A gazdasági nehézségekre spekulálva és néhány olyan román értelmiségit és újságírót használva, aki a szeparatizmus szószólója, a magyarok remélik, hogy meggyőzőbbek lesznek, bár tudatában vannak annak, hogy a szeparatizmus eszméje még kisebbségben van az egységes nemzetállam mítoszával szemben.” (Kiemelések a szerzőtől.) Nem annak a Molnár Gusztávnak a feladata volt elemezni ezt a vádat, aki magyarként Romániában született, de Magyarországon él, és mindkét állam polgára. Legalább egy okból nem: nem rá vonatkozik. Rus kijelentését Năstase nevesítésével kiegészítve mi többiek érezzük érintve magunkat. Én legalábbis így érzem, bár nem hiszem, hogy megérdemlem a kormánypárt ilyen mérvű éberségét vagy azt, hogy más állami intézetek ennyi „figyelmet” tanúsítsanak irántam. A gondolat tehát az, hogy van egynéhány valamilyenfajta román értelmiségi (egy bizonyos rész), akit a magyarok Románia föderalizálására, Erdély elszakítására, az egységes nemzetállam felbontására, Budapest Erdély feletti uralmának megszerzésére „használnak”.

Már maga az a tény, hogy kiemeltem és többször megismételtem a „használni” igét, mutatja, hogy zavar. Amellett hogy hiányzik belőle a román nyelv egyik jellegzetessége, a birtokviszony (helyesebb lett volna azt mondani, hogy „felhasznál”), a szó sértő is. Egyrészt, mert semmi bizonyítékkal nem szolgálnak azzal az igazsággal kapcsolatban, amit kifejez, másrészt mert pejoratív, megalázó jelentésű. Eszerint az említett román értelmiségiek és újságírók magyarok által megfizetett kiszolgálók lennének, esetleg hülyék, piszkos helyen „használt” rongyok, vagy, legjobb esetben, naivak. De kik a „magyarok”? Eleinte, hallás után, azt hittem, hogy a romániai magyarokról van szó, esetleg az RMDSZ-ről, a szerkesztőbizottsági kollégákról. Hogy gondolhattam volna, hogy a magyarok, csak úgy általában, „használnak” bennünket? Hát az RMDSZ? Nem ismerjük egymást, s ennek a szövetségnek-pártnak a vezetőiről ugyanaz a véleményem, mint a többi párt vezetőiről: saját érdekükben nagyon jól tudnak élni a hatalommal; vagy minden ideológián túl is akarják azt, vagy, ráadásul, ingáznak Bukarest és Budapest között.

A teljes szöveg elolvasása után azonban rájöttem, hogy „magyarok” Rusnál sem többet, sem kevesebbet nem jelentenek, mint a „magyar állam”-ot, amely kidolgozott egy Románia-ellenes programot, s ezt, román értelmiségieket „használva”, a magyar státustörvényen, valamint „kormányzati és civil szervezeteken keresztül” valósítja meg. Valószínűleg Rus nem az egész „magyar állam”-ra gondolt, mint a program kidolgozójára, hanem a magyar kormányban részt vevő kollégáira. Ez megnyugtatott. Ha a magyar állam „használ” bennünket, az annyi, mintha Németország, Franciaország, az USA és más NATO-ország „használna”. Rus is, Năstase is, Iliescu is szeretné, hogy a fent említett országok „használják” őt, ezért járnak oda egyfolytában, és ezért mondják egyfolytában, hogy ezt-azt (földet, eget) bocsátanak a rendelkezésükre, és magukat is rendelkezésükre bocsátják. Jobban bosszantott volna, ha a magyar irredentistákkal, a magyar diaszpóra irredentistáival stb. való kapcsolatot hányták volna a szemünkre. De a magyar állammal… Rus miniszter úrnak jobb kapcsolatai vannak, mint nekünk. És akkor is akarva-akaratlanul kérdéseket tettem volna fel magamnak, ha Rus árnyaltabban fejezte volna ki magát, és azt mondta volna, hogy magyar kollégáink irányítanak bennünket, értelmiségiek és újságírók, akik között a „provinciások”-nak valóban vannak barátaik.

Ettől eltekintve, Ioan Rus programja rokonszenves. A szövegösszefüggésből való kiszakítás módszerének gyakorlásával könnyen be tudnám bizonyítani, hogy a miniszterelnök transzszilvanistább és radikálisabb, mint mi, provinciások. Bár még az előző kormányzat alatt „szeparatisták”-nak neveztek, a vád alaptalan. Sem a „magyar állam”, sem Magyarország kormánya nem alkalmazott „a szeparatizmus szóvivőiként”, mert mint hiszem, a közvetlen, kormányközi kapcsolatokban a miniszter úr is saját bőrén tapasztalja, hogy a magyar miniszterek tárgyalási módja közvetlen – a miniszterelnöké éppen okos (a román eredetiben is így! – a ford. megj.) –, s nincs szükség közvetítőkre.

Továbbhaladva az idézett szövegben, igazat adok Ioan Rusnak, amikor azt sugallja, hogy egy magyaroknak tetsző dolog meggyőzőbb és hihetőbb, ha románok részéről jön. Mégis vitatható, hogy vajon nem a románok használták-e föl inkább a magyarokat szószólókként, mint fordítva. Nem a román államról van szó, hanem a kommunista állam által sanyargatott románról, aki örvendett, amikor a jobb hátországgal rendelkező magyar világgá kiáltotta a (természetesen közös) gondokat, a csobánról, aki juhaival átment a határon Magyarországra, hogy kimutassa elégedetlenségét, és azt hiszem, ma is találnánk példákat. Talán még a transzszilvanizmus kérdésében is.

Ami engem illet, azért léptem be a Provincia csoportjába, mert számomra nem létezik a „magyarok” versus „románok” kérdés, nem tekintem a magyart ellenséges nemzetnek, sem együttélő nemzetiségnek, sem nemzetiségi vagy etnikai kisebbségnek. Én nem fogom soha senki bosszantására énekelni: „Románok vagyunk…/Mi vagyunk itt mindig az urak”, mert nem akarok senki „ura” lenni, és mert Gusztinak ugyanannyi joga van „uralni” ezt a földet, mint nekem: neki is van földje, háza, vagyona, nyelve, szokásai. Köztünk és Ioan Rus között a különbség az, hogy ő politikai szemszögből nézi a kérdést, mi pedig kulturális, polgári szemszögből. Ő nyer, ha minél többen mellé állnak gondolatban és szavazataikkal, én örvendek, ha minél többen gondolkodnak úgy, mint én. Románok és magyarok.

Visszatérve a szövegre és az általam kiemeltekre, szemet szúr a pszichoanalízis egy kifejezése: meghiúsult aktus. Rus nem veszi észre, és nagy hangon ejti ki azokat a szavakat, amelyek a nacionalista politika alapjait fejezik ki: az egységes nemzetállam mítosza. És még azt is mondja, hogy a „szeparatizmus eszméje még kisebbségben van”. Vagyis az egységes nemzetállamból csak egy mítosz maradt, a szeparatizmus eszméje pedig még kisebbségben van. Itt is különbözik álláspontja a miénktől. Mi nem gondolkodunk mitikus fogalmakban (a hangsúlyokkal való játék tilos), nem gondolkodunk a jón és a rosszon túl, mert egy állam addig létezik csak, amíg tagjai jól érzik magukat határain belül, és olyan formában alkotnak, ami nemzetként meghatározza őket. A posztmodern értékeli az elbeszélést és a mesét, ezek még elbűvölhetik az embert, még ellenállhatnak az éhségnek, de a zsigerek is megvívják a maguk forradalmát. Nem tudjuk megakadályozni a magyarokat abban, hogy olyan Romániát, de legalább olyan Erdélyt akarjanak, mint Magyarország. És a románoknak sem lenne ellene kifogásuk. Ha még hisznek egy ésszerű Romániában. Románoknak és magyaroknak együtt gondolkodni, közös nyilvánosságot teremteni, egy véleményen lenni a legtöbb kérdésben – ez vajon azt jelenti, hogy eladták magukat, hogy árulók, hogy az ellenség szolgálatában állnak?

Röviden, a fentieken túlmenően a következőket értem a PSD Programjából: a román kormány a magyar államot gyanúsítja agresszióval, de a hibát néhány értelmiségire és újságíróra hárítja, rájuk förmed, megfenyegeti őket, ujjal mutat rájuk: amikor magyarokról beszél, nem lehet tudni, voltaképpen kikről beszél, de értésre adja, hogy a „magyarok” az Gyuri, hogy a magyar nem Románia állampolgára, hanem udémérés; a szóban forgó program a nemzeti állam meghatározásának rangjára emeli a szociáldemokráciát, a közösség és az egyén összetévesztéséből származó eredeti szociáldemokráciába helyezve a régiókat; a sokat hangoztatott reform csupán a dolgok álcázása... Végül azzal a meggyőződéssel maradok, hogy Romániában a kommunista renyheséget csak a monarchia visszaállításával és az őfelsége jogara alatt történő föderalizálással lehetne megállítani. A bukaresti kormány azonban még a decentralizálásról, a (valós) autonómiáról, a szubszidiaritásról való tudományos vitáktól is fél. Vajon miért?

TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Despre mistificare (A misztifikációról), esszék, Nagyvárad, 1997.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban