DEMÉNY Péter
Levél a memorandistákhoz
Napirenden 
Júliusban Temesvárról utaztam haza. Még sohasem ültem az éhségvonaton, kíváncsian néztem hát az élmény elé. Nem kellett csalódnom: a vonat folyosóin bokáig ért a napraforgómag héja – hazánk e kétségtelen és nagyon is konkrét sajátossága nyáltól nedvesen csillogott a lábunknál; az ülések ragadtak a mocsoktól, s a fülkében az a sajátos, csak a romániai vonatokra jellemző bűz terjengett, amelyről az embernek az öngyilkosság jut az eszébe.

Hamar elhessegettem azonban ezt a nevetséges ábrándot, s azon kezdtem tűnődni, mit is tehetnék az unalom ellen. Olvasni nyilvánvalóan nem olvashattam – vannak helyek, ahol nyilvánvalóan nem olvashat az ember. Kinéztem hát az ablakon, s a tájban gyönyörködtem. Eszembe jutott egy korábbi szerelmem, aki nagy kiránduló volt; azon merengtem, mit tennék, ha hirtelen elémbukkanna az egyik szikla mögül, szemébe hulló frufruival, buja mozgásával… szóval, alig indultunk el, s én már nyakig ültem a romantikában.

Hál’ istennek nem hagytak benne ülni. Útitársam, egy szemlátomást paraszti sorból származó férfiú darab ideig nézegetett, aztán elővette kenyerét, szalámiját és paradicsomát; hol az egyikből, hol a másikból, hol a harmadikból harapott, s a falatokat, amelyek az ülésre hullottak, az evés végén egyszerűen a földre söpörte.

Ekkor nagy lélegzetet vett, és könnyes szemmel elmesélte, hogy fia rákos, és a temesvári kórházban fekszik, de úgyis kihozza ő onnan, mert a pópa meggyógyítja, de csak akkor, ha kihozza, mert a pópa megmondta, hogy csak akkor gyógyul meg, ha megérinti a Bibliát, úgyhogy ő mindenképpen kihozza, ha a fene fenét eszik is, s ha meghal, az Úr adta, az Úr vette el… e mondatnál bepárásodott a derék atyafi szeme.

Amúgy bakancsostól elnyúlt az ülésen (néhány kenyérmorzsán, szalámidarabkán és paradicsommagon feküdt), borostás, gondozatlan arcára húzta a kalapot, és megkért, költsem föl, ha Kolozsvárra érünk, nehogy Vatra Dornei-ig utazzon. Ő Dés mellőli, mondta még, és én? Kolozsvári vagyok, feleltem.

Válaszom annyira lázba hozta, hogy föltolta kalapját, és felült. És mi a helyzet Funarral, kérdezte. Polgármesterünknek akkoriban éppen a százkilencvenkilencedik pere zajlott. Nem tudom, mondtam az igazsághoz híven. Vajon leváltják-e, kérdezett tovább. Nem tudom, mondtam a magamét. Azon töprengtem, nem jött-e rá, hogy magyar vagyok, de semmilyen jel nem mutatott erre.

Nem hiszem, nyugtatta meg aztán magát. Vadim nem hagyja, folytatta egyre magabiztosabban. De igaza is van, jelentette ki kissé logikátlanul. Egy romániai pártot úgy kell hívjanak, bólogatott. Nagy-Románia, mondta, és a szemében győztes fények csillogtak. Nagy-Románia, ismételte, és tenyere élével az ülésre ütött.

Aztán visszafeküdt, kalapját a szemére húzta, és villámgyorsan elaludt. Én meg néztem a tájat, hátha valahonnan elősejlenek egy buja, gyönyörű lány körvonalai.

DEMÉNY PÉTER 1972-ben született Kolozsváron. Író, a kolozsvári Krónika főmunkatársa. Ikarus imája (versek), Marosvásárhely, 1994; Bolyongás (versek), Marosvásárhely, 1997.


2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban