ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Szerelmes vagyok. Mások ebben az életkorban már nem alkalmasak erre a világot összetartó érzelemre, ismét mások túl vannak életük hódításain, sőt az azokat követő alkotó szigeti magányon is; végül, hogy még emelkedettebb példát mondjak, ismét mások az én koromban és helyzetemben rég felkötötték magukat, miután képtelennek bizonyultak családjuk fenntartására. Akibe szerelmes vagyok – lelki szemeimmel látom megborzongani hölgyismerőseimet –, leginkább azzal vett le a lábamról, hogy minél jobban megismerem, annál titokzatosabb és zavarbaejtőbb számomra. Nem tudok betelni vele (s remélem, ő is így érez irányomban, hisz volt szerelmeim sem tudtak betelni velem, később elmondták). Képtelen vagyok otthagyni a társaságát, legszívesebben az ágyba is magammal vinném, ha ahhoz nem kellene kikapcsolnom.

Amikor érzelmeinkről beszélünk, gyakran elfelejtjük, hogy a beékelődő idő megmásítja ítéleteinket. Hisz akkor mások voltunk, mint most! Ezért sincs el nem múló szerelem: mert vagy azt jelentené, hogy megrekedtünk abban az állapotban, amelyben akkor voltunk (holott mi magunk is, szerelmünk tárgya is folyamatosan változott), vagy pedig azt, hogy szerelmünk napról napra, pillanatról pillanatra, állandóan megújult (újratermelődött, esetleg bővítetten) – belátható, hogy mindkettő képtelenség. Bár lehet, hogy szegény Jókai most forog a sírjában, meg kell állapítanunk: a „szeretve mind a vérpadig” eszméje csak a hivatkozott regulázó eljárás kellő közelsége esetén érvényes (manapság különben is inkább „a vérbajig” értendő). Minden szerelem elmúlik, csak legfeljebb e szomorú tény fel- és beismerésére való képtelenség – nevezik kognitív disszonanciának is – vagy pedig egyfajta idegbajos megszállottság vezethet amolyan Abélard és Héloise-féle romantikus „örökség” feltételezéséhez.

Öntipró gondolatmenetem és vallomásom oka: félek, hogy némi idő múlva már nem leszek szerelmes a számítógépembe. Most odavagyok érte, mert bár kissé lassú, és nem mindig tudja felvenni a ritmusomat (igaz, leggyakrabban én sem az övét), s a képernyője meg a többi interfésze sem követi a dinamikus divatot, azért remek dolgokat produkál. Rajta keresztül látom a világot. Volt egy szakasz a viszonyunkban, amikor egyfajta promiszkuitásban éltünk: többen – azért nem nagyon sokan – használtuk őt. Akkor nem voltam képes azt érezni iránta, mint most, ezért is nevezem tán most szerelemnek. Persze hideg fejjel tudom, hogy az információ, tágabb értelemben az eszme és a nő abban a sajátosságban közös, hogy amiért megosztjuk másokkal, attól megmarad nekünk is. Ámde mégsem teljesen változatlanul, valamit e „közösség” azért módosít a tudatunkban. Erre mondanák, hogy a szerelem önző? És innen, ebből az önzésből eredne aztán a féltékenység? Túl ingoványos a talaj – abba is hagyom a fejtegetést. De bevallom, hogy Bukarest iránt is ilyen vegyesek, állandóan alakulóak (voltak) az érzelmeim. Hol beleszerettem, hol kiszerettem belőle, hol azért szerettem, ami benne vidéki (europrovinciális!), hol azért, ami benne központ. Hol túl színes volt, hol (gyakrabban) túl szürke, hol túl konkrét, hol túl elvont, ahogy – meteorológiai értelemben is – hol túl hidegnek, hol túl melegnek, hol meg túlságosan mérsékeltnek bizonyult.

Naplófeljegyzéseimet azért kezdtem ezzel a vallomással, mert valamilyen módon mindegyik alábbi mozzanat a szeretet/szerelem érzése körül szövődött. Meglátják.

E-pisztola édes Bukovináról

Szerelmem, ez a kis, magyarul is, románul is tudó számítógép (úgy értem, mindkét nyelvnek, sőt az angolnak is a betűkészletével rendelkező – olyan ez, mintha egy nő a konyhában is, a szalonban is, a hálószobában is megállná a helyét, bár ez a párhuzam nem azt jelenti, hogy bármelyik nyelvet külön szerelmem tárgyának valamelyik rendeltetésével azonosítanám): kiválóan alkalmas sakkozásra is. A Yahoo-n van egy olyan program, hogy az ember kiválasztott ellenféllel játszhat, és közben mindenféle dolgokról írásban gondolatokat is cserélhet a partnerével meg a csatlakozó kibicekkel. Tavaly ősszel egy ’coyote’ művésznevű, elég jó játékossal trécseltem el kellemesen, huszonvalahány éves számítógép-programozóval, fiam lehetett volna. A parti maga már szinte alig számított, elmondta, hogy kanadai, jelesen québeci, zseniálisan fejtette ki, milyen kedves állat a prérifarkas. A kérdésre, hogy nem egy indián játéktárshoz van-e szerencsém a távolból (egy kicsit legalább, gyermekkort idézőn), azt válaszolta, ’sajnos nem’, franciára fordítottuk a szót, kellemes volt.

A legnagyobb élményem mégis december közepén, a szeretet ünnepéhez közeledve adódott. Egy éjszaka román partnerre találtam. Először azt kérdezte, javában benne voltunk már a középjátékban, melyik országból fogom legyőzni, mert ő romániai. ’I from Romania too’, írtam neki, vagyis egyfajta ’Et in Arcadia ego’-val válaszoltam, a rövidítéseket és egyéb lazaságokat megengedő argóban. Utána, románra fordítva a szót, az életkorunkat tudakoltuk meg, ’ötvenéveske’ (’50 de anişori’), írta bűbájosan, aztán én is bevallottam a magam korát. Elmondta, hogy Brăilában, egy internetkávézóban ül a gép előtt, három óra huszonötezer lejbe kerül, olcsó, mondtam, itt, Bukarestben pont a szomszédomban van egy ilyen hely, ahol órája tizenkétezer lej. Megkérdezte, hova valósi vagyok, mert ő amúgy bukovinai. Én romániai magyar vagyok, írtam. Azt válaszolta, nincsenek ’etnikai előítéletei’. ’Ez nagyon derék’, köszöntem meg, hozzátéve, úgy hallottam, ’Bukovinában gyönyörű tájak, szép lányok és jó borok’ vannak. ’Meg szorgalmas és tisztességes emberek’, írta vissza gyorsan, ’nem úgy, mint délen azok a mitikák’.

Lehet, hogy udvariasságból cáfolnom kellett volna indulatos vélelmét. Védelmembe kellett volna vennem „a délieket”, már csak azért is, mert immár életemnek több mint felét magam is a fővárosban éltem le, nem is beszélve arról, hogy a Provincia szerkesztői (és a Memorandum aláírói – a szerk megj.) közül én, a német magyar vagyok a „legmitikább”, és ezt Caragiale-rajongóként vállalom is. De hát éppen akkor dőlt a szitoközön regionalizmus-ügyben a vitakezdeményezésünk ellen! Most már szégyellem, de az ellenséges indulatok elszabadulása annyira megzavart, hogy eltévelyedettségemben nem voltam képes lándzsát törni az ország monolit azonosságtudatbeli egysége mellett (bölcs vezetői körül, natürlich). Ez volt hát a bosszúm. Hallgatásommal igazat adtam partneremnek a regionalizmus derült égből felmerülő kérdésében. Jutalmul pedig a kellemes beszélgetésért döntetlent ajánlottam fel neki, noha végjátékban vezérelőnyöm volt. Elfogadta. Nincs azért minden elveszve.

Egy sajtóguru szenvedései

Szeretem a számítógépemet azért is, mert segítségével sajtósként olyan információkhoz is hozzájutok, amelyekhez más halandók nemigen. (Ismerik, ugye, a meghatározást, amely szerint csak az a hír, amit el akarnak titkolni – a többi reklám? A lapokban, tévé- és rádióadásokban ilyen értelemben is egyre több, szinte kizárólagos a reklám.) Nos, egy rendkívül megbízható forrásból származó tudósításban olvastam, máshol a sajtóban sehol, hogy a legmérvadóbb román napilap igazgatója megkérte a miniszterelnököt, lenne szíves kemény(ebb)en fellépni a regionalista törekvésekkel szemben. Mármint a mi kezdeményezésünktől féltette az országot. Azóta a román sajtóban rengeteg ostobaság jelent meg Memorandumunkkal kapcsolatban, a legszánalmasabbak szerintem azok, amelyek a revizionizmussal kapcsolják össze, vagy egyenesen abból eredeztetik (éppen mivel a szerzőik nem tudnak szabadulni a nacionalista, etnicista szemléletmódtól). Ám ennek a buzgómócsingos, ünnepélyesen ármányos felkérésnek különös jelentőséget kölcsönöz, hogy az illető egyben a Román Sajtóklub alapító elnöke. Vagyis, hölgyeim és uraim, a román sajtó első embere megtorlásra szólítja fel más sajtósok ellen a végrehajtás első emberét egy kezdeményezés miatt! Értik, ugye? Persze a saját lapját nem kell féltenie a hatalomtól, hisz Romániában bárkinek bármiről szabad nyilvánosan elmondania a véleményét. Már ha „bárki” egyetért azokkal, akik nem értenek egyet ezzel az elvvel.

Jelképek bűvkörében
A szeretet ünnepe előtt történt az is, hogy szinte letartóztatták az RMDSZ-t. A legények ugyanis elénekelték a magyar himnuszt. Nincs kizárva, hogy a főügyész idézett sajtóguru barátunk riadóztatására rendelt el vizsgálatot a nemzeti szimbólumok illetéktelen használata miatt a daloló RMDSZ-esek ellen. A tény azonban tény marad: az eljárás beindult, s most mindenki vakarhatja a fejét, hogy miként lehet ebből a Nyugaton nem túl szalonképes ügyből kimászni. Én pedig, amilyen Mitică vagyok, ebben is sárosnak érezhetem magam! Töredelmesen bevallom (remélem, vallomásom alapján a tekintetes bíróság enyhíteni fogja a büntetésemet, bár azt most ugye visszasúlyosbítja megfontolatlan részvételem a Memorandum-afférban) – szóval én kezdtem! Igen, tisztelt instancia, nyilvános helyen, egészen pontosan az akkori Ana Ipătescu sugárúton énekeltem. Természetesen nem egyedül (ökör iszik magában), de már nem emlékszem, hogy kivel, különben is őket nem írták fel, mert okosabbak voltak, mint én, és nem adták oda a személyazonossági igazolványukat. Ez még akkoriban történt, amikor a sajtóguru a kommunista párt napilapjában lelkes vezércikkeket írt, hogy a sokoldalúan fejlett így, meg a Kárpátok géniusza úgy. A pontosabb időbeli betájolás végett: éjféltájban jártunk, egy kora tavaszi napon, abban a vidám és emelkedett hangulatban, amikor az ember kebelére ölelné az egész emberiséget, beleértve az államigazgatást, teljes vertikumában. Még a milicistákat is, akik hirtelen előttünk teremtek. A zsarvak azonban kevésbé voltak fraternizálásra meg intimitásra hangolva, őszinte rajongó közeledési kísérleteimet elhárítva felírtak, futtában megfenyegettek, aztán hazaengedtek, bizonyára más énekesek keresésére indulva. Szerencsére nekem nem olyan főnököm volt, mint a túl sokadjára említett sajtóklubelnök: amikor behívták a Központi Bizottságba, s közölték vele az egyszerű és határozott utasítást, hogy páros lábbal és azonnal rúgjon ki a laptól, megvakarta a fejét, és azt mondta: „Elvtársak, ez a fiú nagyon nagyot hibázott. Éjszaka énekelni Bukarestben – nem újságíróhoz méltó cselekedet. Ámde, szerény tisztelettel kérem, ne azt a milicistát hozzák ide, aki tetten érte, hanem mutassanak nekem egyetlen bukaresti milicistát, aki ismeri a magyar himnuszt.” Megúsztam, főszerkesztőm lélekjelenlétének és kiállásának köszönhetően, áldja meg őt az Isten. Az esetet ő is megírta. De csúnyán megjárhattam volna. Gondoljuk el, még arra sem hivatkozhattam volna, hogy tulajdonképpen egy zsoltárnak adtam hangot, hisz abban az istentelen világban azzal csak súlyosbítottam volna a helyzetemet. Különben – és ezzel, amilyen önkiadó vagyok, a poént is lelőttem – nem is a himnuszt énekeltük. Hanem valami egyebet, valami lovakkal, mintha.

Ámde szabadjon nekem is egy észrevétellel élnem, ha már a nemzeti jelképek használatánál tartunk. Nehogy feljelentésnek tekintsék, de a legharsányabb magántévében a vízummentesség megünneplésébe bizony törvénytelenség csúszott. Ha emlékeznek még, a „szabadulás” („hai, liberare!”) diadalittas szertartásának sikere végett a műsorvezető napokkal azelőtt arra bujtogatta a fiatalokat, hogy a román színek mellett hozzák magukkal azoknak a schengeni országoknak a zászlóit is, ahova el szeretnének jutni. Egészen rokonszenves gondolatnak tűnt, ám aztán belémnyilalt a szörnyű felismerés: de hát ezt törvény tiltja! Ugyanaz a törvény! Nem számoltam, hány idegen zászló lengett a téren a szilveszteri éjszakában a lelkesítő, bár kissé közönségesre sikeredett népünnepélyen. De féltettem a meggondolatlan fiatalokat. Mert amilyen elszántnak a főügyész a nemzeti jelképek ügyében néhány nappal azelőtt mutatkozott, ha szólnak neki, még letartóztatja az egész Egyetem teret.

A miniszter európai hangja
Szeretett Piszim jóvoltából jutott el hozzám Vasile Dâncu beszéde is. A köztájékoztatási miniszter volt a kabi.net képviselője a szenátus ülésén az n-edik Har–Kov-vitában, pontosabban annak az indítványnak a parlamenti vitájában, amely a kormányt autoritásának elvesztésével vádolta. (Mellesleg a szóban forgó tekintélyvesztésre korábban a kormánypárt néhány éberebb tagja hívta fel a figyelmet.) A miniszter ügyes és véleményem szerint helytálló magyarázata szerint az állam a két székely megyében nem a tényleges, mondjuk úgy, cselekvő, a törvények érvényesítésére irányuló autoritását veszítette el (teljesen), hanem csupán a jelképes tekintélyét (részben), leginkább a totalitarista múlt sérülései miatt. De egyszerűbb, ha idézek a tárcavezető beszédéből, annál is inkább, mivel ő is idéz, méghozzá egy hozzám közel álló magyar lapból. (Hiába, ebben is benne vagyok! Mintha csak összebeszéltem volna magammal! Ez nem lehet véletlen! Hát csoda, hogy kezdek a magam számára is gyanússá válni?) „Nemigen nézek román tévét. (...) Román sajtót sem olvasok. (...) semmiféle lojalitás nem buzog bennem kényszerű hazám iránt. Adót fizetek, betartom a törvényeit, kereteiben élek: de nem szeretem. Olyan ez az állam nekem, akár a fejfájás, vagy még inkább, akár a púp a háton: kénytelen vagyok elviselni, de nagyon szeretnék már végre megszabadulni tőle. És ha megszabadulnom nem lehet, akkor legalább elfeledkezni róla.” Ezt idézte hát a miniszter, és azonnal meg kell jegyeznem: kiváló román fordításban, az írott szöveg még a központozást is hűen betartotta. Az illető cikket jól ismerem, vitába is szálltam szerzőjének néhány nézetével (nem az itt felsoroltakkal), de most nem ez a fontos, hanem a miniszter kommentárja. Engem kellemesen meglepett. Szinte úgy éreztem – hiú az ember –, mintha a tárcavezető olvasta volna szerény vitaírásomat, és abból idézett volna. Ugyanis a következőket mondta Vasile Dâncu a román parlament felsőházában: „Sem a szerző, sem a napilap neve nem lényeges, hanem az a fontos, hogy egyes magyar etnikumú román állampolgárok így érzékelik a román állam jelképes autoritását. (...) Az ilyen véleményekből azonban kiderül egy fontos dolog: egyes állampolgárok nem büszkék, nem örülnek annak, hogy Romániában élnek. Az ok összetett lehet: az elmúlt rendszer traumái, személyes dráma, talán egy szomszédos állam hatása, esetleg bizonyos helyi identitások visszhangja. De elvárhatjuk-e valakitől a szeretetet, ha az nem a bensőjéből fakad? Ha egy állampolgár korrekt módon kifizeti az adóját, és betartja a törvényeket, kényszeríthetjük-e vajon arra, hogy szeresse az országát? A mi számunkra az ország nem hálókocsi, ám hogyha egyesek számára Románia az, akkor az az ő drámájuk. (...) Ezért nekünk többieknek, akik Romániát azzal a természetességgel szeretjük, amellyel lélegzünk, tennünk kell valamit érte, meg kell próbálnunk segíteni őt abban, hogy visszaállítsa a megszakadt kapcsolatot, hogy ne érezze magát többé idegennek a mi országunkban. (...) Románia jó anyja kell hogy legyen mindegyik állampolgárának, függetlenül attól, hogy egyesek mindenáron mostohagyermekei akarnak lenni. (...)”

Nem hiszem, hogy túl sokat hozzá kellene tenni ehhez az európaiul hangzó beszédhez. Azt azért mindenképpen, hogy még európaibb lett volna, ha a szónok nem feledkezik meg róla: elég sok román ember sem nagyon büszke arra, hogy Romániában él – és bizony ez drámája neki, de drámája a román államnak is. És hogyha az ilyen vélemények „helyi identitások visszhangjai”, akkor azokra a véleményekre nemcsak oda kell figyelni, hanem tiszteletben is kell tartani őket.

Meggyőződésem, hogy a kormány nagy esélyt tékozol el, amikor nem ugyanazzal a toleranciával közelít más jó szándékú kezdeményezésekhez is, mint amilyet Dâncu miniszter parlamenti beszédében tanúsított. Miközben tolerálja az ostoba és korszerűtlen nacionalizmust, amelyet sok politikusa még mindig nélkülözhetetlen inspirációs forrásnak tart.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika vezető szerkesztője, a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.00.28.

a cikk *.pdf formátumban