TÓFALVI Zoltán
A Memorandum-vita előzményei
Napirenden 
Nemrégiben Adrian Năstase kormányfő újból nemet mondott a regionalizmussal kapcsolatos országos vita puszta felvetésére is. Szerinte regionális állam nem létezik, a kormány ilyen mesterséges vitákra nem pazarolhatja drága idejét. Egyelőre az aláírók vitázhatnak, cikkeket-könyveket írhatnak, ha azonban „akcióba lépnek”, a román állam minden kezdeményezést a törvény szigorával és az erőszakszervezetek segítségével torol meg.

A román köztudatban az olyan kulcsfogalmakat, mint „autonómia”, „regionalizmus”, „föderalizmus”, amolyan szitokszóként emlegetik. Amint várható volt, az erdélyi román és magyar értelmiségiek egy része által aláírt Memorandum közzététele hisztérikus reakciókat váltott ki a politikai elit döntő többségéből. Ioan Rus belügyminiszter hülyeségnek nevezte már magát a gondolatot is, Adrian Năstase miniszterelnök pedig „eltévelyedettek”-nek a Memorandum szerzőit. A „ráadás”-t Sabin Gherman, az Erdély–Bánát Liga elnöke adta meg. Legutóbbi székelyföldi polgári fórumain kijelentette, a kolozsvári „memorandisták” főbűne, hogy a könnyen „sebezhető” magyar állampolgárt, Molnár Gusztávot helyezték előtérbe. Szerinte egy román nemzetiségű vezéregyéniség sokkal könnyebben boldogulhatna „regionalizmus-ügyben”. Az ilyen érvelésnek, sajnos, „történelmi hagyományai” vannak Romániában.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem: szólnom kell! Mivel magyarázható ez a román politikusok és az államapparátus részéről megnyilvánuló, minden észérvet, logikát nélkülöző tiltakozás minden ellen, ami az autonómiával, a regionalizmussal, ne adj’ Isten, a föderalizmussal kapcsolatos?

Az 1956-os magyar forradalom ürügyén futószalagon gyártott romániai koncepciós perekben is akkor hozták a legsúlyosabb, gyakran kivégzéssel járó ítéleteket, amikor az autonómia, Erdély különleges státusának kérdése felvetődött. Sajnos, az erdélyi közvélemény nem tudja – Románia egészéről nem is beszélve –, hogy 1958-ban ennek a kérdésnek a puszta felvetéséért tizennégy személyt ítéltek halálra, és tizenkettőt ki is végeztek. Közülük az egyik, dr. Fîntînaru Alexandru aradi ügyvéd – mint a neve is mutatja – román nemzetiségű volt. Az Adrian Năstase kormányfő által oly nagy nyomatékkal emlegetett „szigor”-nak megfelelően nemcsak példát statuáltak, hanem könyörtelenül le is csaptak! A magyar forradalom leverése után Erdélyben rendezett öt, úgynevezett „hazaárulási per” már önmagában is jelzi a retorzió méreteit. Ezek a perek: a „Szoboszlay-per”, az „érmihályfalvi csoport”, az „ENSZ-memorandum”, a „Fodor Pál (Fodor Imre, Marosvásárhely alpolgármesterének édesapja) baráti köre” és a borgóprundi tüzér főhadnagy, Teodor Margineanu lázadási kísérlete. Az első négy az „erdélyi kérdés” megoldását tűzte ki céljául.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatására – Temesváron még korábban – különböző elképzelések születtek az erdélyi kérdés megoldására. Szoboszlay Aladár magyarpécskai-temessági plébános – igaz, beszélgetés szintjén és gyermekien naivul – felvetette a föderalizmus, a román–magyar konföderáció gondolatát is, amelyben Erdély lett volna az összekötő kapocs Románia és Magyarország között. Így kezdődött az ötvenes évek végének legsúlyosabb politikai pere, amelyben 56 személyt ítéltek el, köztük tizenegyet halálra, s tízet ki is végeztek; hozzátartozóik ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai.

Vonható-e párhuzam a jelenlegi kolozsvári Memorandum és Szoboszlay Aladár kezdeményezése között? Igen is, meg nem is. Azóta megváltoztak a körülmények, legalább meg lehet fogalmazni az elképzeléseket, s az aláírókat nem küldik azonnal a kivégzőosztag elé. De kétségtelen: a memorandisták számára sok tanulsággal szolgált volna, ha ismerik a perek történetét.

Tény: az 1950-es évek közepén éppen Temesvárról történt az első kezdeményezés a többpártrendszer visszaállítására, egy transzetnikus párt létrehozására. Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes, a gyergyószárhegyi rendház főnöke, a Szoboszlay-kezdeményezés szürke eminenciása (akit a perben életfogytiglani kényszermunkára ítéltek!) egy döbbenetes interjúban elmondta e sorok írójának: „Az 1954-es enyhülés (Sztálin halála – a szerk.) fölcsillantotta a kelet-európai országokban a többpártrendszer lehetőségét. Mi is és mások is készülni akartunk egy ilyen lehetőségre. Akkor vetődött fel az a gondolat: ha változna itt a rendszer, helyreállna az úgynevezett demokrácia, a többpártrendszer, akkor jó volna, ha idejében rákészülnénk erre. Szoboszlay Aladár akkori temessági plebános volt a mozgatója. (...) Ő állt elő azzal a javaslattal, hogy készítsük el a keresztény szolidaritás pártjának a programját. Hallott róla, hogy én szociológiával foglalkozom. (...) Megkértük a görög katolikus egyház egyik képviselőjét, dr. Fîntînaru Alexandru aradi ügyvédet, hogy ezt a programot jogi szempontból öntse formába. Meg is tette. Románul és magyarul is elkészült a program. A lényeg, az elgondolás az volt, hogy az erdélyi román–magyar kérdést meg kell oldani! Éspedig egy közös párt, a Keresztény Szolidaritás Pártja segítségével. (A periratban az ítélet szövegében csak Keresztény Munkáspárt olvasható – T. Z.) Erdély lett volna az összekötő kapocs Magyarország és Románia között. Természetesen Romániához tartozó Erdélyről volt szó, de legyen összekötő kapocs, és Arad lett volna – mondjuk – egy perszonáluniónak vagy román–magyar konföderációnak az egyik központja.”

A szervezkedési kísérlet felgöngyölítése gyerekjáték volt, hiszen Szoboszlay Aladár – amolyan természetgyógyászként – báró Huszár Józseffel járta az országot, rákbetegeket is próbáltak gyógyítani. Ez, illetve az állítólagos „nőügyek” szolgáltatták az ürügyet a letartóztatására. Közel egy évig tartották vizsgálati fogságban, ezalatt a „szervezkedés” minden apró részletét „feltárták”. Majdnem 200 személyt tartóztattak le, legtöbbjüket ártatlanul; mindazokat, akiknél báró Huszár József, az ezermester hírében álló arisztokrata, megfordult, s legtöbbjüket el is ítélték.

Az ítélet szerint „a vádlottak a népi demokratikus rendszer megdöntésére és az elnyomó tőkés-földesúri rendszer visszaállítására s egy román–magyar konföderáció létrehozására mind a Román Népköztársaságban, mind a Magyar Népköztársaságban fegyveres lázadást készítettek elő.

Ily módon több földbirtokost szerveztek be, például Huszár József volt bárót, Kuún Zsigmond volt grófot (a magyar résztvevők közül ő volt az egyetlen hivatásos katona, végigharcolta a második világháborút – T. Z.), Orbán Károlyt, Mikó Lászlót, Bethlen Farkas volt bárót, Bánffy István volt bárót; volt gyárosokat, mint Reibnagel István és Pataki István, a történelmi pártok volt tagjait, mint Fîntînaru Alexandrut – a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjét –, Dénes Dávid római katolikus papot és másokat.

A szervezet vezetősége hasonló célból szervezte be Ferencz Béla (Ervin), Müller Jenő, Mezei Mózes Levente, Ábrahám Árpád, Ráduly István, Ráduly Géza, Kosza József, Kovács Béla, Kovács Balázs római katolikus papokat, valamint Dan Aurel görögkeleti papot, akik bűncselekményeket készítettek elő, összeesküvéseket szerveztek az ország törvényes kormánya ellen, és országunk békés életére törtek...”

Az első államcsínyt – áll a vádiratban – 1956. augusztus 28-ára tűzték ki, 23 órai kezdettel. A „lázadás kirobbantása”, az „államcsíny” azért nem következett be a fent megjelölt időpontban, mert a szervezet vezetőinek nem sikerült ez értelemben közvetlen kapcsolatba lépniük Drăgăniţa Constantin ezredessel, a Turnu Măgurele-i tankezred parancsnokával, aki – ígérete szerint – tankokkal vonult volna be Bukarestbe, hogy elfoglalja a kormánypalotát, a rádiót, a legfontosabb közintézményeket.

Hasonlóképpen „a lázadás kirobbantása nem sikerült a magyarországi ellenforradalmi események idején sem, mert időközben azt is leverték”.

Az ügyész mind az 56 vádlottra halálbüntetés kiszabását kérte, a tárgyaláson mindvégig a kádári propagandagépezet által kiadott hírhedt „Fehér Könyvet” lobogtatta. Végül, 1958 májusában tizenegy vádlottat halálra ítéltek, tízet közülük kivégeztek: Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Ábrahám Árpád római katolikus lelkészt, Orbán Károly marosvásárhelyi földbirtokost (nyolc nyelven beszélt, írt, édesanyja az a Zeykfalvi Zeyk Sarolta, aki az öreg Kossuth Lajosnak volt plátói szerelme), dr. Kónya István-Béla és dr. Fîntînaru Alexandru ügyvédet, Tamás Dezsőt, Tamás Imrét, Orbán Istvánt, Lukács Istvánt. Drăgăniţa Mogyorós Máriát végül életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották.

Feltétlenül meg kell emlékeznünk az „erdélyi kérdés” másik két kivégzett mártírjáról: Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztorról és dr. Hollós István volt hadbíró-századosról, tanárról. Őket az érmihályfalvi csoport perében ítélték halálra, és 1958. december 2-án Szamosújváron végezték ki. Ebben a perben harmincegy partiumi vádlottat állítottak bíróság elé. Az úgynevezett ENSZ-memorandum miatt pedig két elítéltet a börtönben kínoztak halálra.

Mindmáig tisztázatlan Drăgăniţa Constantin ezredes szerepe, akit nem végeztek ki, életfogytiglanra sem ítéltek, 10 év börtönbüntetést kapott.

Téves tehát minden olyan állítás, hogy Sabin Gherman kezdeményezésének vagy a kolozsvári Memorandumnak nem volt előzménye. A hazai jogtörténetben is egyedülálló, hogy egy politikai perben ilyen súlyos, tíz kivégzéssel járó ítéletet hozzanak. Már-már beteges az a félelem, amely minden autonómia-, regionalista, föderatív elképzelést kísér. Itt már régen nincs szó történelmi igazságról, észérvekről, tényekről, hanem egy sajátos román társadalmi-politikai hisztériáról, amelyet leginkább azzal az igazság iránti elkötelezettséget a történelmi és politikai elfogulatlansággal ötvöző módszerrel lehetne értelmezni és elemezni, amelyet Bibó István alkalmazott Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem vagy A német hisztéria okai és következményei című műveiben.

Melléklet
A Kolozsvári Katonai Törvényszék Levéltára
A 357/0958. számú iratcsomó

A Belügyminisztérium Temesvár tartományi Igazgatóságának 877. számú vádemelési összegzése: 1958. március 12.

1957 szeptembere és 1958 januárja közötti időszakban a Belügyminisztérium szervei 57 személyt tartóztattak le, a Román Népköztársaság népi demokratikus rendszerével szembehelyezkedő ellenséges elemet, élükön Szoboszlay Aladár római katolikus pappal, Huszár József volt báróval és földbirtokossal.

A vádlottak beismerő vallomásai és a tanúk nyilatkozatai, valamint a vádlottaknál a letartóztatás alkalmával talált felforgató dokumentumok és fegyverek, azaz tárgyi bizonyítékok alapján megállapítható:

I. A vádlottak még 1950-ben, Keresztény Munkáspárt néven, ellenforradalmi szervezetet hoztak létre, azzal a céllal, hogy a Román Népköztársaság belső és külső biztonsága ellen szövetkezzenek.

II. A lakosság nyugalmas életére és munkájára nézve káros hangulatot keltettek és tartottak fenn azáltal, hogy a szervezet taglétszámára és egy közeli lázadás kirobbantására vonatkozó rémhíreket, valamint a szervezet vezetője, Szoboszlay Aladár pap által összeállított felforgató írásokat terjesztettek.

III. A vádlottak mind az RNK, mind az MNK népi demokratikus rendszerének megdöntése végett fegyveres lázadást készítettek elő, és az elnyomó tőkés-földesúri rendszer visszaállítását, valamint egy román–magyar konföderáció létrehozását tervezték, amiben számítottak a nyugati imperialista hatalmak anyagi és erkölcsi támogatására, és gyakorlati lépéseket is tettek az említett hatalmakkal való kapcsolatfelvétel érdekében.

A tőkés rendszer, amelyet ezek az elemek országunkban vissza akartak állítani, az iparban a korábbi nagy társaságok, a mezőgazdaságban pedig a magántulajdon elvein alapult. A földbirtokosoknál családfőnként – szőlősök nélkül – 500 hold szántóföldben állapították meg a visszaadandó terület felső határát.

A vádlottak tettei azt bizonyítják, hogy a burzsoázia és a földesúri osztály maradéka nem nyugszik bele szocialista gazdaságunk fejlődésébe és a dolgozók jólétének növekedésébe. Ezért a népi demokratikus rendszer iránti gyűlöletüktől vezérelve bűnös akciókat szerveztek annak érdekében, hogy megakadályozzák országunk dolgozó népének szocializmust építő harcát és munkáját.

A vádlottak bűnös tevékenységének előkészítésében és lebonyolításában szerepet játszott az imperialista országok, főleg az Amerikai Egyesült Államok és Anglia rádióadásaiban túltengő, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen irányuló háborús hangulatkeltés, uszítás és rágalomhadjárat is.

Ezen ellenforradalmi szervezet létrehozása és bővítése során a vezetőség, élén Szoboszlay Aladár római katolikus pappal, azokra az elemekre számított, akik társadalmi helyzetük és múltbeli szerepük folytán eleve ellenségei az RNK államrendjének, és életbevágó érdekük a tőkés földesúri rendszer visszaállítása, mind az RNK-ban, mind pedig az MNK-ban. (…)

Felforgató szervezetüket a vádlottak – a munkások egy részének megnyerése érdekében – Keresztény Munkáspártnak nevezték el, Szoboszlay Aladár pedig ilyen értelemben kiáltványt is megfogalmazott, amely – egyebek között – számos demokratikus jellegű frázist és jelszót is tartalmazott.

Ugyanakkor az RNK államrendjének erőszakos megdöntésére irányuló céljuk megvalósítása érdekében feladatul rótták ki a felforgató szervezet minden tagja számára, hogy fegyvert és lőszert szerezzen. (…)

A kitűzött célok megvalósítása, vagyis a RNK államrendjének erőszakos megdöntése érdekében a szervezet tagjai puccsot, azt követően pedig ellenforradalmi lázadást készítettek elő, amiért is élénk tevékenységet fejtettek ki. Így az első államcsíny időpontját 1956. augusztus 28-ra, 23 órára rögzítették.

Az államcsíny sikere érdekében nagy mennyiségű fegyver és lőszer megszerzését tervezték úgy, hogy a már meglévő fegyverzettel megtámadják a Milícia és a Szekuritáté kisebb és elszigetelt egységeit, valamint az RNK csíkszeredai bankfiókjának őrségét; az így szerzett fegyverrel katonai egységeket támadnak majd meg és dúlnak fel, hogy onnan országunk államrendjének megdöntése érdekében az akcióhoz szükséges fegyvereket megszerezzék.

A fegyverek beszerzése után az ellenforradalmi szervezet csíkszeredai, tusnádi, ozsdolai, kézdivásárhelyi, sztálinvárosi és más helységekbeli tagjainak Sztálinvárosba és Bukarestbe kellett volna vonulniuk, hogy mindenekelőtt a rádióállomások és az említett városok főbb középületeinek elfoglalásával kirobbantsák az államcsínyt. (…)

A lázadás kirobbantása, az államcsíny azért nem következett be a fent megjelölt időpontban, mert a szervezet vezetőinek nem sikerült közvetlen kapcsolatba lépniük Drăgăniţa Constantin alezredessel.

A lázadás kirobbantása a magyarországi ellenforradalom idején sem sikerült, mert időközben azt is leverték. Így a lázadás vezetői, számítva a nyugati kapitalista országok esetleges segítségére, úgy döntöttek, hogy egy másik, kedvezőbb időpontra halasztják azt. (…)

TÓFALVI ZOLTÁN 1944-ben született Korondon, Hargita megyében. A Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője. A magyar ’56 (dokumentumok, elemzések), Budapest, 1996; Északi változatok (beszélgetések Skandináviában élő magyarokkal), Marosvásárhely, 2000; Élet a föld alatt (történelmi tanulmány), Nagyvárad, 2001.


2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban