Marius COSMEANU
Home alone
Napirenden 
Akik azt hiszik, hogy a Memorandummal az aláírók azt javasolják bánáti és erdélyi régiós társaiknak, hogy vízummal utazzanak Costineşti-re, Portiţába vagy Voroneţbe, vagy hogy az európai vagy világbajnokságok selejtezőin a regát ellen játsszanak, azoknak ördögien gazdag képzelőerejük van. A Memorandum címzettje mindenekelőtt nem a régió volt, hanem Románia parlamentje, a politikai pártok, a civil szervezetek és egyes európai intézmények. Azonkívül, mint ismeretes, minden egyénnek több identitása van, a mi esetünkben regionális identitása is (mert egy megyeit kicsit nehéz lenne meghatározni). Így az aláírók az etnikai identitáson „túl” (amelyből a Memorandum transzetnikus kifejezése is származik) e közös identitás alapján is szolidárisnak érezték egymással magukat, és megpróbáltak vitát kezdeményezni a kérdésről, amely ebből a hovatartozásból fakad.

De egyáltalán nem meglepő egyes hivatásos kárhoztatók „pavlovi” reflexeinek működésbe lépése akkor, amikor a román államot és a román társadalmat, vagyis mindnyájunkat érintő tabutémákról van szó. Talán még az sem meglepő, hogy a politikusok abszurddá fokozzák le, vagy „marhaságként”-ként sorolják be a kezdeményezést. Ami viszont meglepő, az a tudományos körök és a civil társadalom egyes képviselőinek – akart vagy akaratlan – egyetértése az említettekkel: ugyanazokkal a kemény vagy nem megfelelő szavakkal („hülyeség”, „játék”, „centrifugálás”) minősítették eljárásunkat, mint azok. A barikád egyik oldalának elhajlása megdöbbent (vagy ez is a posztmodern hiányossága?). Mert furcsa látni, hogy Ioan T. Morar, Gheorghe Funar, Adrian Cioroianu, Ioan Rus és Alina Mungiu-Pippidi, hogy csak néhányat említsünk, álláspontja egy olyan szöveggel kapcsolatban, amely vitát indítványoz Románia regionalizálásának kérdéséről, ugyanaz. Egy demokratikus államban nem ez egy csoport elszigetelésének módja – ha ugyan ez a cél –, akkor, amikor annak véleménye eltér a többség véleményétől. A demokratikus játék szabályaira nem jellemző az indulatosság, amellyel ez a csoport szembesült. És mit szólj akkor a miniszterelnök utalására, amit az állam intézményeinek közbelépéséről egy kiegyensúlyozott első válasz után másnap tett (egy pártbeli megbeszélés után?), Ispirescu, Creangă és Gala Galaction kartársaivá léptetve elő bennünket… (Már látom is magam egy szupertehetségeseknek szóló cyber-mese szereplőjeként – címe: Értelmiségiek, de kevesen* – a Memorandum aláíróit nyirkos, majdnem „ilaşcui” környezetben filmezik, kezükben azt a bizonyos hétbástyás zászlócskát tartják, és patetikusan szavalják: „Szeretlek, román nép”…)

*

Mások viszont, ismert elemzők, mint amilyen például Ilie Şerbănescu is, úgy fogják fel Romániát, mint idegen vagy éppen árnyék-hatalmaknak alávetett entitást, amelyben a dolgok menete független azoknak az akaratától, akik képviselik vagy vezetik. Tisztán mioritikus beletörődéssel szemlélve Romániát, ezek az urak még azt a lehetőséget sem adják meg neki, hogy önmaga döntsön jövőjéről. Mert mi mást is gondolhatnál, amikor azt hallod vagy olvasod, hogy te is mint román aláíró csak közönséges eszköze vagy Magyarországnak, exponensje, F1-es billentyűje, hogy mai terminológiával éljünk, és hogy nem teszel mást, mint iszonyúbbnál iszonyúbb terveket segítesz elő tudat alatt az ország Budapestről irányított szétdarabolására. Mintha Budapest (még egy központ!) lenne itt, mi pedig sehol. Nem hiszem, hogy a román aláírók bármelyike is intellektuális ekopraxiában szenvedne, és azt sem, hogy Csurka István vagy a magyar politika más forrófejűjének klónjai lopakodtak volna be közénk. Hogy az aláírók számlájára elkövetett sértésekről ne is beszéljünk: a román aláírók infantilisak (nem tudjuk, mit teszünk, manipulálnak bennünket), a magyarok ördögiek (tudják, mit tesznek, de aljasok). Azok, akik nem jártasak a magyar kultúra kérdésében, azt hiszik, hogy annak értékei legfeljebb két-három konzervatív politikusra, egy országos futballválogatottra, néhány depressziós zenészre és néhány pornósztárra korlátozódik, és hogy a magyarok nagy részének nincs más kényszerképzete, mint az őket támadók kényszerképzetének a fordítottja. Mintha ők már azt sem tudnák, mit tegyenek irántunk való aggodalmukban. Lehetnek ilyenek is (nekünk talán nincsenek?), de jelentéktelen számban. Össze kellene inkább hasonlítanunk a lej-forint mai paritását az 1990-es állással. Ebben a kérdésben kellene nyugtalankodnunk és egy kicsit okosabbaknak lennünk. Úgy tűnik azonban, hogy a magyar kultúrát és a magyarokat barátságosabban nézni fölér a közösségből való szökéssel. Minek beszélni ezeknek az uraknak ama dolgok varázsáról és gazdagságáról, amelyeket megtanulsz vagy megszerzel közvetlen, élő kapcsolatba kerülve egy másik kultúrával, vagy arról, hogy szerény részvételünk ebben a csoportban ismertebbé, értettebbé és, engedelmükkel, értékeltebbé teszi a román kultúrát a magyarok között. A Provincia román–magyar modellje, minden őt ért bírálat ellenére, európai marad (nem fetisizált értelemben), vagyis Románia számára 21. századi. Becsmérlőinknek nem diverzióról, hanem sokféleségről kellene beszélniük.

Más vonalon, Ion Iliescu elnök nevetségessé tette javaslatunkat, mondván, hogy ezeket a kérdéseket vagy szemináriumon kell megtárgyalni (ott már tárgyalták őket, és még fogják), vagy egy pohár sör mellett (elfelejtette pontosítani, hogy ez a „filozofikus sör” régeni, balázsfalvi, csíki, temesvári, nagybányai vagy kolozsvári legyen-e, mert ezeken kívül már csak a globalizálás termékei maradnak). Nyilatkozatában az elnök azt állította, hogy a Memorandumban említett Bajorország példája nem meghatározó, mert a német land költségvetése nagyobb, mint Romániáé. Ez igaz, vannak olyan cégek is, amelyek költségvetése nagyobb, mint Romániáé, de ez nem változtat a kérdés lényegén. Nem az óhajtott, német költségvetés szempontjából javasoltuk a regionalizmus megvitatását (ne felejtsük el, hogy náluk, amikor az autó kijön a vállalat kapuján, kész van…), hanem a Romániában létező pénzügyi keretek között. A források egyenlőbb, minden tartomány számára elfogadható elosztása, a hátrányos helyzetű tartományokat megillető szolidarítási alappal nemcsak a működés javulásához és a hatékonyság növeléséhez vezetne (a verseny és az együttműködés útján), hanem megfelelő társadalmi szolidaritáshoz is. És átláthatósághoz. Hagyni kell, hogy pontosan megtudja mindenik, honnan kapja a pénzt: saját munkájából vagy mások szolidaritásából, és nem úgy, ahogy most van, amikor a polgár vagy nem tudja, honnan jön a pénz, vagy azt hiszi, hogy Bukarestből. Ami pedig a „maffiák föderalizálásának” veszélyét illeti, ahogy Mircea Mihăieş állítja a România literară 2001/51–52-es számában, még ha ez egyike is lenne a negatív következményeknek, minden társadalmi változás kockázatot is jelent, tehetetlenségi időszakokat (Románia demokratizálási folyamata az első években a régi rendszer erőinek újrarendeződését is jelentette). Ez elkerülhetetlen. Igaz, hogy egyetlen kortárs sem szeretne megint éveket várni arra, hogy meghaladjon egy újabb átmeneti korszakot, de az aláírók úgy vélik, hogy egy ilyen átmenet vége közelebb lenne, mint az 1990-től errefelé folyamatosan megélt öregség nélküli átmeneté.

Végeredményben bámulsz, és azt kérdezed magadtól, hogy ha a régiók, Románia regionális különbségeinek a kérdése kitaláció, intellektuális csinálmány, és nem reális probléma, hogy lehet, hogy ilyen kezdeményezések jelennek meg (Elegem van Romániából, a PSD erdélyi nyilatkozata, a Memorandum vagy éppen a PSD által felszippantott titokzatos Moldvaiak pártja)? Az, hogy eljárásunk ostobaságnak tűnik – olyan hagyományok között, amelyekben a prioritásokat többek között, ugyebár, a „hét élet”-, az „Isten adta bölcsesség”- és a „csontig hatoló kés”-szerű közmondások szerint határozzák meg –, inkább a román társadalom egy részének arra a képtelenségére utal, hogy távlatilag szemlélje az ilyen kérdéseket, mintsem a Memorandum által felvetett probléma hamis voltára. Amint a nyugati organicista szemléletmód látja: fiatal társadalom maradunk (nem maturizálódott, illetve fegyelmezetlen), amelynek se kedve, se türelme kényelmetlen önvizsgálódásokra. Vitát akartunk, vitát kaptunk, sugalmazza a hozzászólások minősége. Mit számít, hogy a régiók Európa valóságát képezik (nem a középkori közigazgatás formáinak meghaladott értelmében), és hogy a kérdés időszerű téma ebben a térségben.

Az idő – mint arra a mi pártunkon, a Memorandum aláíróinak pártján levők rámutattak – nekünk dolgozik. Más szóval, a regionalizmus kérdését mindenképpen meg fogják vitatni, függetlenül attól, hogy akarjuk-e mi most azt, vagy sem. Végső soron a Ioan Rus miniszter által ismertetett PSD-nyilatkozat is az élvonalban van. A globalizálódás, a transznacionális cégek terjeszkedése normális folyamat, amelynek „könyörtelen” hatásai vannak minden euroatlanti integrációt kívánó országra. A globális gazdaság, a távközlési rendszerek, a számítógépes hálózatok növekedése sok, ma gazdasági, pénzügyi, közigazgatási szempontok alapján működő intézményt alakít majd át. A Memorandumban javasolt modelleket – Katalónia, Skócia, Bajorország –, de a többit is, a jelenlegi Románia kereteinek összefüggésében kell szemlélni. Románia tartományai között vannak hasonlóságok és különbségek, átfedések, mindeniknek megvan a maga teherbíró képessége, amiket figyelembe vettünk a Memorandum kidolgozásakor. Azoknak a tartományoknak, amelyekhez a Memorandum aláírói tartoznak, megvan a maguk hibája. Nem mondtam, hogy Erdély olyan, mint Bajorország vagy Katalónia, ismerjük korlátainkat. Nekünk is vannak vasúti menetrendjeink, útjaink, polgármestereink, korrupciónk, balkanizálódásunk stb. De mi úgy véljük, hogy mindezeket inkább helyre lehet hozni a felelősségek megosztásával és a problémák regionális szinten való kezelésével, vagyis a szubszidiaritással. Ha telefonálnod kell valahova, és van otthon készüléked vagy maroktelefonod, nem rohansz az első nyilvános fülkéhez…

Bárhogy is legyen, nem az a fejlődés útja, hogy szőnyeg alá seperjük a problémát, vagy közös frontot alkossunk (ciklikus vagy véletlenszerűen kialakult szolidaritás alapján) egy olyan csoporttal szemben, amely megvitatásra javasol egy véleménye szerint időszerű kérdést.

Jegyzet
* Alexandru Lăpuşneanu szavainak – Proşti, dar mulţi (Hülyék, de sokan vannak) – parafrazálása

MARIUS COSMEANU 1967-ben született Marosvásárhelyen. Szociológus. (Fu)turism: strategiile migraţionale ale românilor din Ungaria [(Fu)turizmus: a magyarországi románok migrációs stratégiája], Altera, 1999, 9; Antinostalgia, Sfera politicii, 2001.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.00.28.

a cikk *.pdf formátumban