Johannes ALTHUSIUS
A tartomány*
Dokumentum 
VII.
A tartomány számos, valamely jog (jus)1 közösségében és alkalmazásában egyesült falut, várost, előőrsöt meg királyi várost ölel fel. Más nevei régió, tájegység2, egyházkerület vagy közösség. Területéhez tartozónak tekintek mindent, amit körülzárnak azok a határok, amelyeken belül e jogot (jura)3 alkalmazzák. (...) Két kérdést kell megtárgyalnunk. Az első a tartományi jog közösségének4 a kérdése, a második pedig e jog alkalmazásáé. Ez a két probléma teljességében kimeríti a tartományról szóló politikai tanítást.

A jog közössége az a folyamat, amelynek során az egyének és a tartomány ez utóbbi szükségleteit kielégítendő beszereznek számára mindent, ami elősegíti s fenntartja a tagok közt kialakult istenfélő, igazságos életet. Mindez a munka meg a javak felajánlása, valamint megosztása útján történik. ...

A tartományban együtt élők5 tevékenysége kétféle: szent, illetve világi. A szent tevékenységek azok, amelyek a kegyes élethez s az erre való neveléshez szükségesek a tartományi társulás-(formá)ban meg együttélésben. A kegyes élet Isten helyes megértését és őszinte imádatát követeli. Isten helyes megértésének forrásai pedig a szentírás meg a hittételek. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.i Isten helyes imádata azokból a szabályokból meg példázatokból vezethető le, amelyek Isten szeretetét s az emberek iránti könyörületességet illusztrálják.

Isten igaz és helyes imádata lehet magán- vagy nyilvános jellegű. A magánjellegű belső imádat a bizalom, a szeretet és a hála kifejezése, amint ezt a Tízparancsolatból kiolvasható első szabály előírja. A magánjellegű külső imádat olyan szertartásokat és tevékenységeket foglal magában, amelyek az Istennek való hódolatot mutatják ki – ez a második szabály. Továbbá vonatkozik az ilyen tartalmú szavakra is – ez a harmadik szabály. S végül, Isten nyilvános imádata a Szombatnapról való megemlékezés megszentelve azt testületi, nyilvános megünneplés útján – ez a negyedik szabály.6

A világi tevékenységek az igazságosságot biztosítják a tartományi társulás(formá)ban és együttélésben. Következésképpen felölelik a társadalmi élet egészét. A társulás tagjától (szimbiontától) elvárják, hogy ellássa az emberszeretetből fakadó azon kötelességeket, amelyek által megadja mindenkinek, amivel neki tartozik, de nem tesz tagtársaival olyasmit, amit magának nem kíván. Inkább úgy szereti társát, mint önmagát, és tartózkodik a gonosz cselekedetektől.

Az embertársak iránti kötelességek lehetnek sajátosak vagy általánosak. A sajátos kötelezettségek azok, amelyek feljebbvalót és alábbvalót egymáshoz fűznek oly módon, hogy a társulás tagjai mind szóban, mind tettben tisztelettel adóznak azoknak, akiket ez megillet, s nincsenek rossz véleménnyel az ilyen személyekről – ez a Tízparancsolatból levezethető ötödik szabály. Az általános kötelességek azok, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania összes embertársával szemben. Éspedig: a szimbiontának oltalmaznia és mindennemű sérüléssel szemben védelmeznie kell saját, illetve embertársainak életét – ez a hatodik szabály; gondolattal, szóval és cselekedettel kell őrködnie saját, valamint társai erkölcsi tisztasága felett, mellőzvén a fajtalankodást meg a paráznaságot – ez a hetedik szabály; védelmeznie kell és meg kell őriznie embertársainak anyagi javait meg forrásait, tilos azokat ellopnia, megfogyatkoztatnia vagy társát bennük megkárosítania – ez a nyolcadik szabály; védelmeznie kell és meg kell őriznie saját, illetve embertársainak jó hírét, tilos ezt a kötelességét bármiképpen is elhanyagolnia – ez a kilencedik szabály; s végül nem szabad buja hajlamokat táplálnunk azon dolgok iránt, amelyek embertársainké, hanem az elégedettséget s az örömöt abban kell keresnünk, ami a sajátunk, és Isten dicsőségét szolgálja – ez a tizedik szabály.

A tartományi politikai igazságosság kétféleképpen nyilvánul meg. Egyrészt a szimbionták megosztják és gyakorolják egymással szemben az emberszeretetből fakadó kötelezettségeket. Ez személy-, eszköz- és helyfüggő tevékenység, amit más körülmények is befolyásolhatnak. Másrészt a tartománybeliek a társulás jóléte érdekében együttesen s a provincia egyéni lakosaiként is tiszteletben tartják és megosztják a Tízparancsolat két táblájába vésett kötelezettségeket. Az előbbi a tartománybeliek magán- és sajátos jellegű gyakorlata, az utóbbi pedig a nyilvános és általános gyakorlat.

A második csoportba tartozó általános kötelességek teljesítése a tartományi szimbionták közös beleegyezésén alapszik. Közéjük tartoznak: 1. a társulás számára szükséges és hasznos végrehajtó (hatalmi) feladatok s foglalatosságok; 2. a büntetés meg a jutalmazás, ami által biztosíttatik a fegyelem a tartomány területén; 3. a védelmi előkészületek; 4. a tartománybeliek kölcsönös védelme az erőszakkal szemben, a kellemetlenségek elkerülése, valamint az egymás támogatását, a segélynyújtást és a tanácsadást előkészítő intézkedések; 5. a tartományi közszükségletek ellátását biztosító vagy közösségi célokra felhasználandó pénzösszegek beszedése meg elosztása; 6. a kereskedelem támogatása; 7. egy adott nyelv és pénznem használata; valamint 8. a tartomány közjavairól való gondoskodás. (...)

VIII.
A tartományi jogszolgáltatás a provinciális általános és speciális jog alkalmazásának meg gyakorlatának az a folyamata, amely a tartomány jólétét szolgálja. Ebből kifolyólag ennek a jognak a társadalom jó rendjét és szervezetét kell előírnia, s a helyes gyakorlat meg a fegyelem meghonosítására kell törekednie. A tartományi igazságszolgáltatás továbbá két aspektust feltételez. Az első a tartomány tagjaira, a második pedig ennek fejére vagy elnökére vonatkozik.

A tartomány tagjai a rendek, lovag- és szerzetesrendek, vagy amint ezeket nevezzük, a nagyobb testületek.7 A tagok ezekbe a rendekbe osztályhovatartozásuk meg azon életformájuk alapján soroltatnak be, amelyet szakmájuk, hivatásuk és tevékenységük figyelembevételével szerveznek meg maguknak. Éppen ezért, a provincia egyházi meg világi tevékenységeire vonatkozóan minden rend, lovag- vagy szerzetesrend figyelmét arra összpontosíthatja, hogy miként érvényesül a tartományi jog, és hogyan folynak az ügyek a saját osztályába tartozó emberek körében, feltéve, hogy nem gyakorolja s nem bitorolja a szokványos hatásköröket. A tartomány eme tagjainak gyűjtőneve Németországban die Stende der Landschaft 8.

A rendek létének oka, hogy szükségesek és hasznosak a provincia számára, amint azt Jethró, Mózes apósa, mondta.ii Mert egymagában senki sem tudná kielégítően ellátni a tartomány tetemes és sokféle közügyeinek igazgatását, hacsak a feladat egy részének elvégzésére nem vesz igénybe tapasztalt, bölcs és bátor embereket minden egyes osztályból. (...) Ennek az eljárásnak az alkalmazása valamicske szabadságot engedélyez a provincia tagjainak, ugyanis mindenikük úgy érzi: részt kapott a közügyek igazgatásából. Hiszen akkor táplálható az emberszeretet, a jóindulat és az egymás iránti gondoskodás a tartománybeliek körében, ha mindenki tudja: az összes osztály pontosan meghatározott módon segíti az őt alkotó egyéneket meg csoportokat, s a társadalmi életben szükséges és hasznos dolgok beszerzése, valamint a kellemetlenségek meg károk elkerülése érdekében megfogalmazott kérelmek meghallgatásra találnak, továbbá megoldások kerestetnek még akkor is, ha olyasvalakik ellen vár valamely tag segítséget, akik sokkal hatalmasabbak, vagy akik háborgatják a köz nyugalmát.

A tartományi rend lehet szent és egyházi vagy világi és polgári. Németországban ezek der Geistliche und Weltliche Stand 9 néven ismeretesek. Az említett rendek alkotják a provincia elöljárójával együtt a teljes tartományt. A fontosabb ügyekben a közösség tanácsuk szerint cselekszik, s jólétét is rájuk bízza. De elmarasztalja az elöljárót, ha téved, orvosolja a helyzetet, ha visszaél hatalmával, illetve megbünteti azokat, akik bűnre viszik őt, vagy hitványul hízelegnek neki.

A tartományi papság által közmegegyezés útján választott és megbízott kegyes, tanult s igen fontos emberek testülete képviseli a szent és egyházi rendet.10 Ennek a testületnek feladata gondoskodni az egyházi tanítás terjesztéséről, Isten nyilvános tiszteletéről és imádatáról, az iskolákról, az egyházi javakról, valamint a szegényekről. Gyakorlatilag a közösség az egész tartomány egyházi ügyeinek vitelét meg vallásos életét ezekre az emberekre bízza azzal a céllal, hogy a szent életű emberek egy csoportba tömörülhessenek, s egy misztikus társulást alkossanak. ... Következésképpen az egyházi testület tagjait püspököknek, püspöki megbízottaknak, plébánosoknak vagy tartományi egyházi vezetőknek nevezzük. (...)

Tekintettel arra, hogy a tartomány egyházi rendje a rá bízott feladatot a provincia minden szegletében csak mások segítségével és közreműködésével tudja kellőképpen teljesíteni, első teendője a tartományt egyházmegyékre osztani, s követelni, hogy mindenikük válassza meg a presbitériumot. (...) Az egyházmegye a provincia számos szomszédos falvát, városát és királyi városát egyesíti azzal a céllal, hogy biztosítsa Isten imádatának nyilvános kifejezését. Lelki ügyekben másoktól különálló közösséget jelent. (...)

A lelkészek, presbiterek meg diakónusok együttesen, azaz a teljes lelkészi kollégium és presbitérium, igazgatják a szent életű emberek közösségének ügyeit az egyházmegyében. Eme ügyek közé tartozik: 1. az isteni tanítás igazának védelmezése és terjesztése; 2. az Igét hirdető lelkészek kinevezése; 3. az erkölcsök felügyelete; 4. iskolák működtetése a gyerekek és az ifjak számára; 5. a szertartások és egyházi formaságok betartásának felügyelete Isten házában; 6. az egyház helyes rendjének és szerkezetének kiépítése; 7. a tanácskozások időpontjának meghatározása és lebonyolításuk felügyelete; 8. az egyházi imádságok, intelmek és szentségek; 9. az új hitre áttértek nyilvántartása, valamint a büntetések kiszabása, ami megszüli, előmozdítja és megőrzi a kegyességet s a békét; 10. a diakónusi testület és a menhelyek működésének a megszervezése. Az ilyen egyházi kérdésekben a lelkészek, presbiterek és diakónusok az illetékesek. Ők ülnek össze, tanácskoznak, majd hoznak döntéseket. E feladat végrehajtása és teljesítése céljából Isten felruházza a presbitériumot azon kulcsok hatalmával, amelyek nyitják, illetve zárják égi birodalmának kapuját. (...)

A szentírás egyes passzusaiból egyértelműen kiderül, hogy az egyházi ügyek vitele és az ilyen feladatok teljesítése nem a világi bírók tiszte, hanem a lelkészi kollégiumé meg a presbitereké. Eme ügyeket igazgató testületnek a bíró is alárendeltje az egyházi intelmeket és megrovásokat, valamint a többi, a lélek jólétéhez szükséges dolgot illető kérdésben. Ebből kifolyólag mindenki számára ajánlatos a lelkészi testület útmutatásait figyelembe venni meg azokat követni. A szent és a világi kötelezettségek nem azonosak, s nem is szabad őket egymással összetéveszteni, mert teljesítésük külön-külön teljes embert kíván. (...)

A tartomány világi rendje felelős, a tagok beleegyezése révén, az ő testi épségükért, táplálékukért, ruházatukért és minden olyan egyéb dologért, ami az evilági élet járuléka. E rend figyel arra, hogy van-e szükség valamilyen orvoslatra, segítségre vagy módosításra a Tízparancsolat második táblájára vonatkozó politikai kérdésekben. Teszi ezt annak érdekében, hogy a tartomány előnyökhöz juthasson, és elkerülhesse a hátrányos helyzeteket.

Ennek a világi és politikai rendnek, amelyet Németországban a der Weltliche Stand néven ismerünk, két alkotóeleme van. Magában foglalja a nemességet (ordo nobilitatis) és a közrendbelieket (ordo plebeius), amely utóbbi a városok és a vidéki falvak lakossága együttvéve. Így három világi rend létezik összesen: a nemesség (status nobilitatis), a polgárság (status civitatum), és a parasztság (status agrariorum). Németországban ezek a der Ritterstand, der Stattestand, und der Hausmans- oder Bauernstand nevet viselik. Vannak azonban tartományok, amelyek nem ismerik el a harmadik rendet, a parasztságot.11 A belga tartományok zömében, a Holland Grófságban, Zeelandon, Nyugat-Frízföldön, Észak-Brabantban és Groningenben két rend létezik: a nemesség és a polgárság. E provinciák persze az egyházi rendet sem ismerik el. De szerintem tevékenységeik sokfélesége megköveteli a parasztok kötelességeivel járó tapasztalatokat, s következésképpen ezt a rendet is el kellene ismerniük.

A nemesek rendje elsősorban védelmi célokból alakult azért, hogy visszaverje az erőszakot, és kiűzze azt a tartományból. Éppen ezért hívjuk Németországban der Wehrstand-nak12. A polgárság meg a parasztság mindenekelőtt a provincia világi élete számára szükséges s hasznos dolgok előállításának céljából alakult. Éppen ezért hívjuk Németországban der Nehrstand-nak13. Tagjai háromféle foglalkozást űznek. Először is léteznek kereskedők és üzletemberek, azután pedig földművesek meg pásztorok, s végül kézművesek és mesteremberek. (...)

Amint a tartomány egyházi rendje kegyes, tanult, bölcs s jó embereket nevel, úgy nevel a nemesség politikai és világi rendje a provincia számára erős, harcias meg bátor embereket, akik készenlétben állnak fegyvereikkel s tanácsaikkal, no meg tapasztaltak a katonai ügyekben. Hasonlóképpen a polgárság és a parasztság, a közrendek is arra törekednek, hogy a haza számára tapasztalt, szorgos és kiváló kereskedőket, földműveseket meg mestereket, kézműveseket neveljenek. E rendek szolgálatainak, munkájának és szorgalmának köszönhetően a tartomány társulás és szimbiózis útján képes lesz ellátni önmagát. (...)

A főispán eme szent és világi tartományi rendek elöljárója, akire a provinciát és ügyeinek igazgatását bízzák. Megbízatását attól a birodalomtól kapja, amelyben a provincia fekszik, s amelynek tagja. Nevezhetjük dinasztának, eparchosznak, satrapának, kormányzónak, elnöknek, rektornak vagy a tartomány moderátorának14. Manapság Európában sok helyen hívják az ilyen főispánokat grófoknak, és azonosítják őket ama tartomány vagy ennek legfontosabb vára, esetleg nagyvárosa nevével, amelyet rájuk bíztak. Példa erre Nassau, Frízföld, Schwartzenberg, Hannover, Mainz meg Oldenburg grófja s még sokan mások. Az egész tartományra vonatkozó nehéz kérdésekben azonban, nevezetesen a háború és a béke ügyeiben, az adók kirovásának vagy az általános törvények meg rendeletek meghozatalának tekintetében s hasonló dolgokban az elöljáró nem tehet semmit a tartományi rendek beleegyezése és egyetértése nélkül. (...)

Ha két vagy több provincia igazgatását bízzák ugyanarra a személyre, ő általában a herceg, fejedelem, őrgróf vagy gróf címet viseli. Némelykor az igazgatást vagy ispánságot a tartomány valamely nagyvárosára bízzák, mint például Nürnberg, Strassburg, Antwerpen, Danzig, Groningen, Bremen, Ulm, Augsburg, Aachen, Lübeck, Frankfurt vagy sok más város esetében. Manapság minden olyan várost, amely különálló kormányzattal rendelkezik, és fennhatósága alá különálló, sajátnak mondott terület esik, tartománynak tekintünk.

Az elöljárói tisztség létrehozásának oka a provincia szükségletei és haszna. Hiszen a különböző tartományi rendek sokféle közügyeit több személy képtelen megfelelően és hasznot hajtó módon igazgatni meg kormányozni, főleg ha ezt következetesen s hosszú ideig kell tenniük. Még kevésbé tudja ezt megtenni az összes tag együttvéve a viszálykodás, az egyet nem értés és a vélemények különbözése miatt. Következésképpen szükség van egy igazgatóra vagy kormányzóra, aki a többieket, a rendeket is és az egyéneket is, képes rábírni kötelességeik teljesítésére. Ahol nincs vezetés, elvész a népiii, s az alattvalók olyanok, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztorukiv Éppen ezért mondja Pál apostol azt, hogy az elöljáró az alattvalóinak javára és előnyére rendeltetettv. (...)

Bár a tartományok fejei, főispánjai és vezetői feljebbvalójuknak ismerik el a birodalom legfelsőbb elöljáróját, akitől hatalmuk és kormányzásuk származik, az általuk igazgatott területen ők a szuverén hatalom birtokosai s egyúttal a legfelsőbb fejedelem helytartói. Úgy uralkodnak a fennhatóságuk alá eső területen, mint a császár vagy a legfelsőbb elöljáró a birodalomban, leszámítva persze a legmagasabb rangot és a legfelsőbb hatalmat a birodalomban, s még néhány olyan dolgot, ami annak a legfelsőbb elöljárónak a kizárólagos joga, aki őket kinevezte. Ilyen például a bírák fölötti ítélkezés joga.vi A tartomány vezetője ekképp a legmagasabb rang és a királyi kiváltságok birtokosa a saját területén, de nem rendelkezik azzal az általános jogszolgáltatási hatáskörrel, ami a legfőbb fejedelem sajátja. Ez az általános és legfelsőbb bírói hatáskör pontosan az uralkodó ama szuverenitásának a formája s szubsztanciája, amiről ő saját akaratából le nem mondhat. A legfelsőbb hatalom gyakorlásából és az általános feljebbvalóságból származó jogokat a hatalomátruházási eljárás során fönn kell tartani az átruházó számára. Ennek eredményeképpen a herceg vagy a tartomány feje a hatalom és az autoritás szempontjából különbözik attól, aki őt kinevezte.vii Ugyanis a kinevező magasabb rangú, mint a kinevezett, s általános hatalma kiterjed az egész birodalom összes tartományára. A kinevezett ellenben alacsonyabb rangú, mint a kinevező, és csak sajátos hatalommal rendelkezik, amit a kinevező a tartományra korlátozott. Hivatalát a kinevező helyett s annak jóvoltából birtokolja, továbbá ha hatalma felemészti őt, a kinevező megfoszthatja hivatalától. (...)

A provincia vezetőjének kötelessége mindenekelőtt szorgalmasan felügyelni és intézni a tartomány szent és világi ügyeit s gondoskodni azok minél jobb menetéről, arról, hogy azok Isten dicsőségét szolgálják, valamint az egész tartománynak s tagjainak a jólétét. ... Feladata, másodsorban, a személyeknek történő igazságos jogszolgáltatás. E célból hatalma és joga van az életet, a testi épséget meg a jó hírnevet érintő büntetéseket kiszabni s megjutalmazni azokat, akik jót cselekednek. (...) Harmadsorban kötelessége tudakozódni azon dolgokról, amelyek orvoslatot vagy segélynyújtást igényelnek, ismerni tartománya állapotát, továbbá meghallgatni a rendek és az egyéni alattvalók panaszait. Ha tudomást szerzett minden ilyen dologról, összehívja a tartományi rendi gyűlést, majd megvitatás és mérlegelés céljából előterjeszti azokat a kérdéseket, amelyeket a provincia szempontjából lényegesnek talált. Ezt mindenekelőtt akkor teszi, amikor adókat kell kiróni az alattvalókra. Miután a rendek egyhangú vagy többségi szavazattal döntöttek a vitás kérdésekben, megerősíti a határozatokat, s autoritással meg a törvény kötelező erejével ruházza fel ezeket, elrendelvén végrehajtásukat, majd feloszlatja a gyűlést. (...)

A tartomány rendjei egy-egy szavazattal bírnak, noha igen gyakran számos küldött képviseli mindegyiket. A küldöttek rendjeik ügynökeiként tevékenykednek azon mandátum és rendelés szerint, amit a megbízójuktól kaptak. A megbízónak pedig hazatérés után be kell számolniuk arról, hogy mi történt, s miként cselekedtek. Ily módon mindenik rend tagrendjeként működik annak a tartományi testületnek, amelyben megvitatásra kerülnek és eldöntetnek a tartományfőnök által előterjesztett problémák.viii A mérlegelés során minden rend a saját termében külön megvizsgálja a feltett kérdést, majd képviselőik megegyeznek abban, hogy miként szavaznak. Miután lejárt az erre szánt idő, s az összes rend újra összeült a közös teremben, közlik egymással, hogyan döntöttek. A tartomány vezetőjének, az őt kísérő hivatalos személyeknek és a tartományi gyűlésben működő tanácsadóinak tilos megakadályozni a szabad döntéshozatalt, vagy szembeszegülni azzal. Ők nem állnak a rendek felett, s nem is uralják őket a tartományi gyűlésben. Ha az elöljáró meghallgatta a rendek határozatait, ismerteti sajátját is, s megpróbálja a rendek közötti véleménykülönbségeket megszüntetni harmóniát teremtve, ha lehetséges.

Egyetlen rendnek, avagy a rendeknek külön-külön nincs hatalma egyedül eldönteni a vezető által ismertetett kérdéseket. Ezt csak együttesen tehetik meg. Pontosabban a döntéshozatal joga a rendeket egyetemlegesen illeti meg, nem őket külön-külön. Így egyetlen testületbe kell tömörülniük, vagyis a döntést nem az egyes rendek külön testületei hozzák meg. Ebből kifolyólag egyetlen rend sem határozhat a többi nélkül olyan kérdésekben, amelyek mindenikre mint egészre vonatkoznak, ahogy ezt már elmondottuk a céhek vagy szenátusok határozatai meg rendeletei esetében, s amint a továbbiakban bővebben is tárgyalni fogjuk. De ha valamely rend nem jelenik meg az előre bejelentett gyűlésen, elveszti a tárgyalt ügyekre vonatkozó tanácskozási és döntési jogát; továbbá a jelenlevők határozatai, amelyeket a tartomány vezetője megerősít, a távolmaradt rendre vonatkozóan is végrehajtatnak pontosan úgy, mintha jelen lett volna, és beleegyezett volna a döntésbe.ix Ha a kollégiumok vagy rendek különbözőképpen szavaznak, vélekednek és ítélik meg a problémát, a döntést a mindenik rendre vonatkozó kérdésekben a legszámosabb vagy legnagyobb rész ítéletének megfelelően kell meghozni. Ez nem vonatkozik azonban az őket külön-külön érintő ügyekre. (...)

Manapság a német állam tartományfői két csoportba sorolhatók. Egyesek közvetlen alárendeltjei a császárnak vagy caesarnak, mások pedig közvetlenül rendelődnek neki alá. (...) Az első csoportba tartozóknak kormányzásukról közvetlenül a császárnak vagy a birodalom legfelsőbb elöljárójának kell beszámolniuk. Ha kötelességük teljesítésének látszatát keltve kegyetlenül visszaélnek az alattvalók feletti hatalmukkal, vagy zsarnokoskodnak, a császár leválthatja őket, s megfoszthatja őket hatáskörüktől. A második csoportba tartozóknak kormányzásukról fejedelmüknek kell beszámolniuk. Ebben az esetben a fejedelem bíráskodik felettük, és bünteti meg őket, ha zsarnoki módon vagy kegyetlenül viselkednek tartományi alattvalóikkal. Tehát ha a provincia vezetője nem védi meg szükség esetén alattvalóit, vagy megtagadja tőlük a segítségnyújtást, behódolhatnak egy másik elöljárónak.15

Jegyzet
* Johannes [Althaus] Althusius (1557–1638) német jogász és politikai filozófus. Az itt közölt részlet A politika rendszeres elemzése (Politica methodice digesta) című művének második (1610) kiadásából származik. Ebben a kiadásban a szerző ötféle társulást (consociatio) különböztet meg: a családot, a testületet (collegium) vagy céhet, a várost, a tartományt és a királyságot vagy birodalmat. (A római számmal jelölt jegyzetek Althusius eredeti megjegyzései, az arab számmal jelöltek pedig az angol fordítótól, Frederick S. Carneytól, illetve tőlem származnak Sz. A. Z.)
1 Értsd jogrendszer. F.S.C.
2 District (ang.), districtus (lat) itt közigazgatási egységként elkülönült tájegységet jelent.
3 Értsd jogszabályait, törvényeit. F.S.C.
4 Itt lehetne a megosztás szót is használni, hiszen az eredeti latin nyelvű szövegben communicatio megosztás szerepel, s ezzel a jelentéssel az angol communion szó is bír. A fogalom máskülönben az althusiusi tan egyik alappillére.
5 A fordítás alapjául szolgáló angol nyelvű szövegben szimbionták (provincial symbiotes) szerepel, ami arra utal, hogy Althusius szerves közösségekben gondolkodik.
6 A szerző itt, valamint a továbbiakban, a 2MózKiv 20:2-11-et értelmezi, s nem a pontokba szedett Tízparancsolatot.
7 Majora collegia, megkülönböztetésképpen a céhekkel szemben (minora collegia).
8 Tartományi rendek. Akárcsak az angol nyelvű fordításban, a német kifejezések őrzik a korabeli helyesírást.
9 A lelki és a világi rend.
10 Az egyházi rend alábbi leírása elsősorban a következő művekre: Kálvin János: A keresztény vallásról szóló tanítás és Egyházi rendeletek tervezete (Draft Ecclesiastical Ordinances); Franciscus Junius: Commentarii és Ecclesiastici; Wilhelm Zepper: De politica ecclesiastica; Benedict Aretius: Problemata theologica; Jerome Zanchius: De redemptione, valamint Zsolt123-ra épít. F.S.C.
11 Itt és a továbbiakban Althusius több ízben is az ordo szerzetesrend, lovagrend szót használja, holott a fenti különbségtételnek megfelelően a statusra, társadalmi rendre gondol.
12 Védelmi rend.
13 Termelő rend vagy tükörfordításban tápláló rend.
14 Eparchosz = püspök, rektor = plébános vagy valamely felekezeti tanintézmény vezetője, moderátor = egyházbíró.
15 Althusius álláspontját az alábbi jogászokra és műveikre hivatkozva védelmezi: Jerome Gigas: De crimine laesae majestatis, I, quest. 56; Jacob Thomingius: Consilia, cons. 13, num. 43 f.; Felino Sandeo: Commentaria (Decretals II, 26, 12); Tiberius Decianus: Tractatus criminalis, VII, 49, 27 f.; Matthew Wesenbeck: Consilia, cons. 48, num. 23; Andrea Alciati: Commentarii (Code I, 2, 5); Joachim Mynsinger: Centuriae, cent. 6, obs. 2; Alberico Gentili: De jure belli, I, 23; Marianus Socinus: Consilia, cons. 39; Paul Castro: Commentaria (Digest I, 1, 5). F.S.C.
i Ján 17:3.
ii 2MózKiv 18:17–25. Lásd még 5MózMTörv 1:13–18, 2Krón 19, 4MózSzám 11.
iii Péld 11:14.
iv 4MózSzám 27:17.
V Róm 13:1–7.
vi Joachim Mynsinger: Centuriae, cent. 6, obs. 99; Diego Covarruvias: Practicarum quaestionium, 4, 1 f.; Marc Antony Peregrinus: De jure fisci, I, tit. 3, num. 75 f.; Henry Rosenthal: De feudis, I, 5, 11 ff.; Ulrich Zasius: Responsorum, I, cons. 1; Roland a Valle: Consiliorum, I, cons. 29, num. 26; Matthew Wesenbeck: Consilia, cons. 40, num. 44; cons. 27, num. 28; Andreas Gail: De pace publica, I, 6, 19 és Practicarum observationum, II, obs. 57, 7 f.
vii Henry Rosenthal ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy a császár nem nevezhet ki önmagával egyenrangú személyt. De feudis, I, 5, 10.
ix A Holland Grófságra, Zeelandra és Frízföldre vonatkozó példák Emmanuel Meteren A General History of the Netherlands, XIV és XX; valamint Ubbo Errunius De jure et agro Groningae című művében olvashatók. Lásd még Josias Simler: De republica Helvetiorum.
ix Bodin úgy véli, hogy a nagyon fontos és nagy horderejű kérdésekben nem elég mindenkit értesíteni, hanem az érintettek legalább kétharmadának jelen kell lennie az ülésen, még akkor is, ha nem születik egyhangú döntés. The Commonweale, III/7.

Forditotta: SZÁSZ Alpár Zoltán
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban