ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
A felfedezés élményét nem pótolja semmi. Első önálló nagy felfedezésem, még óvodás koromban, az volt, hogy a lányokat a fiúktól nem csak a varkocsuk különbözteti meg. A Lényeges Elté-rést a kis Anneliesén figyeltem meg, és – mint utóbb kiderült, helyesen – azonmód általánosítottam: egyfelől az összes lányokra, tehát azokra is, akik nem voltak szeplősek és kék szeműek, de szintén szoknyát viseltek, és érzelemnyilvánításra vagy a sírást, vagy a vihorászást használták, tercium nélkül; másfelől azokra az immár „hiánynemű” egyedekre is, akik nem szászul, hanem románul meg magyarul beszéltek a nagymamájukkal. A másság és a sajátosság iránti vonzalmam rügyre fakadásán kívül ez az eset azért is emlékezetes számomra, mert az óvoda tudatosította bennem: valamely felfedezés értékét (sőt izgalmát) nem csökkenti az, hogy előtte már mások is rájöttek. Egy valamivel későbbi felfedezésem például, bár talán inkább költői találmánynak lehetne nevezni: az akrosztichon volt. Utólag persze olvastam, hogy már régen kiötölték, de nem bosszantott. Már azért sem, mivel az én változatomnak sajátos súlyt adott egy véletlen körülmény (ma már traktátusok tömege szól a véletlen szerepéről a korszakalkotó felfedezésekben!), jelesen, hogy akkori szerelmemnek a neve tizennégy, sőt egyenesen nyolc plusz hat betűből állott – szonett lőn hát belőle, olyan „meghatározott rímképletű költemény”, amelyből néhány évtized múltán a jeles költő és RMDSZ-elnök tollából is jó néhányat olvashattunk. (Az ő alkotásainak egyike sem rendelkezik azonban azzal az erénnyel, hogy a sorok kezdőbetűit összeolvasva kijön Körtessy(i) Amália.) Rímkereső és szótagszámláló fáradságos munkám azonban nem hozott szerencsét: nálunk tanyázó pesti rokonaink felfedezték, nevetve adták kézről kézre, deklamálva olvasgatták, közben összekacsintottak, és meg-megbökték egymást, én meg lángoltam a szégyentől. De aztán közbejöhetett valami, mert másnaptól már az egész család sírva és a félelemtől nyüszítve hallgatta a Szabad Európa Rádiót. 1956 októberében voltunk, s a rokonaink néhány hétig itt, vagyis hát ott, Erdélyben ragadtak. Ezt azért részleteztem, hogy rámutassak, egy-egy felfedezés esetében mennyire fontosak a körülmények, mondhatni a szélesebb társadalmi összefüggések.

A felfedezőre jótékonyan hathat a levegőváltozás, már ha nem valamilyen ingerszegény helyre, mondjuk kolostorba vagy börtönbe vezérli a sorsa. A kutatót, a szellem és az ízlés kalandorát, mint tudjuk, és mint másokról is feljegyezték, mágnesként vonzza az ismeretlen. Nos, ilyen volt számomra több mint harminc évvel ezelőtt Bukarest. Kulturálisan – a szó tág értelmében – lenyűgözőnek tűnt, első pillanattól. A beszéd ritmusa, modulációja és amplitudója, a hallatlan verbális energia, a kéjes hajlamosság a megszólalásra és a közlésre, a furcsa asszociatív logika, de maga a gesztusvilág is, amelynek egyik „állandója” a keresztvetés a megszámlálhatatlan és sűrűn elhelyezett templom előtt – egyebekkel együtt mindez egzaltált örömmé tette kis bukaresti magyar csapatunk minden tagjának a bevásárlási vagy műélvezeti célból tett expedícióit. Élmény volt a „töltöttkáposztácskás puliszkácska” meg az uborkaleves és a brága nevű nagyon olcsó savanyú erjedmény, de nagyobb élményt jelentett az itteni emberek viselkedése, az erdélyi emberétől annyira különböző alkata. Az első években egyszerűen nem értettem, idelátogató pesti barátainknak szinte kivétel nélkül hogyan tetszhetett meg azonnal Bukarest. Laknátok csak ti itt! – mondtuk jelentőségteljesen összenézve (és egy gyűlöletes név meg holmi polimerek jártak az eszünkben); de ők annál inkább imádták. Aztán persze amikor az erdélyiek akarták szapulni, akkor meg ádázul védtük – „Eh, nem értitek, mit tudtok ti!”

Miközben minderre visszagondolok, tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen nem Bukarestet és a póréhagymát, nem a főváros lakóit és a brágát fedeztük fel nap mint nap, hanem Caragialét.

Életünk, Caragiale
(Nagy felfedező valál, bölcs öreg!) A sajátos látásmódja tette az egészet. Ez a sajátos látásmód abból eredhetett, hogy vállalta görög felmenőit, hogy szerette a polgári kényelmet és a sört, és hogy fantasztikus megfigyelőképessége és humora volt. El tudom képzelni, mennyire örülne ma, amikor látná az újságban, hogy egyes honfitársai olyan neveket adnak újszülötteiknek, mint Bin Laden vagy Armageddon meg Sovinvest.

S ha már írásom szabad szárnyalása ilyen irányt vett, eredeti szándékomtól eltérően most nem arról írok, hogyan fedeztem fel Caragialét ebben az én új világomban és ezt a világot Caragiale műveiben, tehát nem Caragialéról mint múltról beszélnék röviden, még csak nem is a sokat hangoztatott aktualitásáról ebben a neki szentelt évben, hanem egy fikciót kockáztatnék meg vele kapcsolatban. Az ötletet hozzá egy honatya adta, aki Botoşani-ban január közepén kijelentette: ha Eminescu élne, akkor most a Nagy-Románia Pártnak lenne a tagja. Lehet, hogy sokan mosolyogtak ezen, mindenesetre nem cáfolta senki. Persze olyan az egész, mint egy nagyon rossz karikatúra, a nagyobbik baj azonban az, hogy a hazabeszélő képviselő logikus gondolatmenet útján jutott a meredek megállapításra. És én el is hiszem, amit mondott. Bár kissé furcsa lenne, hogy ugye Vadim pártvonalon az egyedülálló nemzeti költőzseni főnöke, de ez már más kérdés. Na és Caragiale? Nos, meggyőződésem, hogy ő egyik pártnak sem lenne a tagja. Viszont megírná mindegyiket. Megírná? De hiszen megírta! Megírta már, olvassuk el a darabjait, Az elveszett levelet!

Nem kerülhetem meg azonban a legvégső nagy kérdést sem: hogyan viszonyulna „Jankó bá” a regionalizmus kérdéséhez? Legyünk erősek! A „görög” imádta Erdélyt, Nagyszebenben, Hermannstadtban szeretett volna letelepedni. 1904-ben, tehát alig egy évvel annak előtte, hogy Berlinbe költözött (miközben nem tudott németül), azt írta Kolozsvárra: „ott végre nyugodalmas révbe érkeznék; ott csendben kigyógyulnék a megannyi bántalomból, szomorúságból és keserűségből...” Tehát nem csak rokonszenvezett az „erdélyi gondolattal”, de egyenesen ott akarta leélni élete hátralévő részét, épp mivel Erdély – más. Ugyanakkor azonban nyugodtan számíthatnánk arra is, hogy villára venné kezdeményezésünket, gondoljunk csak a Ploieşti-i Köztársaság tanulságos és megrázó esetére! Ám mindent összevéve azt hiszem, hogy Mitică és Caţavencu, Lache és Mache, Leonida ténsúr és Goe úrfi alakjának megalkotója mégis csatlakozna a Memorandumunkhoz. Ha Eminescu beiratkozna a Nagy-Románia Pártba.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyáben. A kolozsvári Krónika vezető szerkesztője, a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban