Antonio SODA, Vincenzo CERULLI IRELLI
A versenyképes demokrácia
Kilátó 
1. Érvek a Köztársaság új, szövetségi szerkezete mellett: a társadalom, a pártok, az állam, az intézmények válsága
A „hatalom laikussá tételének” hosszú szakasza, szentből világivá való átalakítása a felvilágosodás beköszöntével, a népi szuverenitáshoz – a jakobinus alkotmányoktól a kortárs alkotmányokig – való ünnepélyes visszavezetése jó ideje felélte a demokratikus eszmény kiterjesztésének belső forrásait.

Az állami demokráciáról a hatalom demokráciájára való áttérésről, amelyet szükségszerűnek tekintettek, kiderült, hogy vagy nem létezik, vagy nem más, mint hamis ábránd. A szabad demokrácia hagyománya – a jogok elismerésének formális egyenlősége – és a baloldali álláspont – a jakobinus eredetű egyenlőség –, amelynek célja, hogy a politikai képviselet révén kifejezett új népi szuverenitásra alapozva a demokratikus hatalom egyetlen központját építse fel, amely szavatolhatja a jogokat, a politikai szabadságjogoktól a társadalmi jogokig, most egy bonyolult, pluralista, konfliktusokkal terhes társadalommal szemben találja magát, amely hajlamos az új állampolgárság státusából kizárni nem elhanyagolható számú személyt.

A monista társadalomra jellemzően, a szuverenitás centripetális átalakítása egyenesen oda vezetett, hogy kétségbe vonta a puszta létezését is egy olyan politikai hatalomnak, amelyet ontológiailag az általánosságnak és az ellentétes érdekek elfogultságán való fölülemelkedésnek kellene jellemeznie, hogy beteljesíthesse a közéleti szintézis és közvetítés hivatását.

A hatalom kettős ellentétben él. Olyan csúcsszervezetekbe központosul, amelyek törvényileg szabályozzák és egységesítik a különféle periferiális valóságokat, ugyanakkor pedig egyre kevésbé képes kormányozni a területi sajátosságokat, amelyek mindinkább centrifugális formákba és dimenziókba kezdenek szerveződni.

Kifelé ki van szolgáltatva a globalizációs folyamatnak, amely a gazdaság és a terület közötti kapcsolat objektív feloldására irányul, és amelynek következménye az államok lemondása szuverenitásuk egyre több eleméről az államok fölött álló szervek javára, vagy még brutálisabban, az államhatalom alárendelése a világ pénzügyi hatalmainak; ugyanakkor egy folyamatos feszültség – a szubszidiaritás igénye – arra készteti, hogy a közösségekhez közel álló, diffúz hatalmak formájában szerveződjék újra.

A hatalom válsága tehát a politika válsága. Ugyanakkor az alkotmányok válsága is, minthogy ezek, mint legfőbb szabályozó törvények, elveszítik magát a szabályozás tárgyát: a hatalmat.

Még néhány évvel ezelőtt, a költségvetési politika révén, az államhatóságoknak jelentős döntéshozó hatalmuk volt gazdasági téren. A nagy területekre vonatkozó pénzügyi politikák megjelenésével (számunkra az Európai Monetáris Unió, mások számára a dollárövezet, megint másoknak a Mercosur, és így tovább) a kormányok hatásköre a szolgáltatások, közmunkák és szabványok politikájára szorítkozik.

De még ezt a hatalmat is korlátozza a vállalatok rendszerével való előnycsere modellje, amelynek gazdasági fejlődést kell eredményeznie, és a tőke mozgásszabadsága, amely kizárja az államot a csereforgalomból.

Vidéken egy másik, alapvető jelenség figyelhető meg: megszűnt az igény a politikára mint a társadalom és az állam közötti közvetítőre.

A társadalom maga igyekszik állammá alakulni, és a képviselet különböző formáit pártolja, amelyek megkerülik a pártokat, a klasszikus formát, amely révén ebben a században a polgárok hozzájárultak a demokratikus államok döntései jellegének meghatározásához.

Világossá vált, hogy történelmi jelentőségű időszakot élünk, amelyben az alkotmány, az állam és a pártok fokozatos szétválásának vagyunk tanúi.

A változó vagy kikristályosodott osztályok, szakmai csoportosulások, érdekszövetségek, kivonva magukat a pártok közvetítése alól, az általános célok elérésében az őket képviselőket támogatják, vagy attól teszik függővé a támogatást, hogy képviselik-e azok az ő érdekeiket.

Ez a jelenség – amelyet, többek között, a pártok válsága is bizonyít – nem fogja tűrni a hatalom centralizmusát vagy távolságtartását, nem fogja tűrni a kormánytól és a felelősségtől elszakadt képviseletet. Ez az egyetlen pozitív vonása a politikai feldarabolódás, a társadalmi tagolódás, a – hol egyirányú, hol ellentétes – érdekek, tervek és eszmék ma egymásba folyó és konfliktusos szakaszosodásának.

De egy központosított államban a pártok szerepét nem a polgárok hatalma vállalja fel – ahogy gondolni lehetne, és ahogy egyesek csalárdul kijelentik. A polgárok hatalma mítosz marad, amelynek árnyékában már két évszázada forradalmak zajlanak le, és restaurációk mennek végbe.

A közvetlen és önirányító demokrácia, a hatalom és intézményei központosító szemléletében, összeegyeztethetetlen a bonyolult társadalmakkal, és a kizárólag referendum-kampányokkal megvalósított fogás csak az állampolgári döntőbíráskodás illúzióját táplálja.

Tehát a politikai hatalom formális centralizmusa nem felel meg a társadalmi centralizmusnak.

A hierarchikus társadalmakra jellemző politikai hatalom monopóliumának helyébe ma diffúz és differenciált hatalmak lépnek, amelyekben a politika csak a hatalom egy részét birtokolja, és amelyek kiterjedése és szabályozó hatalma egyenes arányban áll a rendelkezésére álló intézményes eszközökkel és cselekedeteik hatékonysági fokával.

Az egyedül általános jellegű politikai hatalom a központosított államban részleges alrendszerekbe csapódik le, s ezek mindig ki vannak téve a kockázatnak, hogy ratifikáljanak vagy elviseljenek máshol, nyitottabb és dinamikusabb hatalmi rendszerekben hozott döntéseket, elsősorban a gazdasági hatalom döntéseit, ami elkerülhetetlenül maga után vonja a demokrácia mozgásterének leszűkülését.

A pluralista társadalom társadalmi és politikai válsága lényegükben érinti az intézményeket is, amelyek látszólag erősnek és központinak tűnnek a problémák bonyolult halmazának kezelésében, de valójában gyengék, és képtelenek megfelelni az állampolgárok és az állam területén élő személyek új, fejlett polgáriassága igényeinek.

2. Az intézményreform terve
A fenti elemzés és az intézmények és társadalom viszonyának valóságos helyzete azt mutatják, hogy újra kell gondolni az intézményreform tervét. Kiindulópontként intézményeink sajátos korlátait, valamint a bonyolult társadalomban felmerülő helyzeteket és igényeket kell venni. A polgárok és intézmények egymástól való elszigetelődésének elkerülése végett hosszú távú versenyképes demokrácia-eszmére van szükség, amely a többközpontú hatalomrendszer logikája szerint a közvetlen kapcsolatot támogatja az általános szavazás és a minden szintű kormányok megválasztása között, a lakossághoz területileg legközelebb állóktól kezdve az országos kormányig.

A társadalmi feldarabolódás megszüntetésével és a testületi tagolódással szembeni politikai közvetítés nem konszociatív keresésével kapcsolatos hosszú távú versenyképes demokrácia-eszme az állampolgár, a választó mint a helyi és országos kormányok tulajdonosa, azok irányvonala meghatározójának érvényesülését jelenti, az akarat pluralista és progresszív kinyilvánításában kifejezve.

Azt jelenti, hogy nem kell megállni a rövid távú eszménél, az arányosság-parlamentarizmus egységnél, amely a parlamentre és a képviseletekre ruházza az állampolgár döntési jogát.

El kell utasítani azt a konzervatív elképzelést, hogy a demokrácia a társadalomnak az államra való levetítése, az ország fényképe a nemzetgyűlésben, amely védekezik a kormányokkal szemben, korlátozza és feltételekhez köti azok programválasztását, és nem ad teret a helyi realitásoknak.

Ez a szemlélet olyan ideológiai modellel hiszi leküzdeni az állampolgárok és intézmények közötti elhatárolódást, amely merev hovatartozásokon, stabil vagy alig módosítható társadalmi elrendezéseken, a választottaknak a párttagságtól való függőségén alapul.

A három történelmi aporia, a három racionális, objektív kétely, tehát a három akadály, amelyet a korszerű demokráciának le kell küzdenie (a politika szerepe az összetett társadalmakban a hatalommal való viszonya szempontjából; a többségi elv és a politika társadalmi minősége közötti viszony egy olyan korban, amelyben a polgárok többsége természetes hajlandóságot mutat arra, hogy a fennálló egyensúlyi viszonyokat védje, ami a gyengébb és a változásban érdekelt rétegek kizárásának és félreállításának fokozódó veszélyét hordja magában; végül pedig a problémák globalizációja és a politika kitartóan nemzeti jellege közötti ellentmondás) együttesen tulajdonképpen lehetetlenné teszi azt, hogy a demokráciát kizárólag a képviseleti intézmények központosítottságával határozzák meg.

Ellenkezőleg, szükséges szembeszállni azokkal a szemléletekkel, amelyek a politika elnyomását követelik a piac dinamikáinak beiktatása javára, illetve az államot egyedül e dinamikák elősegítésének és szabályozásának a céljából akarják megszervezni, és ilyen irányban is cselekszenek.

Ily módon oda jutnánk, hogy csak a szubnacionális föderalizmust fogadnánk el azért, hogy csökkentsük az országos és bolygószintű szolidaritás költségeit, egy olyan dimenzióban, ahol az elhatárolódást békésen elfogadják, ha ugyan nem tekintik kifejezetten értéknek.

Ezen a vonalon helyezkedik el a nemrég elfogadott, a régiók alkotmányos autonómiájára és kormányzási formájukra vonatkozó reform.

3. A reform irányvonalai
Mind az állam, mind a régiók úgy helyezkednek el az alkotmányos rendben, mint a törvényhozó hatalom egy részét gyakorló alanyok, a kettő között semmiféle alárendeltségi viszony nem létezik, hanem olyan mellérendeltségi viszonyban állnak, amelyben az alkotmány elveinek és értékeinek megvalósítására irányuló együttműködést saját hatáskörök kiosztása határozza meg. Az esetleges konfliktusokat az alkotmánybíróság, az alkotmányos törvényesség bástyája oldja meg.

Ebben az opcióban az 1948-as alkotmányozó nemzetgyűlés legmélyrehatóbb és legeredetibb felismerése van benne: az alaptörvény 5. szakasza, profetikusan, a köztársaság egységének és oszthatatlanságának kimondása után, elrendeli a helyi autonómiák támogatását mint olyan politikai és intézményi alanyokéit, amelyek keletkezésének és működésének létjogosultságát nem az állam hatalmi döntése adja meg: már az állam megalakulása előtt léteztek, a köztársaság tehát nem létrehozásukat, hanem elismerésüket helyezi kilátásba.

Ez olyan tervezet, amely intézményes téren is közelítené hazánkat Európához, amely nagyrészt már ésszerűsítette és megerősítette autonómiarendszerét. Ezt a gondolatot az erős intézmények – plurális és diffúz hatalmi központok – létrehozásának, valamint egy rugalmas és hatékony közigazgatás kialakításának szándéka ihlette: ezek azok az eszközök, amelyekkel szembe lehet szállni más, demokratikus legitimitással nem rendelkező hatalmakkal, amelyek adott szektorok – időnként önző – érdekeit szolgálják.

Ebből a szempontból közismert az intézmények, a gazdaság és a fejlődés összefonódása és együttélése. A gyenge intézmények, a központosított hatalom, az elburjánzó és konfliktusos bürokratikus apparátusok nemcsak a hatalom és polgár elválasztását és egymástól való eltávolodását okozzák, hanem akadályozzák a gazdasági fejlődést és a kormányprogramok megvalósítását is.

Napjaink összetett társadalma új föderális megegyezést igényel, amely elismeri mindazon területi politikai intézmény egyenlő alkotmányos méltóságát, amelyben a közösség társadalmi, gazdasági, kulturális, erkölcsi élete jut kifejezésre, az adott intézmény fokának, természetének és hatáskörének, szerepének és szakszerűségének egész változatosságában.

Csak így tehetnek szert az intézmények arra az erőre, arra a legitimitásra, amely révén ellenállhatnak a felbomlás, a korporativizmus, a feldarabolódás, az ellentétes érdekek állandó konfliktusa irányába való taszításnak.

Gondoljunk a föderalizmusra mint olyan folyamatra, amely, a közösségtől indulva, érinti egyrészt az intézményi alanyok természetét, formáját, hatalmát, hatáskörét, felügyeletét és a közöttük levő kapcsolatokat, másrészt pedig ezen intézmények és az állampolgárok közötti kapcsolatokat. Úgy gondoljuk, ezzel megadtuk a választ arra az igényre, hogy éppen az államforma újragondolásának szakaszában, amelyet az állam szuverenitásának az államok fölötti intézményekkel szembeni fokozatos csökkenése jellemez, a hatalom átkerüljön a polgárokhoz.

A hagyományokat, a történelmet, a különböző autonómiákat, az olasz municípium képességeit egy új alkotmányos modellben kell kifejezetten elismerni és a jövőre előrevetíteni.

A rendszerünkben uralkodó párhuzamosság történelmi elve, amely szerint a szabályt diktáló alany szükségszerűen a szabály megfelelő alkalmazásáról is gondoskodik közigazgatása révén, felbomlott. Helyén most ott tornyosul az apparátusok elszaporodásának, a funkciók megkettőződésének, a feladatok egymásra tevődésének, a hatáskörök összezavarodásának, a felelősség kétessé válásának – a tehetetlenség, késedelmek, önkény, az állampolgári jogok megtagadásának megannyi forrása – alkotmányos akadálya.

A föderális megegyezés a helyi politikai intézményeknek a bevételekre és kiadásokra vonatkozó pénzügyi autonómiájában testesül meg.

A források autonómiájához, amely saját adók és bevételek, többlet- és pótadók, az országos adóbevételből való részesedés révén valósul meg, az egy lakosra eső kisebb pénzügyi kapacitással rendelkező területek számára hozzáadódnak egy országos kiegyenlítő alapból származó bevételek, oly módon, hogy biztosítsák a helyi intézmények számára az alkotmányban megszabott, valamint az utána megvalósított autonómiaformákon és módokon keresztül elnyert hatalom keretében általuk ellátott funkciók teljes finanszírozásának képességét (a sajátosság elvének kiterjesztése).

A parlament által vizsgált reform tehát újratervezi országunk intézményeit, annak tudatában, hogy ezek azok a reális folyamatok, amelyek meghatározzák egy modern és fejlett társadalom arculatát, és hogy az államnak és a politikai intézményeknek egyrészt össze kell gyűjteniük az állampolgárok és vállalatok által termelt újítási igényeket, másrészt pedig újra fel kell vállalniuk egy vezetési és irányítási funkciót, amely által a hatalom többközpontúságában, az állampolgári jogok szavatolásában, egy senkit hátra nem hagyó fejlődésben feloldhatók a pluralista és összetett társadalom elkerülhetetlen konfliktushelyzetei.

Összefoglalva, a javaslat fő pontjai a következőkre vonatkoznak:
a) a szövetségi rendet alkotó alanyok meghatározása, egyenlő alkotmányos méltósággal; b) általános jellegű törvényhozói hatáskör odaítélése a régióknak, a szövetségi érdekű ügyek kizárásával, valamint kiegészítő hatáskör olyan ügyekben, amelyekben az állam csak az alapvető elveket határozza meg; c) későbbi, fejlettebb autonómiaformák előrelátása a közönséges státusú régiók számára; d) adó-föderalizmus az adózási képesség autonómiaelve szerint, a régiók hozzájárulása az államkincstári adókhoz, források és hatáskörök megfeleltetése, szolidaritási alap, rendkívüli beavatkozások a területi aránytalanságok kiküszöbölésére; e) az intézményi szubszidiaritás elve (a társadalmi szubszidiaritás elve az alkotmány első részében lesz megfogalmazva); f) a község központisága a közigazgatási funkcióban; g) a területi politikai intézmények tevékenységének legitimitása és érdeme külső ellenőrzésének megszüntetése; h) a szövetségi rendet alkotó alanyok alkotmányos védelme; i) területi igazságügyi tanácsok (békebíróságok) létrehozása a jogszolgáltatás első területi kifejezőiként, és a közösség széles körű és közvetlen részvétele az igazságszolgáltatásban; l) a kormánybiztosi szerepkör megszüntetése; m) az Állam-Régiók-Városok Konferencia alkotmányosítása és területi tagolása.

A javaslatból szándékosan kihagytuk a második Házra vonatkozó kérdéseket (a Régiók Háza vagy a Szövetségi Szenátus, amely a területi intézmények és a központ szükséges összekötője), és következésképpen nem tárgyaltuk a források rendszerének új rendjére és a parlament-kormány viszonyára vonatkozó kérdéseket. Ezeket a vitatott és robbanásveszélyes témákat a politikai erőknek később részletesen meg kell tárgyalniuk. De kihagyásuk nem csökkenti a javaslat érvényességét: egy olyan reformterv kezdetéről van szó, amely képes föderális irányban átalakítani országunk rendjét.

Az olasz alkotmány

V. fejezet
A régiók, a megyék, a községek
114. cikkely1
A Köztársaság községekből, megyékből, megyei jogú városokból, régiókból és államból áll.

A községek, a megyék, a megyei jogú városok és a régiók autonóm intézmények, saját alapszabállyal, hatalommal és funkciókkal, az alkotmányban rögzített elvek szerint.

Róma a Köztársaság fővárosa. Rendjét az állam törvénye szabályozza.

115. cikkely
A 2001. október 18-i 3-as számú alkotmánytörvény 9. cikkelyének 2. bekezdése hatályon kívül kerül.

116. cikkely
Friuli-Velence Giulia, Sardegna, Sicilia, Trentino-Alto Adige/Südtirol és Valle d’Aosta/Vallée d’Aoste, az alkotmánytörvénnyel elfogadott alapszabályaiknak megfelelően, sajátos autonómiaformákkal és feltételekkel rendelkeznek.

A Trentino-Alto Adige/Südtirol régió Trento és Bolzano autonóm megyéből áll.

Az érdekelt régiók kezdeményezésére, állami törvénnyel, további sajátos autonómiaformák és feltételek adhatók más régióknak, a 117. cikkely 3. bekezdésében és ugyanazon cikkely 2. bekezdésének l) (a békebíróság megszervezésére korlátozva), n) és s) pontjában megjelölt problémákra vonatkozóan, a helyi intézmények meghallgatásával, a 119. cikkelyben rögzített elvek tiszteletben tartásával. A törvényt a parlament házai fogadják el a képviselők abszolút többségének szavazatával, az állam és az illető régió közötti megegyezés alapján.

117. cikkely2
A törvényhozói hatalmat az állam és a régiók gyakorolják, az alkotmány, valamint a közösségi alapszabályokból és a nemzetközi egyezményekből származó kötelezettségek tiszteletben tartásával.

Az állam kizárólagos törvényhozói hatáskörébe tartoznak a következők:

a) a külpolitika és az állam nemzetközi kapcsolatai; az állam kapcsolatai az Európai Unióval; menedékjog és a nem uniós országok állampolgárainak jogi státusa;
b) bevándorlás;
c) a Köztársaság és az egyházak közötti kapcsolatok;
d) a védelem és a fegyveres erők; állambiztonság; fegyverek, lőszerek és robbanóanyagok;
e) a pénznem, a tartalékok és a pénzügyi piacok védelme; a verseny védelme; a valutarendszer; az állam adózási és könyvelési rendszere; a pénzügyi források kiegyensúlyozása;
f) az állam szervei és a rájuk vonatkozó választási törvények; állami referendumok; európai parlamenti választások;
g) az állam és az országos közintézmények közigazgatási rendje és szer vezete;
h) közrend és közbiztonság, a helyi közigazgatási rendőrség kivételével;
i) állampolgárság, polgári és családi állapot, anyakönyv;
l) igazságszolgáltatás és eljárási jogszabályok; polgári és büntető törvénykönyv; közigazgatási igazságszolgáltatás;
m) az ország egész területén biztosítandó, polgári és szociális jogokhoz kapcsolódó juttatások alapvető szintjeinek megállapítása;
n) általános oktatási jogszabályok;
o) szociális védelem;
p) választási törvénykezés, a kormány szervei és a községek, megyék és megyei jogú városok alapvető funkciói;
q) vámügy, az országhatárok védelme és nemzetközi konfliktuskezelés;
r) súlymértékek, az idő mérése és meghatározása; az állami, régió- és helyi közigazgatási adatok statisztikai és informatikai összesítése;
s) környezetvédelem, az ökoszisztéma és a kulturális értékek védelme.

Megosztott törvénykezés alá esnek a következők: a régiók nemzetközi és az Európai Unióval való kapcsolatai; külkereskedelem; munkavédelem és a munka biztonsága; oktatás, az oktatási intézmények autonómiáját kivéve, a szakmai oktatás és képzés kivételével; szakmák; tudományos és technológiai kutatás és az újítások támogatása a termelő szektorokban; egészségvédelem; élelmezés; sporttörvénykezés; polgári védelem; területi kormányzás; polgári kikötők és repülőterek; nagy szállítási és navigációs hálózatok; a kommunikáció szabályozása; az energia termelése, szállítása és országos elosztása; kiegészítő és integrációs társadalombiztosítás; a közháztartási mérlegek összehangolása, a pénzügyi és adózási rendszerek összehangolása; a kulturális és környezeti értékek hasznosítása, kulturális tevékenységek támogatása és szervezése; takarékpénztárak, földhitelbankok, regionális jellegű hitelszövetkezetek; regionális jellegű föld- és agrárhitelintézmények. A megosztott törvénykezés tárgyát képező ügyekben a törvényhozói hatalom a régióké, viszont az alapelvek meghatározása az állami törvénykezés hatáskörébe tartozik.

A régiók törvénykezési hatáskörébe tartozik minden olyan ügy, amely nincs kifejezetten az állam törvénykezési hatáskörébe utalva.

A régiók, valamint Trento és Bolzano autonóm megye, a hatáskörükbe tartozó ügyekben, részt vesznek a közösségi rendszabályok kialakítására vonatkozó közvetlen döntésekben, és gondoskodnak a nemzetközi egyezmények és az Európai Unió határozatainak megvalósításáról illetve alkalmazásáról, az állam törvényei által megszabott eljárási rend szempontjából, amely mulasztás esetén szabályozza a helyettesítő hatalom gyakorlásának módját.

A hatalom szabályszerűen az államot illeti a kizárólagos hatáskörébe tartozó törvényalkotást illetően, ha nem utalják azt a régiók hatáskörébe. Minden egyéb ügyben a hatalom szabályszerűen a régiókat illeti. A hatalom szabályszerűen a községeket, megyéket és megyei jogú városokat illeti a saját feladataik megszervezésének és teljesítésének rendjére vonatkozóan.

A regionális törvények eltávolítanak minden akadályt, amelyek megakadályozzák a férfiak és nők teljes egyenlőségét a társadalmi, kulturális és gazdasági életben, és támogatják a férfiak és nők egyenlő esélyét a választott tisztségek betöltésére.

Regionális törvény ratifikálja a régió és más régiók közötti, saját funkcióik jobb gyakorlását lehetővé tevő egyezményeket, akár közös szervek létrehozásával is.

A hatáskörébe tartozó ügyekben a régió egyezményeket köthet államokkal, és megállapodásokat köthet más államok belső területi intézményeivel, az állam törvényei által szabályozott esetekben és formákban.

118. cikkely
A közigazgatási funkciókat a községek látják el, kivéve azokat az eseteket, amikor egységes gyakorlásuk biztosítása érdekében a megyék, megyei jogú városok, régiók vagy az állam hatáskörébe kerülnek, a szubszidiaritás, megkülönböztetés és megfelelőség elvei alapján.

A községek, megyék és megyei jogú városok saját, valamint az állami vagy regionális törvények által a hatáskörükbe rendelt közigazgatási funkciókat töltenek be.

Állami törvény szabályozza az állam és a régiók közötti egyeztetést a 117. cikkely 2. bekezdésének b) és h) pontjában megnevezett ügyekben, emellett szabályozza a kulturális javak védelmében alkalmazható egyezmény- és együttműködés-formákat.

Az állam, a régiók, a megyei jogú városok, a megyék és a községek támogatják a polgárok – egyéni vagy társult formájú – önálló kezdeményezéseit közérdekű tevékenységek végzésére, a szubszidiaritás elve alapján.

119. cikkely
A községek, a megyék, a megyei jogú városok és a régiók pénzügyi autonómiával rendelkeznek a bevételek és kiadások tekintetében.

A községek, a megyék, a megyei jogú városok és a régiók önálló forrásokkal rendelkeznek.

Saját adókat és bevételeket szabnak meg és alkalmaznak, az alkotmánnyal összhangban és az állami pénzügyek és az adórendszer összehangolásának elvei szerint. Részesednek a területük szerinti államkincstári adóbevételből.

Állami törvénnyel egy kiegyenlítő alapot hoznak létre, felhasználási megkötések nélkül, az egy lakosra eső kisebb pénzügyi kapacitással rendelkező területek számára.

Az előbbi bekezdésekben felsorolt forrásokból származó alapok lehetővé teszik a községek, megyék, megyei jogú városok és régiók számára a hatáskörükbe utalt közéleti funkciók teljes finanszírozását.

A gazdasági fejlődés, a társadalmi összetartás és szolidaritás támogatására, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, a személyi jogok tényleges gyakorlásának elősegítésére vagy a funkcióik normális teljesítésétől eltérő célok érdekében az állam pótlólagos forrásokat biztosít, és különleges intézkedéseket tesz bizonyos községek, megyék, megyei jogú városok és régiók javára.

A községek, megyék, megyei jogú városok és régiók az állam törvényeiben meghatározott általános elvek szerint megítélt saját vagyonnal rendelkeznek. Csak beruházási költségek fedezésére folyamodhatnak kölcsönökért. A kölcsönszerződések tekintetében mindenféle állami garanciavállalás kizárt.

120. cikkely
A régió nem szabhat ki vámilletéket a régiók közötti importra, exportra vagy tranzitra, és nem hozhat olyan intézkedéseket, amelyek bármilyen módon akadályoznák a személyek és javak szabad forgalmát a régiók között, és nem korlátozhatják a munkához való jog szabad gyakorlását az ország területének egyik részén sem.

A kormány a régiók, megyei jogú városok, megyék vagy községek szerveinek a helyébe léphet abban az esetben, ha azok nemzetközi jogszabályokat és egyezményeket, illetve közösségi jogszabályokat szegnek meg, vagy ha súlyos veszélybe kerül a közbiztonság és -erkölcs, vagy ha a jogi vagy gazdasági egység védelme, különösen a polgári és társadalmi jogokat érintő szolgáltatások lényeges szintjeinek védelme megköveteli, a helyi kormányok területi határaitól függetlenül. A törvény meghatározza azokat az eljárásokat, amelyek szavatolják, hogy a helyettesítő hatalmat a szubszidiaritás és a tisztességes együttműködés elvének tiszteletben tartásával gyakorolják.

121. cikkely
A régió szervei: a regionális tanács, a végrehajtó bizottság és annak elnöke.

A regionális tanács gyakorolja a régiót megillető törvényhozói hatalmat és más, az alkotmány és a törvények által hatáskörükbe utalt funkciókat. Törvényjavaslatokat nyújthat be a parlamenthez.

A régió végrehajtó bizottsága a régió végrehajtó szerve.

A végrehajtó bizottság elnöke képviseli a régiót; igazgatja a végrehajtó bizottság politikáját, és felel érte; kihirdeti a törvényeket, és regionális rendszabályokat ad ki; igazgatja az állam által a régiók hatáskörébe utalt közigazgatási funkciókat, a köztársasági kormány rendelkezéseinek megfelelően.

122. cikkely
A választási rendszert, az elnöknek és a régió végrehajtó bizottsága más tagjainak, valamint a regionális tanácstagoknak megválaszthatatlansági és összeférhetetlenségi eseteit a régiótörvény szabályozza a köztársasági törvény által megszabott alapelveknek megfelelően, amely a választott szervek mandátumának időtartamát is megszabja.

Senki nem lehet egy időben tagja egy tanácsnak vagy egy regionális végrehajtó bizottságnak és a parlament egyik házának, egy másik tanácsnak vagy regionális végrehajtó bizottságnak vagy az Európai Parlamentnek.

A tanács saját tagjai közül választ elnököt és egy elnöki hivatalt.

A regionális tanács tagjai nem vonhatók felelősségre a tisztségük gyakorlása során megfogalmazott véleményükért és szavazataikért.

A regionális végrehajtó bizottság elnökét, ha a regionális alapszabály nem rendelkezik másként, általános és közvetlen szavazással választják meg. A választott elnök nevezi ki és hívja vissza a végrehajtó bizottság tagjait.

123. cikkely
Minden régiónak van egy alapszabálya, amely az alkotmánnyal összhangban meghatározza a régió kormányformáját és alapvető szervezési és működési elveit. Az alapszabály szabályozza a kezdeményezési és referendumjog gyakorlását a régió törvényei és közigazgatási intézkedéseivel kapcsolatban, valamint a regionális törvények és rendszabályok közzétételét.

Az alapszabályt a regionális tanács fogadja el és módosítja tagjai abszolút többségének a szavazatával, két, egymástól legalább két hónap távolságra megtartott tárgyalás után elfogadott törvénnyel. Az ilyen törvényt nem szükséges a kormánybiztossal láttamoztatni. A Köztársaság kormánya, a kihirdetésétől számított 30 napon belül, alkotmányossági kifogást emelhet a regionális alapszabály ellen az alkotmánybíróságon.

Az alapszabályt népi referendumnak kell alávetni kihirdetésétől számított három hónapon belül, ha a régió választópolgárainak fele vagy a regionális tanács tagjainak egyötöde ezt igényli. A referendumnak alávetett alapszabály nem tehető közzé, ha azt nem fogadják el az érvényes szavazatok több ségével.

Minden egyes régióban az alapszabály szabályozza a helyi önkormányzatok tanácsát, amely a régió és a helyi intézmények közötti konzultációs szerv.

124. cikkely3
Hatályon kívül helyezve.

125. cikkely
A régióban elsőfokú közigazgatási igazságszolgáltatási szerveket hoznak létre, a Köztársaság törvénye által meghatározott szabályzat szerint. A régió fővárosától eltérő székhelyű részlegek is alapíthatók.

126. cikkely
A Köztársaság elnökének indokolt rendelete alapján feloszlatható a regionális tanács, és eltávolítható tisztségéből a végrehajtó bizottság elnöke, ha alkotmányellenes cselekedetet vagy súlyos törvénysértést követ el. A feloszlatás és az eltávolítás elrendelhető állambiztonsági okokból is. A rendelet elfogadásakor figyelembe kell venni a régióügyekkel foglalkozó, köztársasági törvény által meghatározott módon létrehozott, képviselők és szenátorok alkotta bizottság véleményét.

A regionális tanács bizalmatlansági indítványt nyújthat be a végrehajtó bizottság elnöke ellen, ha tagjainak legalább egyötöde aláírta azt, és a tagok abszolút többsége név szerinti szavazással elfogadta. Az indítvány megtárgyalására nem kerülhet sor hamarabb, mint három nappal annak bemutatása után.

Az általános és közvetlen szavazással választott végrehajtó bizottsági elnök elleni bizalmatlansági indítvány elfogadása, valamint az elnök eltávolítása, tartós akadályoztatása, halála vagy lemondása maga után vonja a végrehajtó bizottság lemondását és a tanács feloszlatását. A tanács tagjai többségének egyidejű lemondása is ugyanazokkal a következményekkel jár.

127. cikkely
Ha a kormány úgy véli, hogy egy regionális törvény túllépi a régió hatáskö rét, a kihirdetésétől számított hatvan napon belül alkotmányellenességi kifogást emelhet ellene az alkotmánybíróságon.

A régió, ha úgy véli, hogy az állam vagy egy másik régió egy törvénye vagy törvényerejű rendelete sérti a régió hatáskörét, alkotmányellenességi kifogást emelhet ellene az alkotmánybíróságon, az illető törvény vagy törvényerejű rendelet kihirdetésétől számított hatvan napon belül.

128–130. cikkely
Hatályon kívül helyezve.

131. cikkely
Létrejönnek a következő régiók:

Piemont; Valle d’Aosta; Lombardia; Trentino-Alto Adige; Veneto; Friuli-Venezia Giulia; Liguria; Emilia-Romagna; Toscana; Umbria; Marche; Lazio; Abruzzi; Molise; Campania; Puglia; Basilicata; Calabria; Sicilia; Sardegna.

132. cikkely
A regionális tanácsok véleményének meghallgatása után alkotmánytörvénnyel elrendelhető meglévő régiók összeolvadása vagy új régiók létrehozása, legkevesebb egymillió lakossal, ha az érintett lakosság legalább egyharmadát képviselő községi tanácsok ezt igénylik, és népszavazás keretében az illető lakosság többsége elfogadja a javaslatot.

Az érdekelt lakosság többségének és az érdekelt község vagy községek referendum keretében kifejezett hozzájárulásával, köztársasági törvény útján, a regionális tanácsok véleményének meghallgatásával, jóváhagyható egyes, ezt kérvényező megyék és községek kiszakítása egy régióból és egy másik régióhoz való csatlakozásuk.

133. cikkely
A megyei közigazgatási kerületek megváltoztatása és új megyék létrehozása egy régió területén belül köztársasági törvénnyel lehetséges, a községek kezdeményezésére, az illető régió meghallgatásával.

A régió, az érintett lakosság meghallgatásával, törvényei által saját területén új községeket hozhat létre, és megváltoztathatja azok közigazgatási kerületeit és elnevezését.

Jegyzetek
1 A cikkely eredeti szövege a következő volt: „A Köztársaság régiókra, megyékre és községekre oszlik.”
2 A cikkely eredeti szövege a következő volt: „A régió a következő ügyekben bocsát ki jogszabályokat az állam törvényei által megszabott alapelveknek megfelelően, azzal a feltétellel, hogy az illető jogszabályok ne legyenek ellentétesek a nemzeti érdekekkel, és más régiók jogait ne sértsék: a régió hivatalainak és közigazgatási intézményeinek a rendje; községi körzetek; helyi, városi és falusi rendőrség; vásárok és piacok; közjólét, egészségügyi és kórházi szolgáltatások; kézművességi és szakmai oktatás, iskolai segélyezés; helyi intézmények múzeumai és könyvtárai; városrendezés; idegenforgalom és vendéglátóipar; helyiérdekű villamos- és autóbuszvonalak; úthálózat, vízvezetékek és regionális jellegű közmunkák; tavi hajózás és tavi kikötők; ásványvizek és termálvizek; bányák és tőzegtelepek; vadászat; halászat belső vizekben; mezőgazdaság és erdőgazdálkodás; kézműipar; más, alkotmánytörvényben megjelölt ügyek. A köztársasági törvények megkövetelhetik a régióktól az illető törvény alkalmazására vonatkozó rendszabályok kiadását.”
3 A cikkely eredeti szövege a következő volt: „A régió fővárosában székelő kormánybiztos felügyeli az állam által gyakorolt összes közigazgatási funkciót, és összehangolja ezeket a régió által gyakorolt funkciókkal.”

Románia alkotmánya

V. fejezet

A központi igazgatás
115–118. cikkely
(A minisztériumokról, a fegyveres erőkről – ideértve a rendőrséget és az állam hírszerző szolgálatait – és a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsról.)

A helyi közigazgatás
119. cikkely
Alapelvek
A területi közigazgatás egységeinek közigazgatása a helyi autonómiának és a közszolgáltatások decentralizálásának az elvén alapul.

120. cikkely
Községi és városi hatóságok
(1) A törvény feltételei között választott helyi tanácsok és a választott polgármesterek képezik a községek és a városok helyi autonómiáját megvalósító közigazgatási hatóságokat.

(2) A helyi tanácsok és a polgármesterek a törvény feltételei között autonóm közigazgatási hatóságok, megoldják a községek és a városok közügyeit.

(3) Az (1) bekezdésben említett hatóságok létrehozhatók a municípiumok területi-közigazgatási alegységeiben is.

121. cikkely
A megyei tanács
(1) A megyei tanács a községi és a városi tanácsok tevékenységét a megyei szintű közszolgáltatások ellátására összehangoló közigazgatási hatóság.

(2) A megyei tanács a törvény feltételei szerint választandó meg, és eszerint működik.

122. cikkely
A prefektus
(1) A kormány egy-egy prefektust nevez ki minden egyes megyébe és Bukarest municípiumba.

(2) A prefektus helyi viszonylatban a kormány képviselője, ő vezeti a minisztériumok és a többi központi szerv területi-közigazgatási egységekbeli decentralizált közszolgáltatásait.

(3) A prefektus feladatkörét a törvény szerint kell megállapítani.

(4) A prefektus a közigazgatási bíróság előtt megtámadhatja a megyei, a helyi tanács vagy a polgármester valamely aktusát, ha ezt törvényellenesnek véli. A megtámadott aktus jog szerint felfüggesztettnek tekintendő.

Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban