HADHÁZY Zsuzsa
Kutya-titok
Napirenden 
Mindazoknak, akik 2002. január 31-én megszavazták azt a titoktörvényt, amelyhez hasonló még az aranykorban, boldogult legszeretettebbünk életében sem volt érvényben.

Amikor reggel elmentem, még egészen jól volt. Igaz, az órákkal ezelőtt történt. Azóta sok víz lefolyt ott, ahol le kellett folynia, s egy nap – ezt tudjuk mindnyájan – a kutya életében nem annyi, mint az ember életében. Én egy nap alatt – általában, bár nem mindig – egy napot öregszem, de bölcsebbé is válok egyúttal (aminek viszont nem örvendek feltétlenül, mert néha felettébb unalmas bölcsnek lenni). Mackó kutyám viszont egy nap alatt több hetet öregszik, anélkül hogy bölcsebbé válna. Mert ő a maga módján már régóta bölcs. Bölcs, mert csupán életműködéseire figyel, arra, hogy egyék, mert ha nem eszik, nem tud futkározni, arra, hogy igyék, mert ha nem iszik, nem tud ugatni, arra, hogy melegben legyen, mert ha fázik, akkor reszket. A vele beszélők hangjából kiszűri a haragot, a dühöt, az ellenérzést, a félelmet, s ha ezeket megérzi, védekezik, mint minden normális élőlény; kiszűri a szeretetet, az örömet, a jókedvet, s olyankor szemmel láthatóan a füle hegyéig elönti a biztonság, a nyugalom, az elégedettség, és eszébe sem jut akár csak meg is ugatni valakit. Más persze, ha tulajdonában érzi háborgatva magát. De még ebben is megértő, mert ő sem akar senkit tulajdonában háborgatni. Persze a csontjait nem engedi. Ez az ő szabadsága: megvédeni a csontjait, a jogát, hogy ugasson és védekezzen, ha támadási szándékot szimatol.

Ezért lepődtem meg, amikor a múltkor hazaérve nem jött előmbe köszönni, nem csóválta örömében a farkát, még csak nem is morgott barátságosan, hogy na végre, gazdi, megint hol tekeregtél ennyit, már rég itt volna a vacsora ideje.

Csak nézett rám beszédes szemeivel, s egy kicsi figyelmeztetést véltem kiolvasni pillantásából. Nem tudtam mire vélni. Gyorsan lezártam a reggel nyitva felejtett rádiót, gondoltam, biztos elege volt már a mindenfajta zenéből, no meg persze a hírekből, és elkezdtem készíteni neki a vacsorát. Közben beszéltem hozzá: egész napi egyedüllét után, tudtam, szüksége van az emberi hangra. Csak mondtam a magamét, hogy mindjárt elmegyünk sétálni, mindjárt kész a vacsora, miért nem jössz ide, miért nem vakkantasz, mordulsz egyet, de semmi jele nem volt annak, hogy értené, vagy hogy egyáltalán észrevenné, hogy valaki beszél hozzá. Te aztán nagyon megharagudtál rám, simogattam meg, de elkapta a fejét, s csak nézett rám szomorúan. Mondj már valamit, biztattam, de hiába. Gyere, elmegyünk sétálni, meglátogatjuk Dömét, de aztán nehogy letépd a fél fülét, mint jómúltkorjában! Engedelmesen bedugta a fejét a pórázba, s jött mellettem, de minden utcasarkon, minden villanyoszlopnál, minden piros-sárga-kékre mázolt rúdnál rám nézett, mielőtt felemelte volna a lábát, mintha azt kérdezné, szabad-e. Nem értettem. Elmentünk Néró kapuja előtt, Néró ugatva köszöntötte, Mackó lehajtott fejjel ment tovább, mintha nem akarná hallani, amit a másik mond. Dömére oda se bagózott, s mikor gazdijaitól egy csontot kapott azzal, hogy de aztán titokban edd meg, nehogy Döme meglássa, megint csak rám nézett szomorúan, s látható erőfeszítéssel – otthagyta a csontot, és kivonult az udvarról.

Most már igazán nem értettem semmit. Mentem mellette, bandukoltam hazafelé, s törtem a fejem, mi történhetett. Nem tudtam rájönni. Otthon eléje tettem a vacsorát, s mikor láttam, hogy csak nézi, megsimogattam: egyél csak nyugodtan. Hálásan rám pillantott, és azonnal lefetyelni kezdett. Ha nem titok, mondd el, mi történt? – akartam mondani, de csak a „titok” szóig jutottam, a kutya felkapta a fejét, szemrehányóan rám nézett, s otthagyva a tálját bevonult a vackába. Titok?! – néztem rá hüledezve. Lehajtotta a fejét. Nem szabad beszélni róla?! – csak pislogott. Egyáltalán nem szabad beszélni? – hüledeztem. De miért? Nézett rám kétségbeesetten. Na jó, mondtam, most elmegyek, de ha hazajövök, mindent megbeszélünk, s nyúltam a kabátom után.

Úgy pattant fel a vackáról, mint egy gumilabda. Utoljára akkor láttam így felpattanni, amikot még ifjú és szerelmes korában meglátta választottját. Odacövekelte magát az ajtóhoz, és se jó szóra, se füttyre, se szidásra nem volt hajlandó onnan elmozdulni. Azóta egyetlenegy szóra reagál. Mihelyt azt hallja, hogy titok, felborzolódik a szőre, s olyankor – néha – még morogni is képes. De csak olyankor. Nem enged kilépni a lakásból. Nem enged telefonálni. Ha csengetnek, nem enged kaput nyitni.

Be vagyunk zárva. Ülünk, nézzük egymást, s én néha halkan odalehelem: titok. Olyankor halkan nyüszít. Másnak nem mondok semmit, intek megnyugtatóan. Ő azért állandóan figyel, nehogy valahogy kiszökjek, és elkezdjek beszélni.

Pedig nem kellene félnie. Beláttam, igaza van. Csak akkor lehetek biztos abban, hogy nem árulok el valamilyen titkot, ha hallgatok. De csak akkor hallgathatok, ha nem kerülök emberközelbe.

Itt bent biztonság van, csönd.

Kutya legyek, ha nem fogok még arra is vigyázni, amit suttogva a kutyámnak mondok.

HADHÁZY ZSUZSA 1952-ben született Kolozsváron. Közíró, a Provincia lapszerkesztője. Kisesszé, publicisztikai írások a romániai magyar lapokban.


2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban