MOLNÁR Gusztáv
A neokaroling Európa
Elemzések 
Az Európai Unió 2004-ben esedékes keleti bővülésével lezárul egy korszak a 2. világháború utáni európai integráció történetében. Dél-Európa, Nagy-Britannia, Írország, valamint Észak-Európa után a nyugati civilizáció magterületének tekinthető Karoling-térség legproblematikusabb, kelet-közép-európai „szélső övezete” (Hajnal István) is csatlakozik – ezúttal véglegesen – Európának ahhoz a részéhez, amely épp e bővüléssel egyidejűleg fog elérkezni a valóságos intézményi forradalommal felérő alkotmányos fordulópont küszöbére. Az Európai Bizottság 2001. decemberi laekeni csúcsértekezletén a két földközi-tengeri szigetországon kívül megnevezett nyolc kelet-közép-európai ország (Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország) nemcsak földrajzilag alkot egységes, az Európai Unióval közvetlenül szomszédos térséget, hanem történelmi és kulturális értelemben is. Ezzel pont kerül a 10–11. században, illetve (a balti országok esetében) a 14. században az Occidens részévé vált keleti peremterületek hosszan tartó akkulturációs folyamatának végére. Csatlakozásukkal ezek az EU-átlagnál és különösen az EU mag-övezeténél kétségtelenül fejletlenebb országok immár a politikai unió megteremtésének, a legnagyobb szabású közös európai vállalkozásnak lesznek az aktív részvevői.

Az Európai Unió azonban – mint a legutóbbi laekeni csúcson elfogadott Nyilatkozat is leszögezi – ennél többre törekszik. Mindenekelőtt „több mint tíz” országot szeretne meghívni tagjai sorába, továbbá e bővülési folyamat végeredményeként „le akarja zárni az európai történelem egyik legsötétebb fejezetét: a második világháborút és Európa abból következő mesterséges megosztottságát”. A tét az egységes Európa megteremtése, azé az Európáé, amelynek „egyetlen határát a demokrácia és az emberi jogok alkotják”, amely nyitott minden olyan ország számára, „amely betart olyan alapvető értékeket, mint a szabad választások, a kisebbségek tiszteletben tartása és a törvény uralmának tiszteletben tartása”.

Ha az Európai Unió koherens politikai egységként, működőképes intézményrendszerként és legitim, az EU polgárai által elfogadott közhatalomként szeretne fennmaradni, feltétlenül szem előtt kell tartania az egységes (unified) és az egyesült (united) Európa közötti távolról sem pusztán szemantikai különbséget. Az előbbi az emberi viselkedés íratlan szabályainak, a mentalitásoknak és a jól működő jogi és politikai intézményeknek olyan fokú összehangoltságát követeli meg, ami csak az ún. hosszú időtartamú történelmi folyamatok során alakulhat ki, és még ez esetben is csupán olyan történelmi lehetőség marad, amiből csak a kellő politikai eltökéltség és a történelmi kontingenciák kedvező összjátéka teremthet életképes valóságot. Az utóbbi, vagyis az egyesült, összehangolt Európa viszont épp ellenkezőleg, csak akkor jöhet létre, ha az egységes Európa, a politikai unió megteremtése és megőrzése mint legfőbb érték és érdek mellett tekintetbe vesszük az Európa kulturális identitása szempontjából Nyugat-Európánál nem kevésbé fontos „másik Európa” sajátosságait, sajátos értékeit és érdekeit is. Kelet- és Délkelet-Európáról, az egykori bizánci civilizáció vallási értelemben megkerülhetetlen és éppen ezért tudatosan vállalt, társadalmi és különösen politikai értelemben azonban kissé kényelmetlen örökségét magukkal hozó országokról van szó.

A két Európa között – különösen az őket egymástól elválasztó határvidéken – mindig is voltak, ma is vannak és bizonyára a jövőben is lesznek átcsúszások-átfedések, bizonyos országok vagy országrészek tartozhattak ide is és oda is. De – ami a jövőt illeti – az semmiképpen sem képzelhető el mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Európa érdekeinek súlyos sérelme nélkül, hogy például az egységes Európa, azaz Európa mint politikai unió Kelet-Európára mint sajátos kulturális vagy civilizációs térségre a maga egészében kiterjedjen. Kivételek mindig lehetségesek, de azok csak erősítik a szabályt.

Nem képzelhető el mindenekelőtt azért, mert a már említett 2001. decemberi laekeni csúcsértekezleten hozott döntések értelmében az EU a hagyományos, ún. koppenhágai csatlakozási kritériumokat szem előtt tartva 2004-ig legfennebb 10 ország csatlakozásával számol, és ezek között nem szerepel egyetlen kelet- és délkelet-európai ország sem. Günter Verheugen bővítési biztos a Wirtschaft und Markt című német gazdasági folyóirat 2002. januári számában megjelent nyilatkozatában mind pozitív, mind pedig negatív értelemben félreérthetetlenül fogalmaz: nem csak azt szögezi le, hogy „aki elég erősnek érzi magát hat ország befogadásához 63 millió lakossal, el kell tudnia viselni tíz országot is 75 millió lakossal”, de azt is, hogy a Brüsszellel jelenleg tárgyalásokat folytató tizenkét ország (azaz a tízeken kívül: Románia és Bulgária) felvétele „se nem kívánatos, se nem megvalósítható”.

Ez persze önmagában még nem jelentene igazán nagy problémát Kelet- és Délkelet-Európa számára, hiszen a jelen pillanatban még valóban nem állnak készen sem gazdasági, sem politikai értelemben a csatlakozásra, ugyanakkor az Unió valóban elkötelezte magát amellett, hogy „több mint tíz” országot fog felvenni tagjai sorába. A nagyobb probléma abból adódik, hogy a 2004 nyarán esedékes európai parlamenti választások előtt megvalósuló ún. első körös bővítéssel egyidejűleg az EU jövője szempontjából nem kevésbé sorsdöntő intézményi reformfolyamat is célegyenesbe ér.

2002 márciusában megkezdi működését az Unió alkotmányos reformját előkészítő konvent, amelynek jelentését 2003 júniusában az Európai Bizottság elé terjesztik. Az egyes kormányoknak tehát bő egy év áll majd rendelkezésükre, hogy kialakítsák álláspontjukat a 2004 szeptemberében – immár az új tagállamok teljes jogú részvételével – elkezdődő és az Európai Bizottság 2004. decemberi csúcsértekezletével befejeződő kormányközi konferencián meghozandó döntésekkel kapcsolatban. A konvent által elfogadott záródokumentum vagy különböző opciókat fog tartalmazni, megjelölve az egyes opciók támogatottságát, vagy ajánlásokat, ha sikerül konszenzusra jutni.

A nagy kérdés az, hogyan fogják kezelni a különvéleményeket. Mivel a kormányközi konferencia tétje óriási, az minden bizonnyal meg fogja osztani a tagállamokat. „A britek, a dánok és a svédek például – írja Peter Ludlow, a brüsszeli Centre for European Policy Studies igazgatója – olyan kihívásokkal fognak szembesülni, amelyek elől kormányaik mindeddig következetesen kitértek, és amelyek elfogadására választóik nincsenek felkészülve. A tagjelölt országok között is lehetnek disszidensek. Mint ahogy az ír példa is mutatja, egy olyan folyamatban, amely elvben egyhangú szavazáson alapul, akár egyetlen állam eltérő véleménye is súlyos problémákat okozhat valamennyi érintett számára. A 2004-es próbatétel természetét szem előtt tartva, az ilyen jellegű problémák valószínűleg még súlyosabb formában jelentkeznek majd, mint eddig. Az olyan kivételeken alapuló kompromisszumok, amelyek 1992-ben kielégítették a dánokat, egyszerűen nem alkalmazhatók olyan helyzetben, amikor a tagállamoknak nem arról kell majd nyilatkozniuk, hogy egyetértenek-e az Unió kompetenciáinak a kiterjesztésével, hanem arról, hogy el tudnak-e fogadni egy alapszerződést.”

Az adott helyzetben a legvalószínűbb szcenárió az, hogy az 1957-es Római Szerződést aláíró hat alapító tagállam (Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg) egy olyan politikai unió megteremtését fogja javasolni, amely lényegében kimeríti az államiság kritériumait. Ezt a javaslatot annál is inkább nekik kell megtenniük, mert – mint Paul-Henri Spaak egykori belga miniszterelnök, a hatok Európájának egyik fő megalkotója 1964-ben megjegyezte – „azok, akik a Római Szerződést létrehozták…, azt elsősorban nem gazdasági jellegűnek tekintették, hanem úgy fogták fel, mint a politikai unióhoz vezető út egyik állomását”. Úgy tűnik, közel fél évszázaddal a Benelux államok döntő közreműködésével létrehozott Európai Gazdasági Közösség megszületése után végre valóban napirendre került a politikai unió, az európai államiság megteremtése.

A már most létező közös pénzen kívül minden bizonnyal az európai államiság kritériumai közé tartozik majd az uniószintű arányos képviselet és legitim, képviseleti alapokon nyugvó kormányzás, a közös kül- és védelempolitika, és végül, de távolról sem utolsósorban: az uniós alkotmány. „Egy alkotmánynak tekinthető alapokmány szükséglete végül is abból fakad – hansúlyozza Ludlow –, hogy a legtöbb tagállam, és különösképpen azok, amelyek beléptek a pénzügyi unióba, már eddig is nagyon jelentős kötelezettségeket vállalt, és így ez utóbbiakat olyan nyelvezettel, törvényekkel kell alátámasztani, amelyek megkönnyítik teljesítésüket, erősítik a szolidaritást, és elrettentik az eltérő nézeteket vallókat. Azoknak, akik az oldalvonal mentén ülnek, jó okuk lehet arra, hogy így tegyenek. Partnereik többsége azonban már túljutott azon a ponton, ahonnan nincs visszatérés, éppen ezért nem függhetnek azoktól, akik külön utakon járnak, vagy csak szemlélői az eseményeknek.”

Egyszóval a politikai unió megteremtéséhez vezető alkotmányozó folyamatban való részvétel nem kötelező, de azok, akik nem óhajtanak ebben részt venni, nem is akadályozhatják meg a többieket az előrehaladásban. 2004 decemberében minden bizonnyal véget ér tehát az a hosszú évek óta tartó bizonytalanság, amely „az EU tényszerűen létező állami minőségének” és „az EU territoriális határainak” (Josef Janning) a kérdéseit övezi.

Nyilvánvaló, hogy ezt a két kérdést csak együtt és egyszerre lehet megválaszolni: ha nem lesz európai állam és európai alkotmány, akkor az Európai Unió tagállamainak száma akár jóval harminc fölé is emelkedhet. William Wallace egy figyelemre méltó tanulmányban a csatlakozási tárgyalásokat 1999 decembere után elkezdő Románián és Bulgárián, a formálisan tagjelöltként elismert Törökországon, valamint a csatlakozási kritériumoknak messzemenően eleget tevő Norvégián és Svájcon kívül a potenciális tagjelöltek között említi a Tudjman utáni Horvátországot, a gyenge és konfliktusoktól szabdalt délkelet-európai államokat (Albániát, Macedóniát, Boszniát és Jugoszláviát), amelyek előtt az 1999. júniusi kölni Európai Bizottság határozata megcsillantotta a távlati EU-tagság lehetőségét, továbbá a hosszú távú célként az EU-tagságot maga elé tűző Ukrajnát és Grúziát, a jelenlegi kormányát előbb-utóbb leváltó Örményországot, az EU-tagság perspektívája nélkül „árván maradó” Moldovát, végül pedig Marokkót, melynek hivatalosan már 1987-ben felvetett csatlakozása Törökország tagjelöltségével immár szintén nem tekinthető tabunak. Végül a brit történész ezt a sajátos, a földrajzi értelemben vett Európa határain túlterjedő EU-bővítési víziót Oroszország és Izrael lehetséges csatlakozásának felvetésével teszi teljessé.

A közös államiság nyűgétől megszabadított, gyakorlatilag határtalan és identitás nélküli Európa légies perspektívájával szemben sokkal komolyabbnak és valóságosabbnak tűnik a világos állami identitással rendelkező és pontosan körülhatárolt politikai Európa víziója. A politikai Európa ügye iránt elkötelezett Giscard d’Estaing irányítása alatt működő konvent – mint a Le Monde vezércikke állítja – könnyen „egy intézményi Pandora-szelencéjének bizonyulhat, beindíthat egy dinamikát, és önállósíthatja magát megalkotóival szemben, akárcsak a Philadelphiai Konvent, amely a XVIII. században messzebb vitte magával a tizenhárom amerikai államot, mint ahogy azok szerették volna”.

A legnagyobb problémát minden bizonnyal az fogja jelenteni, hogy miként oldják majd meg azoknak a tagállamoknak a problémáját, amelyek 2004-ben nem óhajtanak a politikai unió irányába továbblépni. „Hihetetlenül nehéz” lesz ugyanis kitalálni egy olyan rendszert – mint Peter Ludlow idézett tanulmányában nagyon helyesen utal rá –, „amely a továbblépés elől visszahőkölő országok számára biztosítaná azokat a jogokat, amelyekkel a jelenleg érvényes szerződések értelmében rendelkeznek”.

Ha tehát lesz az államiság ismérveivel rendelkező politikai unió – és minden bizonnyal lesz, mert de facto már most is van –, akkor az EU territoriális határainak, pontosabban e határok világos megvonásának a kérdése mindenekelőtt a 2004 decemberében húsz vagy annál több tagot számláló Európai Unión belül fog felmerülni. Ha a politikai unió irányába történő határozott, alkotmányosan szankcionált elmozdulás nem csak francia–német kezdeményezésre, hanem mint már említettem, a Római Szerződést aláíró „alapítók” közös javaslataként kerül terítékre, komoly esélye van annak, hogy mind a jelenlegi tagállamoknak, mind pedig a 2004-ben csatlakozóknak a világos többsége támogassa azt. Ha ez így lesz, akkor az Európai Unió elnevezés telítődik majd új tartalommal, és majd azok számára kell kitalálni valamilyen új elnevezést és szerkezetet, akik ehhez nem tudnak vagy nem akarnak csatlakozni, de amelyben természetesen mind a politikai unió mint állami entitás, mind az uniót alkotó tagállamok teljes jogú tagokként vesznek részt. Azt ugyanis semmi sem indokolja, hogy az integráció magasabb szintjére lépők elveszítsék az integráció alacsonyabb szintjén megszerzett tagságukat és az adott szinten érvényesülő tagsággal együtt járó jogokat.

Nagyon sok múlik azon, hogy az egyes országoknak a politikai unióhoz való viszonya követi-e majd azt a módot, ahogy a monetárius unióhoz is viszonyulnak. Így például szinte biztosra vehető, hogy Nagy-Britannia és Dánia a politikai Európából éppen úgy ki fog maradni, mint ahogy a monetáris Európából is kimaradt. A történelemnek, egyfajta sajátos módon érvényesülő történelmi determinizmusnak is lehet ebben némi szerepe, hiszen feltűnő, hogy épp arról a két országról van szó, amely 1200 évvel ezelőtt is megőrizte önállóságát a Karoling Birodalommal szemben, és így a Nagy Károly által 800 körül bevezetett közös pénzt sem fogadta el. Ez a két ország kívül van ugyan a „Karoling” térségen, de helyzetét nem érzi marginálisnak, és talán ezért nincs tudatában a különutas politika kockázatainak. Ez szerencsére nem mondható el az Ibériai-félsziget országairól, Írországról, Finnországról és Görögországról. A 2004-ben nagy valószínűséggel EU-tagokká váló kelet-közép-európai országok közül Szlovénia, Magyarország és Szlovákia, valamint a balti államok minden bizonnyal a „Karoling” magterület által eddig kialakított és ezután kialakítandó pénzügyi és politikai unióhoz is csatlakozni fognak (egyrészt mert képesek lesznek megfelelni a pótlólagos csatlakozási követelményeknek, másrészt nagyon is tudatában vannak a periferikus helyzetükből adódó geopolitikai veszélyeztetettségüknek). Nem lehetetlen viszont, hogy Csehország és Lengyelország a Németországtól való történelmi félelmek és az angolszász világ európai jelentőségének túlértékelése miatt a brit és dán példát fogja követni.

A részleteket tekintve a fenti – hipotézisértékű – kép természetesen változhat, de a lényeget illetően nem valószínű, hogy hamisnak bizonyulna. A lényeg ugyanis az egész európai konstrukcióban az, hogy a politikai unió nem tágabb, mint a gazdasági, hanem szűkebb. Az ideális az lenne, ha a politikai unió egyszerűen ráépülne a pénzügyi unióra, és a jövőben azzal együtt bővülne, ez azonban nem vehető biztosra, mert a közös államiság felé tett alkotmányos lépés egyik-másik ország esetében sokkal nehezebbnek bizonyulhat, mint a közös valuta bevezetése.

A „páneurópai föderáció” vagy politikai unió terve, amelyet Adrian Severin volt román külügyminiszter és Gabriel Andreescu, a bukaresti Helsinki Bizottság társelnöke dolgozott ki, szintén abból indul ki, hogy az EU hagyományos integrációs dinamikájának a 2004-ben várható keleti bővítéssel egyidejűleg minden bizonnyal bekövetkező kimerülésére az európai politikai unió megteremtésére irányuló nagyszabású kezdeményezéssel kell válaszolni. Mivel a 2004-es csatlakozások után az EU a jelenlegi formájában nem lesz képes arra, hogy további új tagokat is befogadjon, egy olyan „strukturált föderációt” kell kialakítani, amelyben a „politikai elfogadottság”, azaz a politikai értelemben vett teljes jogú tagság „azonnal megvalósítható”, míg a gazdasági, pénzügyi stb. alrendszerekbe továbbra is csak lépcsőzetesen, a jelöltek felkészültségének függvényében lehetne bekerülni. Eszerint a páneurópai politikai unióba minden olyan „multikulturális” és „polgári”, tehát a „nemzetállamok” logikáját ott, ahol szükséges, megreformáló európai állam beléphet, amely elfogadja a közös európai értékeket rögzítő és az összeurópai intézményeket meghatározó „európai alkotmány”-t. Ez utóbbi a közvetlen szavazással választott európai parlament mellett az egyes államok szintén közvetlenül megválasztott államfőiből álló szenátussal is számol, amely „azokban a rendkívül érzékeny, a föderációt alkotó államok szempontjából életfontosságú kérdésekben hoz majd döntéseket, amelyek elfogadásához konszenzusra van szükség”. Ha a konszenzust egyetlen állam akadályozza, az Európai Szenátus minősített többséggel referendum kiírását rendelheti el a vétójoghoz folyamodó országban.

E nagyívű, sok megfontolandó elemet tartalmazó elképzeléssel nem az a fő probléma, hogy Oroszországot indokolatlanul mellőzi (nem világos, hogy egy olyan nagystruktúrába, amelyben helye van Ukrajnának, Belorussziának, a Kaukázuson túli országoknak és Törökországnak, miért nem férhet bele Oroszország), míg Amerikát túlságosan is bevonja (az európai fegyveres erőket a bukaresti terv kizárólag a NATO keretében tudja elképzelni). A geopolitikai kontingenciák szintjén jelentkező korlátok mögött egy mélyebb, csak a történeti-geopolitikai megközelítéssel megragadható probléma rejlik: a „Karoling” Európa sajátos civilizációs szerepének ignorálása. Bár a tanulmányban – jellemző módon mint veszélyforrás – felbukkan az EU „kemény mag”-jából felépülő föderáció lehetősége is, ám azt a szerzők „elfogadhatatlannak” minősítik, mivel „a központ érdekeit részesíti előnyben, hátrányosan érinti az azon kívüli államokat, lefékezi és eltéríti rendeltetésétől az integrációs folyamatot”.

Egy utópikus konstrukció áll itt szemben egy civilizáció szerves fejlődés-képletével, a pán-Európában gondolkodó intézményi voluntarizmus azzal a világon egyedülálló intézményi kreativitással, amely Nyugat-Európa legfőbb civilizációs sajátossága. Nem kirekesztésről, nem valamiféle előjogról van itt szó, hanem folyamatos fejlődőképességről, amely minden bizonnyal a nyugat-európai civilizáció megszületésének körülményeivel függ össze. „A nyugati fejlődés sajátosságai – írja Szűcs Jenő Európa történeti régióinak szerkezeti sajátosságait elemző tanulmányában – a genezis körülményeiig nyúlnak vissza, s nem kis mértékben más civilizációkkal való kontrasztokból érthetők meg. (…) A Nyugat … azzal kezdte, hogy alig három évszázad (6–8. sz.) leforgása alatt szinte a felismerhetetlenségig felbontotta és szétmorzsolta mindkét államképletet, amelyeknek feszültségében, majd rövid távú paralellizmusában fogant. A germán regnumok szakrálisan megalapozott, kíséret jellegű közhatalma éppúgy szétfoszlott, mint az Imperium intézményrendszere és a római közjog.”

A Szűcs Jenő által középpontba állított teljes „politikai-társadalmi dezintegráció”, a két, egymással szögesen ellentétes „államképlet” felbomlása teremthetett a világban jelen lévő és ható transzcendencia – eredendően „keleti” jellegű – keresztény praxisa számára olyan egyedülálló, „nyugati” közeget, amelyben a világban-való-lét formájává, a fennmaradás egyedüli biztosítékává a folyamatos társadalmi-politikai fejlődés, az intézményi kreativitás vált. Ennek az intézményi kreativitásnak az egyik legfigyelemreméltóbb megnyilvánulási formája volt az európai középkor és kora újkor folyamán a különböző hatalmi szintek (közjogi entitások, „provinciák”, ha úgy tetszik) egy politikai nagystruktúrán (elvileg civilizációszintű „birodalmon”) belüli horizontális és vertikális elrendeződése. Az a föderatív alapokon álló politikai unió, amelynek megteremtése és egyidejűleg organikus teremtődése ma napirenden van, csak egy „neokaroling” Európa lehet, vagy nem lesz semmilyen.

Ennek az Európának jelképes politikai gondolkodója a mai posztmodern olvasatban rendkívül időszerű Johannes Althusius, a holland határhoz közel fekvő frízföldi Emden („észak Genfje”) polgármestere, akit Politica Methodice Digesta című művének megjelenése (1603) után hívtak meg a város élére, és aki egészen 1638-ban bekövetkezett haláláig sikerrel képviselte e kis északnémet kálvinista „respublika” érdekeit a provincia lutheránus fejedelmével és a Német-római Császárság katolikus császárával szemben. A korlátlan állami szuverenitásnak a modern kori Európában dívó teóriájával szemben Althusius úgy vélte, hogy a birodalom legfőbb köztisztviselője „csak annyi közhatalmat (jus) gyakorolhat, amennyit a birodalom társult tagjai vagy testületei neki explicit módon átengedtek. Amit pedig nem adtak át neki, az a nép vagy az egyetemes társulás birtokában maradt. Ilyen a szerződéses meghatalmazás természete. Minél kevesebb a hatalma azoknak, akik uralkodnak, annál biztonságosabb és szilárdabb marad a birodalom.” Az egyébként mélyen vallásos Althusius számára nyilvánvaló volt, hogy a föderális alapokon felépülő birodalom alaptörvénye csakis világi lehet, amely „nem áll semmi másból, mint bizonyos megállapodásokból (pacta), amelyek révén a városok és a tartományok összejönnek, és megegyeznek abban, hogy közösen munkálkodva, egymással tanácskozva és egymást segítve létrehoznak egy államközösséget, és megvédelmezik azt”.

Nincs itt szó semmiféle Istentől adott birodalomról, semmiféle történetileg predeterminált „lényeg”-ről, hanem nagyon is tudatos „alkotás”-ról”, „létrehozás”-ról, valamiről, ami par excellence gesellschaftlich. Amely azonban mégis nem merő voluntarizmus, hanem olyasmi, ami egy sajátos hagyományba illeszkedik, amely szerint az „isteni” nem szubsztanciális adottság, hanem keletkezés, valami, ami ha tartósnak bizonyul, ha sikerül, ha – mint az Apostolok Cselekedeteiben írva vagyon – „nem lesz semmivé” (5, 38), akkor azon a kulturális közegen belül, amelyben a vallás még nem veszítette el teljesen a relevanciáját, éppenséggel értelmezhető úgy is, mint az isteninek a társadalomban való munkálkodása.

Ilyen előzmények után egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az új „föderális birodalom” ne ugyanebben a térségben szülessen meg. Arról azonban nincs szó, hogy e posztmodern politikai nagystruktúra kialakulása biztosra is vehető. A nyugat-európai civilizáció hosszú időtartamú folyamatai csupán annyit „predeterminálnak” ebből, hogy az európai államiság éppen itt és nem máshol jöhet létre. Szabad, sőt talán kell is hinnünk abban, hogy létrejöhet. De ez csupán annyit jelent, hogy hisszük: amit „közösen munkálkodva, egymással tanácskozva és egymást segítve”, tehát amit emberi akarattal létrehozunk, megmarad.

Az a kivételes szerep, amit a „Karoling” térség a sajátos nyugat-európai államépítési folyamatban kezdettől fogva betöltött és ma is betölt, természetesen nem jelenti azt, hogy ebbe az unióba csak a Nagy Károly egykori birodalmához tartozó országok vagy országrészek nyerhetnek bebocsátást. Ha a hatok Európája 1957 után azonnal Nyugat-Európa egésze számára vált követendő modellé, egy új, a „Karoling” kemény mag által a már integrált Európában kezdeményezett intézményi áttörésről ez még sokkal inkább elmondható. Azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy most már egyszerűen nincs idő a különböző hosszadalmas csatlakozási szakaszok egymásutánjára: a kezdeményezésnek törvényszerűen ugyanonnan kell jönnie, de ezúttal már az „alapítás”-nak is csak akkor van értelme, ha az új politikai nagystruktúrához mind az EU jelenlegi tagállamainak, mind a 2004-ben bekerülőknek a többsége csatlakozik.

Korábban már utaltunk arra, hogy Anglia, Dánia (esetleg Svédország) valószínűleg kimarad a politikai unióból. De a többi, a hatokhoz régebben vagy újabban csatlakozó ország esetében sem tudhatjuk, hogyan fogják elviselni az új államiságot, és hogyan fognak az új „birodalmi” államkeretek között viselkedni. Csupán a példa kedvéért említeném meg Magyarországot, amely – a mohácsi vész után geopolitikai értelemben külön pályára álló Erdélyt most nem számítva – a Habsburgok felszabadító „civilizációs” háborújának köszönhetően került vissza a maga egészében a nyugat-európai „keresztény” közösségbe. Miközben a főként ortodoxok által lakott Délkelet-Európában és azon belül is elsősorban a bizonyos politikai mozgástérrel rendelkező Şerban Cantacuzino havasalföldi udvarában „tovább élt a bizánci eszme, a keleti birodalom restaurálásának eszméje”, Ausztria, a nyugati reconquista élharcosa inkább a középkori magyar állam, Szent István birodalmának az újjáélesztésén munkálkodott, mert az inkább szolgálta a Habsburg Birodalom keleti terjeszkedésének érdekeit, és egyben ki is jelölte annak határait. Toynbee leírja, hogy az osztrák birodalmat tulajdonképpen a teljes Délkelet-Európa bekebelezésére ösztökélő hatalmi érdek és a nagyszámú, török uralom alatt élő ortodox keresztény hívő integrálásától visszariadó kulturális vagy civilizációs érdek közötti feloldhatatlan ellentét őrölte fel.

Ha a magyar királyság autonómiájának és sajátos intézményrendszerének a fenntartását Ausztria geopolitikai dilemmájának a szemszögéből vizsgáljuk, kiderül, hogy e különleges státus nem feltétlenül, pontosabban nem kizárólag a magyar rendi, majd nemzeti ellenállás erejének és sikerességének volt köszönhető, hanem a tulajdonképpeni osztrák tartományok civilizációs koherenciájának a fejletlenebb magyar területekkel szembeni önvédelmét is szolgálta. Ez aztán azzal a birodalom fennmaradása szempontjából fatális következménnyel járt, hogy az intézményi értelemben önállónak megmaradó, azaz a „Karoling” Európán változatlanul kívül maradó Magyarország a modern nemzetté válásnak nem az osztrák, hanem a jóval távolabbi és a magyar viszonyoktól még sokkal idegenebb francia útját választotta. A Habsburg-monarchia keleti felének uralkodó nemzete ezzel nem a birodalomba való integrálódás, hanem az attól való elszakadás modelljéül szolgált a történelmi Magyarország területén élő horvátok, szlovákok, ruszinok, szerbek és románok számára, ami végül az Osztrák–Magyar Monarchia elkerülhetetlen széthullásához vezetett.

Ez a történelmi példa is azt mutatja, hogy a felemás integrálás járhat ugyan rövid távú előnyökkel, de hosszabb távon a befogadó és domináns struktúra felbomlásához vezethet. Hasonlóképpen ha Sztálin 1945-ben nem erőlteti a kelet-európaitól nagyon eltérő politikai kultúrával rendelkező közép-európai államok (az NDK, Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia) integrálását, amelyekben végül is kidolgozták és meg is valósították az orosz típusú kommunizmus túllépésére alkalmas alternatívákat, lehet, hogy az Orosz Birodalom, valamilyen formában, még ma is állna.

A hatalmi és kulturális-civilizációs terjeszkedés inkongruenciájából adódó geopolitikai dilemmával ma a nyugati civilizáció mindkét központja szembesül. A 21. század elején úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok – melyről Toynbee az A Study of History 1952-ben fogalmazott, fentebb már idézett 8. kötetében azt mondja, hogy a Habsburg-monarchia megsemmisüléséhez vezető első világháború után „ugyanazzal a problémával kénytelen szembenézni, mint a legyőzött Habsburg-állampolitika” – a hatalmi terjeszkedésben messze túllép a belső koherenciáját még biztosító civilizációs korlátokon, ami az elkövetkező évtizedek során súlyos válságba taszíthatja. A Nyugat másik központja, az Európai Unió a jelek szerint óvatosabb a terjeszkedésben, és azt ráadásul egy átfogó intézményreformmal egybekötve hajtja végre. A legújabb brüsszeli jelzésekből arra lehet következtetni, hogy az Európai Unió 2004-ben csak azokat az országokat fogja felvenni tagjai sorába, amelyek a pénzügyi unióhoz is csatlakozni kívánnak, és természetesen az ezzel járó követelményeknek is meg tudnak felelni. Az új nyugat-európai „birodalom” nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy túlterjeszkedjen azon a civilizációs körön, amelyet valóban integrálni képes, és ezúttal minden bizonnyal integrálni is fog a maga sajátos államszerkezetébe.

Irodalom
Hajnal István, A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről [1942], in Technika, Művelődés. Tanulmányok. Vál. és bev. Glatz Ferenc, Budapest, 1993, 243–298.
Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető Kiadó, Budapest, 1983.
The Future of the European Union. The Laeken Declaration. 2001. december 15.
Peter Ludlow, A Commentary on the EU. 2004 and Beyond, 2001. június. www.eu.int.ceps.com
Derek W. Urwin, The Community of Europe. A History of European Integration Since 1945, Longman, London and New York, 1995.
Josef Janning, A „nagy EU” működési rendszere. A kormányközi konferencia követelményei és opciói, in Európai Szemle, 2000/2.
William Wallace, From the Atlantic to the Bug, from the Arctic to the Tigris? The transformation of the EU and NATO, in International Affairs, vol. 76, no. 3, 2000. július.
Constituante pour l’Europe, Le Monde, 2001. december 17.
Europe in the New Century. Visions of an Emerging Superpower, ed. by Robert J. Guttman, Lynne Rienner Publishers, Boulder, Colorado, 2001.
Gabriel Andreescu, Adrian Severin, Un concept românesc al Europei federale, in Un concept românesc asupra viitorului Uniunii Europene, Polirom, 2001, 17–54.
Johannes Althusius, Politica. A Politica Methodice Digesta 3., 1614-es kiadásának rövidített angol nyelvű fordítása. Liberty Fund, Indianapolis, 1995.
Victor Papacostea, Şerban Cantacuzino voievod şi suveran al tuturor ortodocşilor creştini, in Tradiţii româneşti de istorie şi cultură, Bucureşti, 1996, 53–63.
Arnold Toynbee, The Diffraction of Culture, in A Study of History, vol. VIII.[1954], A Galaxy Book, New York, Oxford University Press, 1963.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Problema transilvană (Az erdélyi kérdés – tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2002.00.28.

a cikk *.pdf formátumban