Cristina GHEORGHE
A nem alkalmazkodás joga
 
Az Európa eszméjével és az európai integrációval való elméleti és filozófiai foglalatosságaim közepette, tanulmányaim más-más fokán, különböző olvasmányok kerültek a kezembe. Ezek vagy az Európa szó etimológiájára vonatkoztak, vagy történelmi, illetve földrajzi megközelítésére, s a maga során mindenik olyan információkkal szolgált, amelyek együtt hozzásegítettek, hogy felépítsem az egész egy részét. De Európa nem csupán etimológia, földrajz vagy történelem, hanem lakosság is, annak minden sokféleségével együtt, és lehetetlen lett volna, hogy ne létezzék az európaiság európai szempontból való megközelítése. Ezt Denis de Rougemont-nál, a – részben – románra is lefordított szerzőnél találtam meg. Az európai kultúráról és civilizációról szóló számtalan cikkének egyikében az európai emberre hivatkozik, arra, akinek a konkrét európai konstrukció alapját kellett volna képeznie. Éppen ez okozta a meglepetést. Rougemont meglátásában Európa értéke az európai ember volt: az alkotó ellentmondás embere, a dialektikus ember, aki mindegyre rákérdez az istenségre, a közösségre, az állammal való kapcsolataira, aki felelős az erődítményen belüli hozzáállásáért, önálló és közösségi, szabad (de nem individualista értelemben), részt vevő, elkötelezett (de nem totalitárius, vagyis passzív értelemben), olyan ember, aki szenvedélyesen különbözni akar, de elfogadja az ellentmondáson alapuló párbeszédet is, anélkül azonban, hogy megpróbálná mérsékelni a konfliktus fogalmainak bármelyikét. Rougemont elismeri, hogy ez nem az utca embere, de ez utóbbi maga is ilyenné válhat az európai nevelés eredményeképpen, amely meggyőzné arról, hogy európaivá váljék, és európainak érezze magát, mert az egyesülést csakis olyan emberek hozhatják létre, akik tudatában vannak annak, hogy jövőjük gondolkodás- és cselekvési módjuktól, polgári magatartásuktól függ. A nevelési folyamatnak alávetve, amelyben az állam csak kis szerepet játszhat, az egyénnek meg kell őriznie autonómiáját, s ehhez csupán szabaddá és ugyanakkor felelőssé kell válnia.

Ezeket olvasva nem volt nehéz természetemnél fogva európainak éreznem magam, e tény tudatosításának minden borzongásával együtt. Figyelembe véve, hogy az európai emberre vonatkozó cikkek mind a II. világháború utáni időszakban íródtak, kb. 1980-ig, és hogy elég hosszú idő telt el azóta, amely időben az utca európai embere semmi jelét nem adta annak, hogy elérte volna a rougemont-i normákat, egyáltalán nem esett nehezemre, hogy az elméletet elitistának, mi több, utópistának tartsam. Szintén Rougemont segített, hogy magamhoz térjek: ő fogalmazta meg, engedte meg, ismerte el a jogot a nem alkalmazkodáshoz. Valóban történtek próbálkozások egy új rendszer megvalósítására, egy olyan új közösség létrehozására, amelyben kívánatos lett volna, hogy az emberek nagy többsége egy bizonyosféle legyen, és egyáltalán nem mellékes, hogy egy közösségnek leginkább ilyen egyénekből kell összetevődnie ahhoz, hogy valóban polgári társadalmat alkosson. De az eltervezett új rendszerben az egyénnek joga volt választani, hogy milyen legyen, joga volt nem alkalmazkodni a rendszerhez, joga volt másnak lenni. Rougemont megmutatott nekem egy lehetséges utat, de sokkolt is: rákényszerített, hogy végiggondoljam, nekem nincs jogom nem alkalmazkodni egy rendszerhez, és azt is, hogy mit jelent nem alkalmazkodni ebben a rendszerben, amelyben élünk. Azt jelenti, hogy nem idomulsz a nepotizmus, a korrupció, a hozzá nem értés, az erkölcstelenség, a polgári érzéketlenség, a kétértelműségek, a lefizetések szabályaihoz. És ha valaki megpróbálja elképzelni magát mint egy ilyen nem alkalmazkodót, egy ilyen szóban forgó rebellist, amint belép egy irodába, ahol nem válaszolnak a köszönésére, vagy bűnösnek tartják, mert megtudakol valamit, egy üzletbe, ahol a pletykaparti megszakításáért betolakodónak tekintik, vagy részt vesz egy vizsgán, amelyre jobb lett volna nem jelentkeznie, ha nem „ismeri” a szervezőket, akkor annyi példával egészítheti ki a felsorolást, amennyivel akarja, s valószínűleg egész lexikont állíthat össze hasonló esetekből.

Rougemont elismeri azt a jogot, hogy valaki ne alkalmazkodjék egy, az egyénről kialakított túlságosan elitista felfogáshoz, nekem nem ismerik el azt a jogomat, hogy ne alkalmazkodjam az aljassághoz, a polgári, erkölcsi, társadalmi, politikai durvasághoz, hogy olyan identitást alakítsak ki magamnak, amely valóban engem jelent.

Ami viszont még súlyosabbnak tűnik, az, hogy nagyon kevesen mondják majd: „nem felelek meg az európai modellnek, meg kell változnom”, és nagyon sokan célozzák majd meg a kővel a többieket.

Közben én lassan kiengedtem kezemből a követ.

CRISTINA GHEORGHE 1968-ban született Liteni-ben, Szucsáva megyében. Doktorandus a párizsi Marne la Vallée-ban és a kolozsvári BBTE-n, témája Az európai politikai integráció, gyakorlat, elmélet és irányzatok. Publicisztikai írásai jelentek meg a Realitatea de Mediaş című lapban.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban