Interjú Valéry Giscard d’Estaing-nel
„Az Unióban a fejlődni akarás uralkodik”
Kilátó 
Interjú Valéry Giscard d’Estaing-nel, az európai Konvent elnökével*

— A Nizzai Szerződés ratifikálásáról folyó vita során, a Nemzetgyűlésben, „előremenekülésnek” minősítette a 2004-ben tartandó konferenciát az Európai Unió reformjáról. Ma ön annak a Konventnek az elnöke, amelynek elő kell azt készítenie. Nem ellentmondás ez?
— Az amszterdami és nizzai szerződések tárgyalásai a frusztráció érzését hagyták maguk után. De azóta bizonyos fejlődés történt. Megértettük, hogy ha a kormányközi konferenciák (IGC) módszerét alkalmazzuk az Unió megreformálására, zsákutcába jutunk. Egy ilyen tárgyalási rendszerben mindenki a saját országa álláspontját és érdekeit védi. Tizenöt résztvevő esetében ez a rendszer megbénul. Ez adta az ötletet, hogy egy Konventet hozzunk létre. Az eredeti elképzelés szerint a Konventnek nagyon szerény célkitűzése volt: egy újabb IGC előkészítése 2004-re, négy pontra korlátozva: a hatáskörök elosztása, az Alapvető Emberi Jogok Chartájának beillesztése az intézményszerkezetbe, az országos parlamentek szerepe, a szövegek egyszerűsítése. A franciák úgy gondolták, ehhez kellene tartanunk magunkat. A vita jellege megváltozott, amikor a németek, majd mások is, például az olasz elnök, felvetették egy szövetségi struktúra, egy európai alkotmány lehetőségét. A maguk részéről a Francia Köztársaság elnöke és miniszterelnöke is felvetették az alkotmány ötletét. Lassacskán tanúi lehettünk egy, a vita kiszélesítésére irányuló mozgalomnak. A decemberben, a laekeni csúcson bejelentett Konvent tovább megy, mint eredetileg tervezték. A laekeni nyilatkozat váratlanul egyértelmű utalást tesz egy alkotmányra.

— Valóban szükség van a reformokra? Igaz, hogy sok vezető elégedett a jelenlegi helyzettel?
— Egy folyamat kezdetén vagyunk. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. A jelenlegi rendszer nagyon tökéletlenül működik. A szeptember 11-e utáni európai álláspontok összehangolásának nehézsége is ezt bizonyította. Fennáll annak a veszélye, hogy zsákutcába jutunk, különösen egy 25 vagy 30 tagú Európa perspektívájában; ismét megjelent az a klasszikus tárgyalási stílus, amelyben mindenki csak a saját nemzeti érdekeit tartja szem előtt. Több ország vezetője meg van győződve arról, hogy tovább kell lépni. Ez nagyon erős meggyőződés német partnereink esetében. És hagyományosan igaz olasz partnereink esetében...

— Berlusconi úr, az olasz miniszterelnök nem egészen egyértelmű ebben a kérdésben. Ez a legkevesebb, amit elmondhatunk külügyminisztere, a nagyon európai Ruggiero menesztése után…
— Európai álláspontja tisztázásra szorul. Ezért leszek most pénteken Rómában, hogy találkozhassam vele. Nagyon fontos a Konvent munkájának folytatásához, hogy pozitív hozzájárulásra számíthassunk Olaszország részéről, amely az európai építkezés minden szakaszában jelen volt. A kivételesen erős erkölcsi álláspontot képviselő Ciampi úr elnökségét nagyon fontosnak tartjuk a Konvent elé terjesztendő javaslatok szempontjából. És végül ott van Tony Blair, akinek el kell olvasni legutóbbi, Birminghamban tartott beszédét, amelyben szigorúan elítéli az elmúlt huszonöt évben Európával szemben tanúsított brit álláspontot, és nagyobb mértékű részvételre szólítja fel Nagy-Britanniát. A Benelux államok fejlődéspártiak. Spanyolország óvatos, de jóindulattal viszonyul Európa valós alapokon álló fejlődéséhez. Röviden, a fejlődni akarás uralkodik.

— Úgy gondolja, hogy Blair úr mozdulhat?
— Amikor alkalmam volt beszélgetni vele, rámutattam, nem csak arról van szó, hogy javítsunk azon, amit az 1950-es évektől az 1990-es évekig tettünk, hanem arról, hogy a legelejéről kezdjük újra a dolgokat, hogy megnézzük, hogyan építhetnénk fel egy olyan rendszert, amely figyelembe veszi az új tényeket: Németország újraegyesítését, a kelet felé bővítést, a globalizációt. Új hozzáállással kell belevágni ebbe a munkába, és a siker akarásával. Ő egyetértett ezzel. Úgy éreztem, hajlik a pozitív viszonyulásra.

— Nem beszélt Franciaországról!
— Párizs azt akarta, hogy Franciaország töltse be a Konvent elnöki tisztét. A Köztársaság elnöke határozott elkötelezettje az ügynek, a miniszterelnök szintén. Ez jelzi, hogy akarják a sikert, érdekük fűződik hozzá.

— A külügyminiszter, Hubert Védrine, nem volt mindig nagy támogatója...
— Eleinte meglehetősen tartózkodó volt. De nagyon tevékeny volt Laeken előkészítésében, és pozitív szerepet játszott abban. Most, amikor a bővítés politikailag eldöntöttnek tekinthető, mindenki számára világos, hogy a rendszer nem lesz működőképes, ha nem gondoljuk újra az eddigi szerkezetet. A tizenkét tagról tizenötre való bővítés meggyengítette az Unió döntőképességét. Mindenki rájöhetett Nizzában, majd az utóbbi találkozókon, hogy 25 vagy 30 tag esetén a rendszer felmondja a szolgálatot. Aki nem akarja, hogy Európa működjön, az megelégszik a jelenlegi helyzettel. A többiek pontosan tudják, hogy újra el kell gondolkodnunk az európai tervek végcélján.

— Tehát az ön jelölése nem csupán Jacques Chirac abbeli óhajának az eredménye, hogy a választási kampány idején önt Brüsszelben lássa?
— Ez a hozzáállás szánalmas (piteux), a szó 16. századi értelmében! Talán hihető feltételezés volna, ha a köztársasági elnök lett volna a kezdeményező. De én voltam, én írtam neki. Egyszerűen kell látni a dolgokat: fontos volt, hogy ezt a Konventet Franciaország vezesse, és nekem volt némi jogcímem rá. A legtöbb európai kezdeményezésben részt vettem: a Tanács, a Parlament, a közös pénz létrehozásában, az európai mozgalom elnökségében, az Európai Parlament képviselője voltam, amellyel elfogadtattam a szubszidiaritás elvét.

— Az ön életkorát is szóba hozták.
— Ez teljesen jogos. De szórakoztató megfigyelni, hogy azok, akik a koromról beszéltek, nagyjából ugyanazok voltak, akik egy nálam idősebb, de amúgy teljesen elfogadható jelöltet támogattak. Az amerikai sajtóban, pontosabban a Wall Street Journal-ban, megjelent egy nagyon kellemetlen cikk. Küldtem nekik egy olvasói levelet, amelyben megírtam: „Ha javítani szeretnétek az Európa és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokon, ne kezeljétek úgy a Konventet, ahogyan mi sohasem kezeltük a Philadelphiai Konventet!” A Philadelphiai Konvent elnöke egy idős, nyugalmazott generális volt – igaz, győzelmes –, éspedig George Washington, aki négy évvel korábban lemondott parancsnoki tisztségéről.

— Milyen munkamódszert tervez alkalmazni?
— Az európai intézményháromszöggel – a Tanács, a Bizottság és a Parlament – fogunk együttműködni, és megpróbálunk középen elhelyezkedni. Nem tartozunk a háromszög egyik csúcsához sem. A Tanács nevezett ki bennünket, de a Parlamenttel, az egyetlen európai szintű demokratikus megnyilvánulási fórummal fogunk együtt dolgozni, és a Bizottsággal, figyelembe véve feladatának fontosságát az indítványok és javaslattételek terén.

— Tehát ön nem a kormányok képviselője?
— Nem. A kormányok hoztak létre bennünket, de nem vagyunk kormányszerv. Önálló intézmény vagyunk, amelynek a háromszög mindhárom csúcsával lesz kapcsolata.

— A múltban konföderatív típusú föderációt akart, most pedig a föderális kompetenciákkal rendelkező államszövetséget támogatja...
— Amióta csak elkezdődött az európai történet, éber szelleműnek kell lenned, nem szabad merev képletekbe zárkózni, mert a dolgok változnak. Ami számomra a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, az a kétsebességű Európa. Nem lehet azt mondani, hogy egy ilyen átfogó struktúrában vannak jobbak és kevésbé jók. Ez a megközelítés, amely a kemény magból indul ki, nem a legjobb. Én azt a rendszert részesíteném előnyben, amely lehetővé tette az európai pénzügyi uniót: a megegyezést közösen kötjük meg, de nem kötelezünk mindenkit az alkalmazására.

— És a megerősített együttműködések?
— Amióta léteznek, még sohasem használták őket. Az ilyen típusú eljárásnak az a hátránya, hogy az ilyen szerződések sorozata Európát teljesen átláthatatlanná teheti. Márpedig az Európával szembeni követelmények között a nagyobb átláthatóság is szerepel.

— Milyennek érzi a németek hozzáállását ezzel a tárgyalással kapcsolatban?
— Németország nagyon fontos Európában, és sohasem félt a jövő Európájára vonatkozó átfogó álláspontját kifejezni. A német elgondolásokat azok minden következményével együtt kell tanulmányozni. A francia–német páros élete továbbra is eleven. Nagyon szerettem ezt a bensőséges kapcsolatot. A német egyesítés után ez alábbhagyott, de az utóbbi hónapokban újra erőre kapott. Ez nem másodrendű dolog, hanem a fejlődés esélye egész Európa számára.

Jegyzet
* Le Monde, 2001. jan. 11.

Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban