Alexandru VLAD
Faharang*
 
A következő nap délelőttjét a kolostorban töltöttem. Onnan kijőve megálltam Vilmos házánál, akinek most, hogy nincs meg a feketehalmi gyümölcsöse, Panciura kellett volna mennie szőlőért. De láttam a kovácsoltvas kapun keresztül, hogy csak most rakja le a felfűrészelt fát a teherautóról. Vagyis nem ment sehova. Köszöntem neki, s megpróbáltam kinyitni a kaput, de be volt zárva, jött s kinyitotta, ám ma más embernek tűnt – hallgatagnak, nehézkes mozgásúnak, engem meglátva, szinte szerénynek. Egy pillanatig haboztam, lehet, hogy a kiborulása miatt nem örvendett túlságosan a vendégnek, de azért bementem – nem volt vesztenivalóm. Abbahagyta a teherautó kirakását, amit különben sem nagy kedvvel végzett, és mindketten leültünk egy rakás gerendára, cigarettázni.

– Mint látod, nem mentem el szőlőért. Egész nap másnapos voltam. Savanyúkáposzta-levet kellett innom.

Ja, szóval ez volt. Előtte való esti kedve és fecsegése nyilván annak a néhány pohárnak is következménye volt, amit azelőtt fogyasztott el, mielőtt találkoztunk volna, ahogy rendíthetetlenül állt az út közepén.

Udvarán szárnyasok futkároztak, állhatatosan kapirgáló tyúkok, mint amikor a gazda elfeledkezik a mag-fejadagról, két macska és két izgatott kölyökkutya, amelyek német dogok lettek volna, ha a mamájuk szaporodás céljára nem talált volna egy helybéli bolyhos juhászkutyát. A kutyákkal is az történik, ami az emberekkel – nagyon könnyen leszállítják igényeiket a közösség normáinak megfelelően. De kedvesek voltak, élénkek, és amennyire erejüktől telt, neki-nekitámadtak valamelyik macskának, amelyik, bizonytalankodva, hogy futásra kellett volna-e fognia, vagy baját ellátva válaszolnia kellett volna neki, elviselte a hentergetést. Figyeltük őket, és nem tudtuk, hogy játékról van-e szó, vagy ösztönös erőszakról. A házon, amely az utcáról nézve egészen újnak tűnt, a fa kezdett sötét színt ölteni, és az egész udvar jobban illatozott a frissen vágott fenyőfadeszkától, mint a kolostor a tömjéntől. A kertben az almafák gyümölcse még piros volt, a szilvafák levele már sárgulni kezdett, és ahol kevesebb volt az ág, látszott, hogy azon az oldalon még nem húzták fel a kolostort körülvevő falat. Cövekek álltak ki a földből, rajtuk kifeszített kötelek, az alap sánca kiásva, a munkások ültek, akárcsak mi, és cigarettáztak.

– Á, szóval ezért látja maga mindazt, ami a kolostor kertjében történik!

Mogorván legyintett, kelletlenül, de nem ajánlotta fel, hogy megmutatja a titokzatos vájatokat, amelyek felébresztették gyanúját, nem emlékezett arra, amit ígért, de az is lehet, hogy meggondolta magát. Én sem álltam elő a kérésemmel, hagytam, hogy a dolgok a maguk természete szerint folyjanak. Vilmos kihasználja az alkalmat, és vált néhány szót románul az egyik munkással, aki a falnál dolgozik, valószínűleg a csoportvezetővel. Valami megint elhalasztódik néhány nappal.

– Egyedül csináltál mindent itt? – kérdeztem a házra és a melléképületekre mutatva.

– Saját kezemmel – élénkül fel egy kicsit.

Közelebb léptem, hogy jobban lássam. A lenti garázs-műhely egy kis ablakán keresztül látszott a piros Escort. Feltessékelt a lépcsőn. Megvizsgáltam a faburkolatot, az ablakkereteket, a lépcsőt, amelyen lépkedtem, az ajtókat, mindent kellő figyelemmel, mert nekem is építőtelepem volt otthon, és ez az én asztalosom nem mulasztotta el, hogy a fa megmunkálásának mindenféle csalafintaságát megmutassa. Fent két helyiség már készen volt, kicsit túlzsúfolva a szintén általa készített bútorral és a falakon mindenfélével, amit csak fából lehet készíteni. A széles, berakásos vagy lombfűrésszel kivágott keretekben valószínűleg a gyermekek arcképei – mint mondta, két fia és egy lánya van. A belsők zsúfoltak voltak, és elég rendetlenek, ahogy egy férfi hagyja, aki megszokta, hogy egyedül éljen. A manzárdban egy sokkal kisebb helyiség volt kijárattal egy csipkézett erkélyre, sok függönnyel, sok lócával és sarokpolccal, minden a legnagyobb rendben. Csakhogy az, ami egy közönséges házban a gyermekek bohém tanyája, itt átalakult egy zsúfolt és cél nélküli helyiséggé. Megint lelépdeltünk a meredek lépcsőn. Körbe kellett mennem, mert mindenáron meg akartam nézni a külön bejáratú konyhát és fördőszobát. A konyhában sem voltam biztos abban, hogy asszonyi rendcsinálás nyomait látom. Az edények szögeken lógtak, illetve szépen egymás mellett a polcon sorakoztak. A fürdőszoba is nagyon nagy volt, de még nem volt felszerelve minden szükségessel. Kimentem az udvarra, láttam az üres tehénistállót, a disznóólat, a két kutya vackát. Csak a macskáknak nem volt saját helyük. Aztán megint leültünk a deszkákra, amelyekről felálltunk. Mindketten úgy éreztük, hogy húzzuk az időt. Vilmos elmerülten igyekezett töredezett körmeivel kipiszkálni egy szálkát tenyeréből, amely kérges és összevissza horzsolt volt, mint minden asztalosé. Segítettem én is neki, de megsértődött, mintha túl intim mozdulatot tettem volna, aztán mindketten meg- gyújtottunk még egy cigarettát. Szerencse, hogy dohányosok voltunk. Lehet, hogy az ő szempontjából látogatásom véget ért, a tegnapi sokat ígérőhöz képest túl rövid volt, és mindketten tudatában voltunk ennek.

– A gyerekek jönnek erre? Szeretnek legalább nyaranta itt lenni?

A házra gondoltam, amelyre nagyon büszke volt, de a minden túlzás nélkül festői környékre is.

– Ezek a gyerekek…

Ezek a gyerekek, egészíthettem volna ki ráérzésből, a tévedéstől való félelem nélkül, az én gyermekeim, a tieid, a mieink, mind hálátlanok.

– Hol vannak?

– Egy fiú Feketehalmon. Munkája van ott, és családja. Nem akart idejönni.

Vilmos elég magába roskadtan és fáradtan ült a fehér fenyőfadeszkákon, és tenyereit vizsgálta, amelyekben valószínűleg még maradt néhány szálka. Egész életében a frissen vágott fával dolgozott; vajon ilyen tapasztalattal maga mögött miért nem használ munkakesztyűt? Szerettem volna látni a máramarosi munkásokat, de ők valószínűleg a keretfűrésznél voltak, vagy még messzebb az erdőben, annál a parcellánál, amelyet módszeresen irtottak neki. Lehet, csak este jönnek meg, vagy még akkor sem, és ott alusznak valahol a keretfűrésznél egy barakkban, ahova kivitték nekik a sokat dicsért tokányt. Szerettem volna látni, hogyan értik meg egymást, hogy érzi magát köztük, miután annyi évig volt román csoportok vezetője az építőtelepeken. De, legalábbis egyelőre, úgy tűnik, meg kell elégednem azzal, amit mondott erről, anélkül hogy ellenőrizhetném.

A kutyák továbbra is kötekedtek a macskával. Sebesen verdestek a farkukkal, míg a kandúr farka egyenes volt, és feszes. Vilmos is őket nézte, anélkül hogy közbelépett volna. Voltaképpen a macska véresre karmolhatta volna pofácskájukat, vagy legalább elrohanhatott volna. Felálltam, és elindultam egyedül a ház vége felé.

– Látni akarom itt hátul a kolostor területeit.

Jött ő is a nyomomban. A kolostor területe még annál is nagyobbnak bizonyult, mint amekkorára az útról saccoltam. Egyenetlen volt, és a szomszéd hegyre felnyúló lucfenyőerdő szegélyéig ereszkedett valamiféle völgyként. A távolabbi részén még felbukkant egy melléképület, amelynek azelőtt csak a piros tetejét láttam. Megmagyarázták nekem, hogy ott van a kolostor farmja, de tettem magam, hogy nem tudom, mert szóra akartam bírni.

– Ott?

– Ott vannak az állatok, disznók és szárnyasok. Az ő dolguk, milyük van!

– És honnan jönnek azok a katonák földdel telt vödreikkel?

Bizonytalanul a „farm” felé mutatott, de az olyan messze volt, hogy lehetetlen volt ilyen apróságot észrevenni, és ha ő emlékezett is arra, mit mondott azelőtt való nap, nem sietett újra felvenni a fonalat. Talán lehetetlennek tartotta, hogy egy minden valószínűség szerint ortodox román (és ha megmondtam volna, hogy görög katolikus vagyok, valószínűleg semmi különbséget nem látott volna) mást érezzen, mint feltétlen szolidaritást mindazzal szemben, ami az egész világ szemében a nép lényege. Nem volt értelme tovább erősködnöm, ha jobb volt is előző este kettőnk között a kommunikáció, az valószínűleg a jó hangulatnak volt köszönhető, amely a mai másnapossággal elmúlt.

Visszatértünk az udvarra, és készültem elköszönni. A közelgő este hosszan és ahogy a nap a horizonthoz közeledett, egyre hűvösebben nyúlt el előttem, és semmi nem csábított, hogy visszatérjek a hideg szállóba, ahol hátfájást szereztem, vagy a szuprarealista filmhez hasonlóan mindig ugyanazokat a sportképeket pergető Eurosport adóra beállított televíziójú bárba. Arról szó sem lehetett, hogy meghívjam egy pohárkára – még sok dolga volt, a teherautó negyede még nem volt lerakva, őt pedig kínozta a másnaposság.

Hirtelen megszólalt a kolostor faharangja, néhány ritka és szakértő kongatás, bevezető a ritmusba, aztán egyre gyorsabban, amíg elérte az elektromos kalapács teljesítményét. A kutyusok abbahagyták a macska terrorizálását, és vinnyogni kezdtek, az udvaron a tyúkok idegesen kotkodácsoltak, és a kakas ijedten kárált. Vilmos dühösen mondta:

– Hallod? Nem tudom megszokni! És ezek az állatok sem.

Mosolyogva néztem, de nem vidult fel.

– Azt hiszem, el fogom adni. Eladom nekik a házat. Szükségük van egy vendégházra a falakon kívül. Már voltak is nálam ajánlattal. El fogom adni, s elmegyek a másik házhoz vagy máshova.

– Hagyd, megszokod… – próbáltam megnyugtatni.

Legyintett, azzal a mozdulattal, amelyet már ismertem, ugyanazzal a kelletlenséggel: arra sincs kedve, hogy megszokja.

A kapu felé indultam, lépésről lépésre, sietség nélkül követett, nehogy úgy tűnjön, mintha nem örült volna látogatásomnak. Formálisan megegyeztünk, hogy még látjuk egymást, amíg itt vagyok. A ház kapujából, Görgényszentimre felé, látszott az egész hegylánc, amely mögött most készült letűnni a nap. A levegő hidegebb lett, és az ég elvörösödött. A gyámpillérekkel megtámasztott fal miatt, amely olyan volt, mint egy középkori környezetbe helyezett film díszlete, innen gyengébben hallatszott a kolostor faharangja.

Jegyzet
* Alexandru Vladnak ezt az írását, akárcsak a Provincia 2001/10-es számában megjelent A kulcs címűt, valamint Daniel Vighinek a 2000/5-ös számban megjelent Az építéstől a leépítésig és vissza és Visky Andrásnak a 2001/8–9., 10., 12-es számban megjelent A különbözés kora (Rezignált levél keresztényekhez a nacionalizmusról), Történetek a személytelen névmásról, illetve Har–Kov-kommentárok című írásait a szerzők most készülő, a Dacia Kiadónál idén megjelenő Fals tratat de convieţuire (Hamis együttélési megegyezés) című közös kötetéből válogattuk. – A szerk.

ALEXANDRU VLAD 1950-ben született Szucságon, Kolozs megyében. A Vatra és a Balcon folyóirat szerkesztője. Frigul verii (A nyár hidege – regény), Bukarest, 1985. Atena, Atena (úti jegyzetek), Kolozsvár, 1993.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban