Caius DOBRESCU
Délkelet-Európa újrafogalmazása (2.)
Elemzések 
Folytatás az előző számunkból
Délkelet-Európa modernizálásának kontraintuitív módszere
„…az a gondolat, miszerint a régió a régi Skandináviához hasonlóan kidolgozhatná saját modernitásmodelljét, jószerivel semmilyen visszhangra sem talál” – ez egyike Schöpflin professzor leginkább elgondolkodtató véleményeinek. Az első reakció a meglepődés. Szigorúan a román tapasztalatra támaszkodva valószínűleg azt mondanánk, hogy éppen a „sajátosság” volt a nyilvános viták fő témája a modernizációs folyamat kezdetétől az első világháború végéig. Úgy tűnik, Schöpflin professzor felfogásában választóvonal húzódik a között a Közép-Európa között, amelynek szellemi történetében brit típusú felvilágosodott konzervatívokat, vagyis a valós világ kulturális és társadalmi képéhez hasonított fokozatos fejlődés híveit találni, és Délkelet-Európa között, ahol az erőskezű modernizálókat csak a liberalizmus- és demokráciaellenes etnikai fundamentalizmus ellensúlyozza. Ám – legalábbis a román helyzet azt mutatja – nem egészen így áll a dolog: a regátnak a brit konzervatív párthoz vagy a 19. század Közép-Európájának liberalizálódott konzervatívjaihoz ideológiai és politikai filozófiai szempontból nagyon hasonló konzervatív pártja volt. Hasonlóképpen, az erdélyi román intelligencia jogi és politikai gondolkodását nagymértékben befolyásolta az osztrák liberalizmus (egy konzervatív liberalizmus).

Ezek az intellektuális és politikai körök nagyon sokat beszéltek arról, amit ma a modernizáció hazai modelljének nevezhetnénk, olyan érvekkel verve vissza a liberálisokat, amilyenekkel Edmund Burke verte vissza a francia forradalom „modelljét”. A konzervatív párt 1922-es eltűnése után éppen azok a millenáris és parancsuralmi szemléletű liberálisok váltak a fokozatos fejlődés elméletének örököseivé és a gyors reformok ellenzőivé, akik a „régi rendszerben” radikálisok, az első világháború utáni demokratizálódási hullámban pedig konzervatívok voltak. De ez a történelmi tény önmagában véve nem érv Schöpflin professzor fentebb említett megállapításával szemben, hisz nagyon nehéz bizonyítani, hogy a politikai gondolkodásnak ez az iskolája, termékeny és meggyőző módon, ma is él.

Lehetne érvelni azzal is, hogy az utóbbi tíz évben a román fejlődési modell kidolgozásának szükségessége számtalanszor felvetődött a médiában, mi több, átvették a választási kampányok idején is. Éppen a skandináv modellhez mint követendő példához való viszonyítást találjuk meg Ion Iliescu 1990–1992 között tartott beszédeiben. Így hát Schöpflin professzor téved, amikor kijelenti, hogy a sajátos modell gondolata nem lelt visszhangra a térségben. Ennek a gondolatnak nem a visszhangja hiányzik – a lényeg hiányzik belőle! Mert legtöbbször a kommunista korszak fejlesztési politikái melletti védőbeszédre korlátozzák, s így intellektuális és európai jellegű ürügyévé válik a román gazdaság piaci mechanizmusai végletekig halogatott pontos, csalás nélküli megvizsgálásának.

Tekintsük mégis, ahol lehet, elfogadhatónak az előző fejlesztési programok és politikák folytatásának gondolatát, és ne utasítsuk el a fokozatosság elvét csak azért, mert a kommunista párt közvetlen örököseinek számító politikai körök támogatják. Ezek után is marad azonban egy nagy gond: különbséget tenni aközött, amit Schöpflin professzor „a modernitás délkelet-európai modelljének” nevez, és a régió politikusainak és technokratáinak planifikacionista gondolatai között. Hogy kifejthessem ezt az érvet, vissza kell térnem a megkülönböztetéshez, amelyet még a cikk elején tettem a „modell” fogalmának különböző értelmezései között, emlékeztetnem kell az ideális modell és a funkcionális rendszer, az ideológiai építmény és a spontán szerkezet közötti különbségre. A román viszonyok között a „modell” jelentése jóformán minden politikai megnyilvánulásban szinte elválaszthatatlan a projekttől, az építménytől, a tervező hosszú távra vonatkozó elképzelésétől.

De vajon mit ért Schöpflin professzor ez alatt a „délkelet-európai modell” alatt? Mit gondol, kinek és honnan lennének forrásai és (ami nagyon fontos) legitimitása arra, hogy azt kidolgozza? Ha megfigyeljük az esszé mérsékelt evolucionista, türelmes, szkeptikus szellemét, akkor fel kell tételeznünk, hogy Schöpflin professzor semmiképp nem gondol az „általános akarat” újabb, végre „megfelelő” és „helyénvaló” megnyilvánulására. Sokkal valószínűbb, hogy a lényeg az összes szereplő között kialakult szabad kölcsönhatás/tárgyalás eredményeképpen létrejött elrendeződés, egy alanyi, viszonylagos modell, amely a lehető legszélesebb körű egyensúlyt fejezi ki, vagyis elsősorban kézzelfogható és kielégíthető emberi szükségleteket foglal magában, nem pedig megfoghatatlan és értékelhetetlen vágyakat és szenvedélyeket.

De a modernitás modellfogalmának ilyenfajta értelmezése arra kényszerít, hogy újragondoljuk a fogalom „eszményi”, másik értelmezését is. Az egyensúly, a spontán rend keresésének rendelkeznie kell valamilyen sajátossággal ahhoz, hogy mint modernet lehessen leírni, és meg lehessen különböztetni a spontán rend más történelmi formáitól. E megkülönböztető jegyek, szerintem: éppen a vélemények sokféleségének demokratikus intézményesítése, a nyilvános, ésszerű viták, a közigazgatási intézkedések kijavításának lehetősége azok véleménye alapján, akikre vonatkoznak. Schöpflin professzor hosszadalmas társadalmi fejlődés folyományának látja ezt a mechanizmust, míg az én véleményem szerint ez a legfőbb feltétele egy működő rend felé vezető spontán fejlődés lehetőségének.

„A modernitás központi struktúrái – bonyolultság, változás és versengés a hatalomért – mindenütt megtalálhatók, de tartalmuk Délkelet-Európában nem azonos a nyugatival” – állítja Schöpflin professzor. Nagyon nehéz lenne nem egyetértenünk ezzel a véleménnyel. Szerintem azonban a hangsúlynak nem valamely társadalom sajátos különbségeire kellene kerülnie, hanem arra a képességére, hogy kezdettől asszimilálja a modernitás eme központi struktúráit. Amíg a sajátos helyi meghatározottságok az uralkodók, azok állandó, látszólag legyőzhetetlen akadályt jelentenek a modernizálás útjában. Mihely a modernitás politikai, jogi, intézményes alapjai határozottan le vannak fektetve, ezek a meghatározottságok konstruktív módon kezdhetnek el működni, sajátos formába rendezve az alapelemeket. De az alapok szintjén semmi sem sajátos mindabból, amit a délkelet-európai államok megvalósítottak: a nyilvános viták, a polgári feed-back-ek, a személyi autonómia intézményeit az egyetemes ésszerűség alapján kell létrehozni. A modernitásnak van egy erős előfeltétele, amely az egyenetlenségek terének ésszerű, egyértelmű, egységes rendezését jelenti. Ahhoz, hogy a térségbeli társadalmak különböző típusú kultúráinak energiáit értékesíteni lehessen, és a haladás forrásaivá lehessen tenni őket, szükséges a nyilvánosság „kultúrán túli” megalapozása.

Azt hiszem, Schöpflin professzornak teljes egészében igaza van, amikor elidőzik a 19. századi Délkelet-Európában létrejött modern független államok jellegzetességeinél. Ez a később bekövetkezett fejlődések megértésének sokkal termékenyebb útja, mint azok az imagológiai tanulmányok, amelyek végtelen aprólékossággal bizonyítják, hogy a Balkánról való nyugati elképzeléseket sokkal inkább magának a Nyugatnak a gazdasági képzelete diktálja, mint a valóság megfelelő megértése. Az ehhez hasonló „művelődési tanulmányok” azt sugallják, hogy a délkelet-európai államok elmaradottsága és működésképtelensége csupán a nyugatiak agyában létezik, és ha megfelelő szempontból nézzük a dolgokat, kiderül, hogy lényegében minden a lehető legjobban áll a létező világok legjobbikában. Holott a józan ész azt mondja, hogy egyáltalán nem ez a helyzet, hogy nem csupán késedelemről van szó, hanem a térség fejlődési folyamatainak betegségéről. Röviden, de árnyaltan elemezve az alapvető nyomokat, amelyeket az oszmán rendszer hagyott a délkelet-európai államok struktúrájában, Schöpflin professzor megfogalmazza az intézményesített és rendszerezett helyi kultúrák jellegzetességeinek lényegbevágó kérdését. Alapvetően igaza van, amikor úgy találja, hogy ezen a szinten, a „state capacity” szintjén, meg kell keresni Délkelet-Európa és az integrációs versenyfutásban történelmi előnnyel bíró Közép-Európa közötti leglényegesebb különbségeket.

Véleményem szerint azonban, bár a kérdést nagy műgonddal járja körül, értelmi sztereotípiák terhelik a perspektívát, amelybe azt helyezi. Az ortodox és az iszlám vallásból eredő gondolkodásmódról beszélve (ezt a két vallást tekinti jellemzőnek a térségre, ami azt mutatja, hogy eszmefuttatása konkrétan az exjugoszláv térségre vonatkozik) Schöpflin professzor úgy találja, hogy az „a közösségi felelősséget tekinti elsődlegesnek az egyénivel szemben, a hierarchia tiszteletét kodifikálja, s megkérdőjelezhetetlen igazságokat mond ki”. Ez az idézet meghatározó, mert a „Balkán”-ra jellemző „közös bölcsesség”-re vonatkozik, és segít megmagyarázni néhányat a térségre vonatkozó legszokványosabb tévedések közül.

Mint a jelen eszmefuttatás szempontjából másodlagostól, eltekintek az iszlámnak mint olyan vallásnak a bemutatásától, amely „a hierarchia tiszteletét kodifikálja”. Igaz, a leírást az ortodox vallásra is alkalmazzák (mint egyébként a klasszikus katolicizmusra is), de az teljes mértékben érvénytelen egyikére a leginkább egalitarista egyetemes vallásoknak. Ugyanakkor eltekintek attól is, hogy virtuálisan elképzelhetetlen olyan, önmagát komolyan vevő vallást találni, amely ne állítson saját maga által abszolútnak tartott igazságokat. Ami itt engem érdekel, az a „közös felelősség” híres kliséje – ama meggyőződés, hogy az individualizmus nem verhet gyökeret Délkelet-Európa vallásos talaján. Ez a kérdés visszavezet a rendszerezett és intézményesített kultúrához (vagyis oda, ahonnan elindultunk), hogy ellentmondás elé állítson bennünket: ha ezeket a társadalmakat olyan erősen meghatározza a vallásosan kodifikált kollektivizmus, amely bevésődött a világról alkotott képükbe, hogyan lehetnek annyira súlyos gondjaik éppen a társulási, együttműködési képességük, a társadalmi tőke hasznosítása képességének tekintetében?

Nem azt akarom mondani, hogy a probléma nem létezik, csak azt, hogy tévesen van megfogalmazva. A kérdés nem a szellemi, metafizikai kollektivizmus, hanem az, hogy az egyházközségi szinten hatékony és termékeny együttműködési és segítségnyújtási formák egy nagy és összetett társadalom esetében tökéletesen hatástalanoknak bizonyulnak. A társulási képesség hiánya egyik oka lehet a modern közintézmények működése megakadályozásának, ami épp olyan lényeges, mint azok megbénítása a (maffióta értelemben vett) „családi” hálózatok által. Lényegében Schöpflin professzor áttételesen, más összefüggésben állítja ugyanezt a dolgot: „… az etnikumok együttélésének premodern mintái, amelyekkel a Szarajevóhoz hasonló premodern városokban találkozunk, semmit sem mondanak a modern együttélésről, mert a modern korban másmilyen a hatalomnak, a társadalom bonyolultságának, az erőforrásoknak és a versengésnek a természete.” Ami érvényes az interetnikai együttélésre, érvényes az etnikailag egynemű közösségeken belül létező kölcsönhatások és együttműködések szerkezetére is.

Délkelet-Európa problémája tehát nem az individualizmus értékeit magába olvasztó reformmal szembeni nyájszellem ellenállása, hanem sokkal inkább a nyilvánosság újrateremtése vagy annak a helyi fejlődés forrásává való átalakítása azokon a falusi vidékeken, ahol az még létezik. De nem ez az egyetlen olyan pont, ahol Délkelet-Európa helyzete és óhajai ellentmondásosnak tűnnek a külső szemlélő számára. Egy sajátos regionális modell szükségességéről beszélve Schöpflin professzor kijelenti: „Ha ez azt jelenti, hogy nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az etnikai hovatartozásnak vagy a hierarchiának vagy valami másnak, ám legyen.” Bár elméletileg minden értelmezés elképzelhető, az első, ami – nem véletlenül – eszembe jut, az az etnicitás és a hierarchia túlértékelése.

De ha amint azt Schöpflin professzor állítja, a térség társadalmai egy túlméretezett, de hatástalan állam miatt szenvednek, megoldást jelent-e a „hierarchia” túlhalmozása? Ha, a szerző érveinek megfelelően, az állam a fair play, a kölcsönös kapcsolatok hiányának hosszú története során polgárainak nagy része előtt elvesztette hitelét, van-e értelme azt gondolni, hogy a „hatóságok” képviselik a megoldást? Az a sztereotípia, amely úgy mutatja be a térség társadalmait, mint amelyekben az alávetettség és apátia politikai kultúrája uralkodik, belül és kívül egyaránt arra a következtetésre vezet, hogy „erős kézre” van szükség, egy megértő, de szigorú paternalizmusra.

Itt megint a fogalmak bizonyos pontatlanságáról van szó. Milyen értelemben erősek ezek az államok, és milyen értelemben gyengék? Erősek, mert a társadalmi, gazdasági, kulturális élet majd’ minden területén jelen vannak, s így minden kezdeményezést megakadályozhatnak, és mert a jogi zűrzavar következtében bármikor bárkiről bebizonyíthatják, hogy bűnös. Gyengék azonban, mert nemigen van képességük arra, hogy a törvény előírásait betartassák, hogy behajtsák az adókat, hogy kezeljék a közpénzeket, mi több, hogy felbecsüljék eredményeiket vagy szükségleteiket. Mi más értelme lehetne a rendellenes alapokon álló hierarchiának, mint a rendellenesség hangsúlyozása?

Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a közhatalom – a törvény és a rend megvalósítása értelmében vett – visszaállításának szükségessége logikailag együtt kellene, hogy járjon az állam szigorú korlátozásával, visszavonulásával a gazdaság és a társadalom nagyon sok olyan területéről, amelyben bebizonyította tökéletes közigazgatási tehetetlenségét. Más szóval, ha el akarunk képzelni egy olyan délkelet-európai modellt, amely a térség kényszerítő erejű prioritásaiban gyökerezik, talán reálisabb lenne, ha a kontinentális Európa többi részéhez képest a piac sokkal bátrabb nyitottá tételére, a kezdeményezés sokkal magasabb szintű szabaddá tételére, a magántulajdon sokkal szélesebb körűvé tételére gondolnánk, s mindezt leginkább azért, mert az értékek, a magatartásformák, a tapasztalatok a gondolkodás- és cselekvésbeli sablonok, amelyek az Unióhoz vagy éppen Közép-Európához tartozó országok ésszerűsített bürokráciáit fenntartják, viszonylag gyengék, ha ugyan nem hiányoznak teljes egészükben. Annyira, hogy az érdekeken alapuló ésszerű számítás „elsődleges” racionalitása válik a legbiztosabb önszabályozó mechanizmussá.

Voltaképpen egyetérthetnék Schöpflin professzorral – igen, Délkelet-Európának több hierarchiára lenne szüksége, feltételezve, hogy a szabad verseny mechanizmusai által kialakított „természetes” hierarchiáról van szó, nem pedig az etatista paternializmus tehetetlen meghosszabbításáról. Ez utóbbi olyan luxussá vált, amit csak a jóléti állam utáni nosztalgia uralta gazdag országok engedhetnek meg maguknak.

Következtetések
Ebben az esszében néhány olyan elv körül kristályosodott ki Délkelet-Európa ügyének védelmezési módja, amelyet a Következtetésekben még egyszer pontosan körvonalazni akarok.

a. A modernitás az én számomra lényegbevágó diszkontinuitás, valamit létrehozó szakadás, olyan önépítkezés, amely feltételezi az értelem és az akarat közreműködését. Ez az értelmezés nem zárja ki a fokozatos fejlődést: a felnőtté válás összetett folyamatai, amelyek az autonómia felvállalásához vezetnek, akárcsak a későbbiek – a szereplők közti tárgyalások, az állandó kölcsönös egymáshoz igazodás, ami egy virágzó liberális demokrácia sajátos jellegét megadja – a fokozatos, „természetes” fejlődés folyamatai.

Nemcsak a megkésett modernitás térségére jellemző a kezdeti diszkontinuitás, a szabályok megváltoztatása, ami aztán az egész rendszert arra kényszeríti, hogy hosszas folyamat során alkalmazkodjék, hanem elsősorban a modernizálás nyugat-európai sejt-országaira. Máskülönben éppen ez utóbbiak önmegújulásra tett újabb és újabb erőfeszítései, valamint a menet közben hozott áldozatok alkotják együtt azt az erkölcsi alapot, amely jogossá teszi az Európai Unió mai követelményét: kemény és elkerülhetetlenül népszerűtlen reformpolitika bevezetését Közép- és Délkelet-Európában.

b. A modernizálásnak Nyugat-Európa fejlődésében két pontosan megkülönböztethető forrása van. Egyrészt az állam szabályozó ereje, amit az önmagukat eleve elrendeltetetten a társadalmi ésszerűség letétményeseinek tartó elitek ellenőriznek és vezetnek egy egynemű bürokrácia létrehozása felé. Másrészt a civil társadalom támogatása, amelynek célja az anyagi javak és az eszmék szabad cseréjének, egy nyitott társadalomnak a megvalósítása. Mindkét folyamat feltételezi az önvállalás, az önépítkezés fentebb említett elveit, de különböző formában, ez pedig konfliktusforrás lehet. Mindazáltal az állam ésszerűsítésére tett erőfeszítések akarva-akaratlanul lehetővé teszik a civil társadalom önálló szereplővé és számottevő befolyási tényezővé válását. A két folyamat logikailag különálló, elméletileg egymást követő: az állam újrafelépítésére vonatkozó „fentről lefelé” irányuló kezdeményezések megelőzik a civil társadalom „lentről felfelé” irányuló megnyilatkozásait. Általában úgy tartják, hogy ez az egymásutániság csupán Közép-Európára érvényes, míg Nyugat-Európában a társadalom megelőzte az államot a modernitás kitermelésében, Délkelet-Európában pedig a mai napig sem született meg a civil társadalom. De e meggyőződés alapja az átmeneti eltolódások szülte illúzió: Nagy-Britanniában, a civil társadalom igazi hazájában, a vallási reformot, amely a modernizálás kiváltója volt, az állam kezdeményezte.

Nem valamiféle kulturális sajátosság a magyarázata annak, hogy Délkelet-Európában a civil társadalom még nem érett meg, hanem a későn kezdődött modernizálás, ami a kommunista időben súlyos legitimitási válságon is keresztülment. De éppen az államnak a totalitárius módszerekkel való ilyen kompromittálása, a nyilvánosság, sőt a magánszféra brutális eltörlése világít rá arra a jelentőségre, amit távlatilag a civil társadalom nyer. Ebből a szempontból nyilvánvaló az eltolódás Közép- és Délkelet-Európa között: a kommunista időben az „alternatív polis” Varsóban, Prágában, Budapesten született meg, nem Szófiában vagy Bukarestben, még csak nem is Belgrádban. De ez nem jelenti, hogy a folyamat ne lenne kibontakozóban, és hogy a civil társadalom ne növekedne Délkelet-Európában. Véleményem szerint a „modernitás vételét” illetően (hogy Schöpflin professzor kifejezésével éljek) most először marad a régió történetében az állam a társadalom mögött. A társadalom tehát az önvállalásnak azon a küszöbén áll, amelyet a földrész nyugati része régen átlépett.

c. A modernizálás nem csupán egy kezdeti diszkontinuitást tételez fel, hanem a periódusonkénti diszkontinuitás, megújítás, újjáépítés elvét is. Ebből a szempontból az európai konstrukció nagy kihívás a tagországok számára. Az eddigi számottevően sikeres gazdasági integráció ellenére a valós regionális integráció, az eddigieknél sokkal nagyobb verseny kihívásai, a jóléti állam fenntartásának lehetetlensége, a nemzetállam meghaladására tett erőfeszítések, a kollektív biztonság követelményei, egy új identitárius politika szükségessége – mindez majdnem ugyanannyira előreláthatatlanná teszi a nyugat-európaiak számára elkövetkezendő világukat, mint amilyen előre nem látható az a kontinens középső és délkeleti részén élők számára. Keservesen csalódnak a nyugat-európaiak, ha úgy érzik, hogy hosszan tartó kényelmes biztonságra számíthatnak: nagyon nagy változások előtt állnak, és nem elsősorban az új tagok integrálásának ára következtében. De ez jó kiindulópont az integrációhoz – az európai „modell” távolról sem befejezett, és a jelölt országoknak esélyük van arra, hogy beilleszkedjenek a kibontakozó folyamatba, és az európai konstrukcióval egyszerre, arra támaszkodva építkezzenek.

CAIUS DOBRESCU 1966-ban született Brassóban. A brassói Transilvania Egyetem előadótanára. Semizei şi rentieri (Félistenek és tőkepénzesek), Bukarest, 2001.



Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.00.28.

a cikk *.pdf formátumban