Daniel VIGHI
Memorandum – a történelemtől a pszichológiáig
Napirenden 
Mindenekelőtt talán szükséges volna egyértelműen meghatározni a régióvita helyét a hagyományos politikai skálán. Véleményem szerint a Memorandum gondolatai inkább a hangsúlyozottan középbaloldali elemekkel tűzdelt liberális összetevőben találhatók meg. Ezt a pontosítást azért teszem, hogy megelőzzem azokat, akik megkísérelnének a szélsőséges árnyalatú konzervativizmus olyan sémájába belekényszeríteni bennünket, amelyben az etnikai nacionalizmus helyét egy regionális-szecesszionista nacionalizmus veszi át. Az a tény, hogy a Memorandum elképzelései Románia régióinak összességére vonatkoznak, az európai vitákkal összhangban, mindazok számára, akik hajlandók józanul ítélni, szigorúan demokratikus álláspontot mutat, amelyet semmi esetre sem vagyunk hajlandók túllépni, bármennyi igazságtalan provokáció is próbálna más irányba terelni. Ez lenne, mondjuk, a dokumentum gondolatainak időszerű politikai összetevője, mint ahogy egy másik, történelmi jellegű dimenziója is van, amely ugyanazt a politikai irányvonalat erősíti meg. Nagyon rövidre fogva a szót, történelmi szempontból a helyzet körülbelül a következő: az 1918-as egyesülés után a román államnak nagyszabású kihívással kell szembenéznie. A frissen hozzácsatolt tartományok többségi román lakosságát inkább falusi, míg a városi lakosságot inkább kisebbségiek alkotják: Erdélyben magyarok, németek és zsidók, Bukovinában zsidók, németek és ruténok, Besszarábiában zsidók és oroszok (Irina Livezeanu, Cultură şi naţionalism în România Mare, 1918–1930 – Kultúra és nacionalizmus Nagy-Romániában, 1918–1930, Humanitas, 1998). Ebben a helyzetben a román államnak két lehetséges útja volt az állam egységének megvalósítására: a regionális és multikulturális változatosság tiszteletben tartása vagy ezek felszámolása egy hosszan tartó, a nemzeti állam és az elrománosítás nevében folytatott „kulturkampf” útján. A hatalom szilárd és nyilvánvaló elkötelezettsége a második megoldás mellett abban öltött testet, hogy Ion Brătianu miniszterelnök a párizsi tárgyalások során megtagadta a Kisebbségvédelmi Egyezmény aláírását, melyet a szövetséges hatalmak megköveteltek Romániától, mint az egyesítés előfeltételét. Brătianu lemondását a Văitoianu tábornoké követte, ugyanazon okból. Végül Alexandru Vaida-Voievod írta alá az egyezményt, 1919. december végén. A két világháború között a román politikai osztály soha nem békült meg az egyezmény feltételeivel, különösen a zsidók emancipációjára vonatkozóan, és csak formailag fogadta el, míg tartalmát és alkalmazását szabotálta. Az egység építése azóta is mindig, mostanig, a központosított homogenizálás révén valósult meg. Az elrománosítást a kizárás, nem pedig a komplementaritás útján képzelték el: az etnikai, vallási, faji változatosság megannyi veszély az állam egységére nézve. Az egyneműség volt az új Románia kiterjedése által jórészt túlhaladott politikai osztály aranyálma. Különben ez a nyugodt kormányzásra – „úr a saját házadban”, ahogy a kor retorikája szólt – való képtelenség az állandó kulturális háború politikájához vezetett. Eme kulturkampf pszichoanalitikai mozgatórugóit a politikai osztály valamiféle rettegésében kereshetjük az új Romániával szemben, amelynek államiságában való megerősítését a nacionalista, önkényeskedő és elfogult retorikával látta megvalósíthatónak. Nem véletlen, hogy a népies irodalomban – és nemcsak ott – a falu az etnikai erények paradicsoma, míg a város egy Szodoma, olyan hely, ahol a nemzet elveszti arcát. Mint ahogy ugyanilyen megalapozott az is, hogy a városi irodalom egy kevésbé görcsös, vagyis liberálisabb értelmiség tükörképévé válik. Pszichológiai szempontból Eugen Lovinescu természetesebb volt otthonában, inkább úr volt hazájában, mint például Zelea Codreanu. Még bekövetkezett egy érdekes jelenség, éspedig a diákság fasiszta radikalizálódása. Miért? A magyarázat bonyolult, fontos gazdasági vetülete van, és az értelmiség proletarizálódásának frusztrációjáhaz kapcsolódik, amely a kisebbségiek – főleg a zsidók – egyetemi jelenlétében látja ellenségét. Nem véletlen, hogy a két háború közötti időszakban a numerus clausus válik a román fasizmus fő politikai elvévé, amely kizárólagos egyetemi dimenziójából fokozatosan kiterjed a gazdasági és társadalmi élet minden területére. A regionális szolidaritás, amely más, demokratikus elvek alapján építhette volna fel az állam egységét, néhány öreg politikus elképzelése marad, akik a háború előtt már átélték azt. Iuliu Maniu, Sever Bocu és Onisifor Ghibu említi időnként, de hangjukat elnyomja a román értelmiség új generációja nacionalista retorikájának előretörése, amely homogén, utópikus és absztrakt jövőképet alkot magának Romániáról.

Másrészt arra is rá kell mutatnunk, hogy abban az időben, az első világháború után, egész Európa hasonló frusztrációkkal küzdött, és azok hasonló megoldásokat szültek, különösen Németországban, de Franciaországban vagy a volt Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban is. Ami ma számunkra teljesen elképesztőnek tűnik, az, hogy a jelek szerint ez az állapot még ma, több mint fél évszázad múltán is, jelentős mértékben megtalálható a hazai közhangulatban. Ha egy nyilvános vitát javasló papírfecni okán felemlegetik a mărăşeşti-i katonák áldozatát, ez azt mutatja, hogy még ma sem vagyunk „urak a saját házunkban”.

E furcsa bizonytalanság következményének és közvetlen folytatásának tűnik számomra a magyarkomplexus is. Octavian Paler, Ilie Şerbănescu vagy Alina Mungiu-Pippidi, hogy a román értelmiség néhány csúcsegyéniségét nevezzem meg, úgy gondolják, hogy a Memorandum román aláíróit, súlyos naivitásukban és politológiai amatőrizmusukban, a magyar aláírók manipulálják, akik sokkal okosabbak, tájékozottabbak, jobban követik saját politikai programjukat, amelyiknek mi egyszerű eszközeivé váltunk. Javasolom nekik, gondolkodjanak fordítva, vagyis hogy mi manipuláltuk őket, mi használjuk ki őket. Ha volna bennünk annyi jóakarat, hogy a Memorandum kijelentéseit többnek tekintsük az elemzők szemébe való puszta porhintésnél, akkor észre kellene vennünk, hogy a dokumentum 1. pontjában szilárdan kijelentjük: ennek nem az ország szecessziója a célja, majd azt, hogy a regionalizáció az egész ország számára foglal magában kedvező ajánlatokat. Ehhez adjuk hozzá azt, hogy a székely régiót Erdély egészében gondolja el egy, a nemzeti identitásnak alávetett, transzetnikus regionális szolidaritás felépítésével, amely hiányzott a román államegység építéséből a két világháború között. Íme tehát, a román érdekek benne vannak a Memorandumban, és mi nem vakon láttunk el kézjegyünkkel egy olyan iratot, amely egyoldalúan aláírótársaink érdekeit szolgálja. Különben a magyarok román érdekekben való kihasználásáról szólva, mi az, és minek nevezhetjük, hogy a magyar zsidó Soros mentette meg a színvonalas román kultúrát és ezen belül a 22 című folyóiratot az 1990-es években, és még véletlenül sem a Vatra Românească, például? Hát a PSD–RMDSZ együttműködést minek tekinthetjük? Miért lenne Ilie Şerbănescu úr feltétlenül a románok pártján, mi pedig ellene? Amit, úgy látom, sem ő, sem Octavian Paler, sem mások nem értenek, az, hogy mi meguntuk ezt a játszmát, ki akarunk szállni belőle, hogy túl sokáig vettünk részt ebben a szerencsétlen, unalmas és kiszámítható csatározásban. Végül is a PSD-s román Adrian Năstasénak szabad kezet fognia és közös dokumentumokat aláírnia az RMDSZ-es magyar Markó Bélával, de Molnár, Bakk vagy Bányai nem teheti ugyanezt Cistelecannal, Dobrescuval vagy Şteffel mint erdélyi románokkal? Én azt mondom, legyenek következetesek a végsőkig, és ismerjék el, hogy az előbbiek is veszélybe hozzák az országot, legalább annyira, mint az utóbbiak. Ez az Önök kijelentésének a logikája, és nem értem, miért nem viszik végig.

Semmi esetre sem szeretném azt állítani, hogy a Memorandumban nincsenek tévedések és hibák. Túloztunk abban a kijelentésben, hogy nem történtek közigazgatási reformok az országban; különben számítunk rá, hogy ezek folytatódnak; úgy gondoljuk, hogy a reform szakadatlan folyamat, Alina Mungiu-Pippidi szavaival élve: menetelés a status quo ellen. Ezért is szerkesztettük meg a Memorandumot, nem valamilyen más okból. Valaki azt mondta, hogy a tartományok létrehozása megsokszorozhatja a bürokráciát és a korrupciót, hogy nem léteznek erkölcsileg tisztább és kevésbé tiszta vidékek, hogy Erdélyben a legvadabb a nacionalizmus, hogy egy ilyen alkotmányreform költséges. Igaz, hogy nem ezeket tartottuk elsősorban szem előtt, hanem a demokrácia egyik alapelvét, amelyet nem mi mondunk ki először, éspedig hogy jó, ha a kormányzásra vonatkozó döntést minél közelebb hozzák a kormányzottakhoz. Egy példa: a Vântu-gépezet belekeverte a CEC-et a FNI-ért való jótállásba, illetve a Postát a Leszámítolási Bank részvényesei közé. Ha a döntést regionális szinten kell meghozni, valószínűleg esélyünk lett volna rá, hogy a CEC vagy a Posta ne országos szinten, hanem, például, legfeljebb a bukaresti fiókok szintjén legyenek belekeverve ilyesféle szélhámosságokba.

Másfelől, Radu Portocală úr azt mondja, ne fogadjuk el alibiként az európai építés elveit ahhoz, amit őurasága „Románia feldarabolásának” nevez, nyilvánvalóan semmibe véve a Memorandum 1. pontját. Mit lehet erre mondani? Radu Portocală úr számára az Európai Unió támadás az európai államok szuverenitása ellen, amelyet a német és olasz fasiszta bűnözők gondoltak ki hasonló elvek alapján. Az efféle érvelések logikáját továbbvive én is azt mondanám, hogy Nicolae Totu egyetemista, a Kereszttestvériség tagja, Zelea Codreanu társa, 1926-ban az egységállam nevében ölte meg David Fallik zsidó tanulót. Csakhogy ezek komolytalan dolgok. Sokkal inkább említésre méltónak találom azt a gondolatot, hogy az Európai Unió téved bizonyos gazdaságpolitikai kérdésekben – ezzel én is egyetértek, bár itt sem állom meg, hogy ne tegyek egy összehasonlítást. Ha az EU-ban termelt tehéntej egy részét kidobják a túltermelés miatt, a múlt rendszer fajtiszta centralizmusa alatt az apósomék falujában a tsz teheneit konzervdobozba fejték, mert a termelés olyan „gazdag” volt, hogy nem érte meg a sajtárt cipelni egyik állattól a másikig. Következésképpen, ami minket illet, nem feltétlenül az „eurofília” – amire Portocală úr annyira dühös – hajt minket elsősorban, hanem a remény, hogy jobban élhetnénk, itt, itthon nálunk, a provinciában.

DANIEL VIGHI 1956-ban született Lippán, Arad megyében. A Temesvári Nyugati Egyetem tanára, író. Sorin Titel – monografie critică (Sorin Titel – kritikai monográfia), Brassó, 2000.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.00.28.

a cikk *.pdf formátumban