Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Drága Armageddonom!
Az újságból tudtam meg, hogy a világra jöttél, és szeretnék neked hosszú, szép és bőséggel teli életet kívánni, meg fogsz te engem érteni úgy két-három év múlva, amikor majd tagjaivá válunk, illetve hát tagjaivá váltok, vagy még inkább: tagjaivá válnak (ők, a többiek) a NATO-nak és az Európai Uniónak, és megalfabetizálnak, vagyis sorba állítanak, és a Zé-t jól seggberúgják, hogy orra bukik az egész ábécé, most azonban azt szeretném, hogy kis soraim illatos fuvallatként körülsimogassanak, minden bizonnyal illatos vagy te is, hisz alig érkeztél meg a Földre, nem kétlem, hogy egyelőre többet tudsz a túlnani életről, mint erről ezektől a kétlábúaktól, négylábúaktól és kamatlábúaktól, megvan még benned annak a helynek az emlékezete, talán majd megtudod, hogy jártak már mások is hozzád hasonlóan, az egyiket úgy hívják, Pisike, és angyal volt, a másikat a mai napig Kis Hercegnek hívják, mindketten jól megjárták, mondom, megszülettek – Pisike például egyenesen a mennyországból jött (a zsidóból, nyilván, hisz Icignek hívták a Nemzőjét, aki be is írta őt a Könyvbe: a Mennyország Könyvébe, hova máshova!), a Hercegnek pedig volt egy bolygója és egy virágja és egy kecskéje (a szomszéd kecskéje!), amelyik nem is volt kecske, hanem juhocska, bárányka volt, és volt még neki egy kígyója, amelyik lenyelt egy kalapot, vagy fordítva (de nem tesz semmit, ma épp elég kalapos kígyó mászkál közöttünk, korábban sapkát, berettet viseltek, de nőtt ám lábuk is, járnak, sőt ami a kezükbe kerül, annak is lába kél, így született meg most a Sov nevű poronty is), tehát mint mondtam, volt neki egy egészen kis bolygója, egy aszteroidája – őt pedig egy Repülő teremtette, aki eltűnt a második nagy világégésben, a nagy Főpróbáján mindannak, ami a jóslat szerint történni fog azon a mezőn, amelynek a nevét viseled, úgyhogy én azt kívánom neked, hogy csak a neveddel légy ott, ha már nem kerülheted el, de te ne vegyél részt, ne hagyd, hogy eltiporjanak sem a Jónak a seregei, sem a Rossznak a csürhéi, nehogy úgy járj, mint Waterloo, amely ráadásul még magántulajdonban is volt, úgyhogy igaza volt a belgának, aki beperelte a francia államot, kétszáz évvel utána, amiért olyan nagy kárt okozott benne az a kicsi és kövér korzikai, aki ugyanúgy tartotta a kezét a kabátja hajtókájában, mint később Sztálin, minden szovjetek cárja, aki titeket Szibériába szállított, ahogy Hitler a gázkamrába és Antonescu a Bughoz, különben tudod-e, hogy Hitler is, Sztálin is szerette a sárga rózsát (furcsamód én is szeretem, vajon bennem is megvolna a gyilkosságnak az a bizonyos génje? nem tudom, én csak konyhai bogarakat pusztítok, amelyeket a Regátban ruszliknak hívnak, ott pedig, ahol én születtem, svábbogaraknak – s minthogy nem tudtam kiirtani őket, egy enciklopédiához fordultam, és felfedeztem, hogy Afrikában e faj egyedei elérik a tíz centit is, és a pirétrum leveleivel riasztják el őket, hirtelenjében azonban még piretroidokat sem lelek, ezért arra gondoltam, megkérek valakit, mondjuk, egy kenyai kulturális attasét, hogy hozzon nekem egy zsák olyan levelet, csak, sajnos, senkit sem ismerek a Külügyminisztériumban, azaz hát volna ott egy egykori kollégám, de elvesztettem a nyomát, a telefonszáma megvan, de vonakodom felhívni, hátha még valamilyen krokogyélus mászik bele a vonalba, úgyhogy puszta kézzel ölöm meg őket, mármint a bogarakat, valaki ajánlott egy Régence nevű izét, szóval elmentem az állatszerboltba, és kértem rézsanszot, és a kezembe nyomtak egy picinyke fiolát, mondván, hogy Kolorádó-bogárnak van, s azt a keveset tizenöt liter vízben kell feloldani, de én majd tavasszal elkeverem két liter vízben, egy kóláspalackban, úgy próbálom ki, a tömbházmester azt mondja, a fia mindent bepermetezett vele, és fél éve már nincsenek bogarai – nem szégyellem bevallani, hogy nekem vannak, bár a tévérománcokban és a horrorfilmekben is hallottam a dél- és észak- amerikaiakat beszélni gazdagokról, akiknek még bogaraik sincsenek, tehát mindenkinek vannak, kivéve a gazdagokat, akik mind rokonai egymásnak, mind piretro-kenyaiak, például azt hiszem, a miniszterelnöknek sincs egyetlenegy bogara sem abban a sok házában, amely tulajdonképpen nem is az övé, hanem az én nagymamám, Etti Rosner tulajdonában vannak, de arra gondoltam, hogy mégis csak az övéi azok a házak, mert olvastam az Armageddon II-ben vagy III-ban, persze nem számít, szülőd, aki a nevedet adta, jobban tudja, van I, II, III és IV, mi a baj, a Lajosok hányan voltak? én megállapodtam a lukvencnél, tudod, így hívták a múlt század hatvanas éveiben a tűsarkú női cipőt: a nejem hordott ilyeneket, tizenöt centis sarokkal, Bukarestből hozott szürke cipőhöz, úgy szaladgált benne, hogy kolléganői pukkantak szét az irigységtől, ráadásul ő nemzedékek hosszú sora óta városi, már amióta Dél-Moldovában városok vannak, ők pedig, a sótlan parasztlányok talpaltak, mint valami mamuszos rucák, tudod, Armageddonkám, akkoriban pont ott laktunk, ahol most ti tanyáztok, Jászvásárban, a Kakukk piacon, Solomon asszonyságnál, akinek volt egy fia, Buma, és egy lánya, Róza, aztán elmentek Palesztinába, és onnan írt nekünk egyetlen levelet: „...a családomban, amely itt fogadott bennünket, tizenöt db nagyiparos van”, aztán a házába, amelyben még laktak egy ideig valami rokonaik, de azok is elmentek, egy raktárhelyiségbe beköltözött a Lingurar család, ők ketten meg egy nálad hat hónappal nagyobb kisgyerek, elég volt nekik ahhoz, hogy elfelejtsék, honnan jöttek, az emeleten pedig egy Talpă nevű muksó állandóan kiáltozott, hogy a zsidók így, meg a cigányok úgy, míg aztán a cigányasszony a kórházba nem juttatta pont azzal a bottal, amellyel ő akarta eltörni a lábát, a Kakukk téren laktunk tehát, a domb tetején, egy olyan kégliben, ahol a víz a kagylóból egyenesen a padlóra folyt, és ahol a lavórban a ruha megfagyott, mielőtt a feleségem befejezte a mosását, és ahol mindig sok látogató volt, költők és versfaragóknak álcázott, később híressé vált szekusok, és meztelencsigák is, ezüstös nyomuk máiglan felidézi bennem azokat az időket, amikor Cuba Librét ittunk, és el akartunk indulni Fidel segítségére, és „una flor para Camillo”, mondtuk, nem tudom, de ma is rámjön a bolondja, amikor látom, milyen sikere van annak a dalnak El Commandante Guevaráról, fenemód szép, na, szóval, Armageddonkám, a Kikerics utca aljában volt egy nagy ház, egy nagy udvar, ahol a te néped rengeteg tagja honolt, reggelente, amikor a villamoshoz ereszkedtem le az utcán, kijöttek a porontyok, akkoriban még az utcán is bagóztam, és így kérleltek: „Adjá’ má’ nekem is egy csikket, hogy éltesse a jóisten a francija hitvesed!”, hát mit tehettem volna, adtam nekik, lehet, hogy baleknek néztek, de minthogy a frájer németül vőlegényt jelent, és azt hiszem, a ’frei’-ból jön, vagyis a ’szabad’-ból, hát nem bánom...)

Nos, kedvesem, itt megállok, mert a hatezret már leütöttem, márciusban, ha még élek, befejezem a levelemet.

Légy szeretve!

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban