Al. CISTELECAN
Szerelmes csinnadratták az erdélyieknek
 
Az egész világ szereti Erdélyt. Még a legidegenebb idegenek is, azok, akik azt hiszik, hogy kísérteties ország, Drakula gróf lakhelye, és akik diszkréten figyelnek, hogy lássák: esetleges mosolyod nem teszi-e láthatóvá néhány támadó szemfogadat. Akkor sem teljesen nyugodtak, amikor egy durva szerkezetbeli banalitást állapítanak meg. Ami igaz, az igaz: nem könnyű kiheverni a sokkot, amit az identitásnak és a földrajzi állhatatosságnak a látomás általi megragadása okozott. Amikor valóságként jelentkezik a fikció, mindig valamiféle döbbenetet kelt, ami maga után vonja a furcsa iránti gyanakvást. Erdély hírét ma is Vlad vajda irodalmi megjelenítése terjeszti tengereken és országokon át. Az erdélyieknek meg kellene hajolniuk a fikció ereje előtt, akkor is, ha nem szeretik a képet, amely tartományukról mint a vámpírok földjéről kialakult. Mert ennek nyomán mindenhol borzongató érdeklődést keltenek, félelemmel teli kíváncsiságot és végül aggodalmas szeretetet. Most, amikor ezt a hírnevet turisztikailag intézményesítik, megtörténhet, hogy Erdély irodalmi híre mindenestől meghaladja a legdurvább valóságot is.

Magától értetődik, hogy a románok Erdély iránti szeretete nem hasonlítható az idegenek szeretetéhez. Náluk abszolút, végleges és fáradhatatlan szeretetről van szó. Nem mintha a románok kevésbé szeretnék többi provinciájukat. Ellenkezőleg. A román, legalábbis ha miniszter, és nagylelkű lehet, diszkrét, rejtett vagy éppen világos jeleit adja annak, hogy elsősorban egyebet dédelget. A miniszterek is emberek. Sőt az esetek nagy többségében többek, mint egyszerű emberek: románok. Vagyis valamiféle túláradóan hatalmas szívű emberek. És ki tilthatná meg, vagy legalábbis ki próbálná megtiltani, hogy a szív logikája ne fogalmazódjék meg, még olyankor is, amikor a nyelvezet, mint például a számok nyelvezete, teljesen eltávolodott az érzéstől?! Románia költségvetése félig-meddig rejtjelezett érzelmes költemény. A befektetésekről vagy támogatásokról szóló minden bekezdésben ott lüktet a szív szava. Természetesen, mivel politikusi szívekről van szó, választási érzelmeik vannak. Semmi sem magától értetődőbb: az apának apai érzelmei vannak, a fiúnak fiúi érzelmei stb., természetes hát, hogy a politikusnak is külön, jól meghatározott érzelmei legyenek. Az érzelmek, bármennyire is elnyomod őket (ami különben a pszichoanalitikusok szerint reménytelen vállalkozás), előbb-utóbb csak szóhoz jutnak. Persze, hogy diszkriminálgatnak, kedvezgetnek, igazítgatnak itt-ott, de mindent óvatosan, nehogy szemet szúrjon. Még a legszeretőbb szülők is tetten érhetők érzelmi részrehajlásban. Még sokkal inkább a legszeretőbb kormányok.

A szeretet nem csak tettek kérdése. Mi több, ez utóbbiak egynémelyike, balul ütvén ki, nem is fejezi ki őt jól. A szeretet a szónokiasság, a kijelentések erejének és özönének kérdése is. Van olyan, szigorúan a szavakban, a kinyilatkoztatás szintjén megnyilvánuló szeretet, amely meggyőzőbb, mint a tetteken alapuló (különösen, ha ez utóbbi néma marad, mint valami titkos kedvezmény). Azzal a feltétellel, hogy a beszéd, hatékonysága érdekében, csöpögjön a patetikusságtól, az esküvésektől és a határozott ígéretektől. A kinyilvánítás önmagában vett és magasfokú bizonyítéka a szeretetnek, fölöslegessé teszi a tetteket. (A szerelem apró bűneit is hányszor bocsánatossá teszik a forró nyilatkozatok!) Valakinek, aki jól szónokol a szeretetről, nem is kell tettekkel alátámasztania szavait. Ha megtenné, redundánsnak, ha éppen nem túlzónak tűnne. És nekünk nemcsak a kormányok menedzseri, hanem emberi tulajdonságait is meg kell értenünk.

Erdély szeretete ilyen diskurzív szeretet. De ettől még termékenyebb. Hasonlít ahhoz a szent orosz szeretethez, amellyel egy caragialei figura megszorongatta útitársának a nyakát. Túlzó és kizáró szeretet. Állandó készenlétben álló, egyaránt rémítő és emésztő. Félelmekkel teli szeretet. És leginkább dühös, beteges féltékenységgel körített. A román (különösen az érzékenyebb és a tulajdonosi érzéssel inkább teli román politikus) megvész, ha azt hallja, hogy mások is érdeklődnek Erdély iránt. Senkinek nem engedi meg, hogy belekeveredjék ezekbe az érzésekbe, és veszélyeztesse őket. Mint legdrágább kincset, úgy őrzi meg a maga számára Erdélyt. Örökösen szerenádot húz a fülébe, érzelgős szerelmi dalocskákat, „maneá”-kat énekel neki, hazafiasan megbűvöli. Szent birtoklási érzéssel tekint rá. Erdély nem annyira az erdélyieké, mint inkább a politikusoké. Mindenikük számára a hazafiaskodás misszióföldje. Az ő számlájára élik ki hazafias talentumukat, elvárva az elismerést és a szófogadást. Amikor a helyzet nemigen kedvez az ilyen kijelentéseknek, a politikusok rettegésbe esnek a féltékenységtől, és kijelentik, hogy a szegény szűz veszélyben van. Mert szeretik Erdélyt, és odaadóan védelmezik, és mert az törékeny, s ki van téve minden európai erőszaknak, különösen a magyar csábításnak. (Lévén kicsit hülye, hagyja is magát elcsábítani.) Az álnok magyar (akár magyarországi, akár romániai: harag ne legyen belőle, itt nincs helye diszkriminációnak) a magyarokért szereti Erdélyt, nem a románokért. Ha csak ez utóbbiért szeretné, így-úgy csupán a csodálatra és az irigykedésre szorítkozna (ez utóbbi a csodálat eksztatikus formája). De nem, ő igénylőnek tartja magát, kiveti a csalit, és riválisi minőségében kacsingat. Álságosságában türelmes, azt várja, hogy a román kompromittálja magát, és kiábrándítsa a tartományt. De nem ül karba tett kézzel. Közben a magyar hajszálereken keresztül tőke áramlik a provincia vénáiba, és megtelepszik a gyárakban, műhelyekben, erdőkben, földeken stb. Ha a román nem óvatos, a magyar darabonként vásárolja meg. És felbátorítja és ösztökéli a székelyeket, hogy kivonjanak egy egész darabot, két, ha nem három megyényi területet az állam fennhatósága alól. Erdély apokalipszise magyar lesz (vagy semmilyen sem lesz).

A hír, hogy a székelyek saját fejük után elindulva kivonták magukat az állam autoritása alól, úgy csapott le, mint a villám. A valóságban, amennyire ki lehet bogozni, a székelyek egyszerűen komolyan vették a helyi autonómiáról szóló törvényt. Pusztán azért, mert senki nem mondta meg nekik, hogy még nem jött el alkalmazásának ideje. És akár eljött, akár már el is múlt, nem kellett volna komolyan venniük. De mivel komolyan vették, a SRI minden hivatalos csatornáján riadóztatta a nemzetet. Annyira, hogy megijesztette – vagy meggyőzte – magát az elnököt is. A féltékenység félelmet és riválisokat teremt. A nemzet megreszketett ettől a sértéstől. És azonnal áttért a harcias szeretet diskurzusára. Egészen vasárnapig, november 25-ikéig, amikor Cozmâncă úr a havas Moldvából megnyugtatta, mondván, a SRI jelentése az előző kormány alatti helyzetre vonatkozik, és jelenleg az állam teljesen ura az önfejű megyéknek. Márpedig ha még Cozmâncă úr sem ismeri a valóságot….

A székely-félelmek bámulatra méltó következetességgel jelennek meg. Újratermelik őket, valahányszor hazafias kábítószerre van szükség. A koszovói háború idején maga Adrian Năstase állította biztosra egy „román Koszovó” bekövetkezését. Még azt is tudta, mikor kerül rá sor. A mostani félelem alapja azonban kényesebb és problematikusabb. Azok a még véget nem ért eszmecserék a státustörvényről... Várható volt, hogy ez a törvény ismét politikai hírességgé teszi Erdélyt. Ez a státus, ha csak másodlagos következményeiben is, behatol Erdélybe. A román politika úgy értelmezi, mint az erdélyieknek tett ajánlatot (voltaképpen csalétket). Még ha csak az erdélyi magyaroknak tett ajánlatként is. De a szerelem dialektikája kötelezővé teszi a rivális ajánlat azonnali fölülmúlását. Amit a forróbb érzelmű PSD meg is tett, fölüllicitálva az Erdélyi szociáldemokrata programmal. A program, leszámítva belőle a magyarellenes kitételeket, nem eldobnivaló. Csakhogy ez is két összefonódó félelem eredménye. Elsősorban természetesen a magyaroktól való félelemről van szó. Erdélyi szárnyán keresztül a kormányon levő szociáldemokrácia a tartomány minden hiúságának hízeleg, tartalmas csomagban gyűjtve össze az erdélyi gőgre vonatkozó közhelyeket. Attól kezdve, hogy a tartomány európai, egészen addig, hogy Románia mozdonya. Erdély voltaképpen olyan mozdony, amelynek, minden eshetőségre készen, kivették a kerekeit. A kormányon lévő szociáldemokraták európai emelkedettségű Erdélyről álmodoznak, ha lehetséges, a magyar holtsúly nélkül. Közösségről beszélnek, de azt tiszta románként értelmezik. A másik félelem a feltételezett föderalista lázból született autonomista érzelmek erősödésétől való félelem. A dokumentum azzal vigasztalódik, hogy ezek az érzelmek „még” nincsenek túlsúlyban. (Még? Hiszen ez azt jelenti, hogy Ioan Rus csapata gondolatban olyan messze megy, amiről Sabin Gherman nem is álmodik.) A szándék tehát csillapítani és megelőzni azt a folyamatot, amely e mögött az ártatlan határozószó mögött megbúvik. (Én borúlátóbb vagyok, mint Ioan Rus, és azt hiszem, hogy csapatának még sokat kell törnie magát ahhoz, hogy annak a „még”-nek lehetősége legyen kifejlődni. De lehet, hogy Ioan Rus jobban tudja, merre tartunk, különben nem lenne értelme annak a „még”-nek.) Következésképpen: hát nem a csábítás tiszta művészete ez? Részben gyönyörű ajánlat, részben drasztikus félelem. Mitől tapadna jobban ez a meg is ijedt, el is bűvölt tartomány a kormány szerető kebelére? Rus úr öttagú zenekara megkomponálta a legbűbájosabb csinnadrattát az erdélyieknek.

AL. CISTELECAN 1951-ben született Aranykúton, Kolozs megyében. A brassói Transilvania Egyetem és a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem előadótanára. Celălalt Pillat (A másik Pillat), Bukarest, 2000. Top ten, Kolozsvár, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.11.06.

a cikk *.pdf formátumban