BAKK Miklós
RMDSZ és PSD: csapdalogikák
Napirenden 
Úgy tűnik, az RMDSZ-nek nem okozott különösebb fejtörést a titoktörvény megszavazása a képviselőházban. Igaz, hogy két képviselője (Székely Ervin és Toró T. Tibor) mindent megtett annak érdekében, hogy a Ceauşescu-időket idéző előírások – melyek a polgárok inkriminációjával és nem az államtitkokat őrző intézmények felelősségének meghatározásával kívánják szabályozni a nemzetbiztonság e NATO-csatlakozáshoz oly szükséges részterületét – kimaradjanak a jogszabály szövegéből, azonban ez mellékes mozzanatnak tűnt ahhoz képest, hogy a törvény elfogadása kétséget kizáróan alárendelődött az RMDSZ–PSD-egyezménynek.

Néhány nappal később maga a Szociáldemokrata Párt (PSD) is visszakozott; az esély arra, hogy a törvény végső változata ne sértsen emberi jogokat, adott tehát. A konklúzió azonban világos: mivel nem először történt meg, hogy ebben a kérdésben az RMDSZ így szavazott (ez történt tavaly tavasszal is, amikor a parlament elfogadta az utóbb alkotmánybírósági határozattal érvénytelenített titoktörvényt), szó sem lehet arról, hogy a szövetség politikusai felkészületlenül, váratlan helyzetben kapkodva döntöttek volna így. Nem, az RMDSZ képviselői a helyzet – a törvény súlyos emberjogi konzekvenciái – ismeretében vállalták a PSD támogatását, és ezzel egyfajta választ is adtak a PSD-vel való együttműködésben rejlő csapdahelyzetre, az együttműködésnek arra a sajátos örvénylogikájára, amely szembeállítja az országban levő demokráciadeficit megszüntetésének célját a sajátos kisebbségi kérdések megoldásával.

Egyes elemzők ezt paradox fordulatként értelmezik. Gabriel Andreescu például úgy véli (a Szabad Európa Rádióban elmondott kommentárja szerint, amelyet a Provincia e száma is közöl), hogy az RMDSZ feladta az átmenet első tíz évében tanúsított „demokratikus hivatását”. Azonban e paradoxon sokkal inkább a 2000. novemberi választások nyomán kialakult belpolitikai helyzet paradoxona, s kevésbé az RMDSZ-é: annak következménye, hogy Románia integrációs menetrendjének kialakulását követően (erre 2000 elején került sor) egy olyan párt – a Szociáldemokrata Párt – került kormányzati pozícióba, amely korábban egyáltalán nem adta tanújelét az integráció iránti elkötelezettségének, s annak sem, hogy van valamilyen elképzelése a bővülő Európai Unió és Románia kapcsolatáról. A PSD belecsöppent egy „euroatlanti menetrendbe”, amelyhez csupán „pragmatikusan” alkalmazkodott. E pragmatizmus része az is, hogy felismerte, tennie kell valamit a kisebbségpolitika terén is, mert ez következik az integráció politikai kritériumaiból, a nemzetközi biztonságpolitikai elvárásokból meg néhány konkrét Európa tanácsi dokumentumból.

E meglátáshoz egy másik is társult: annak felismerése, hogy Romániában a klientúraépítés versenye a kormányzó koalíciók működésképtelenségéhez vezethet. Következésképpen: mindent meg kell tenni az egypárti kormányzás érdekében.

A PSD e kettős konklúziójával két RMDSZ-törekvés találkozott. Egyrészt az a folyamatos cselekvési kényszer, hogy a magyarságnak, az RMDSZ-választóknak állandóan eredményeket mutasson fel (függetlenül attól, hogy azok összeegyeztethetők-e valamilyen – a magyarság helyzetét, jogállását átfogóan szabályozó – koncepcióval), másrészt klientúraépítésének az a sajátossága, hogy nem annyira a bukaresti minisztériumokban, kormányhivatalokban, hanem inkább a központi közigazgatás egyes területi (dekoncentrált) szerveinél igyekszik pozíciókat szerezni. Ezek alapozták meg a kormány támogatásának jelenlegi logikáját, mely nem a tárcák elosztására és a programok összehangolására összpontosít (mint a koalíciós szerződések esetén), hanem a kormányprogram „általános támogatását” néhány sajátos kérés teljesítéséhez és néhány vidéki – a kormányzat dekoncentrált szerveihez tartozó – pozíció megszerzéséhez köti (ez utóbbit az RMDSZ–PSD-egyezmény nem nyilvános része, illetve az utóbb megkötendő megyei egyezmények tartalmazzák).

A távlatokat tekintve kérdés, hogy az RMDSZ–PSD-viszony e sajátossága mennyiben tekinthető „prekonszociációs” helyzetnek (Gabriel Andreescu). Az viszont kétségtelen, hogy az RMDSZ számára egy paradox csapdahelyzet is. Ha ugyanis a „protokollum” szövegét tekintjük csupán, úgy tűnik, az RMDSZ „nyert többet”: az egyezségben megfogalmazott konkrét célok többsége (amelyeket garanciális elemek és határidők is megerősítenek) az RMDSZ célkitűzései, míg a PSD csupán néhány általánosan megfogalmazott cél kapcsán várhatja el az RMDSZ parlamenti támogatását. Ha viszont az együttműködés gyakorlatát vizsgáljuk, kiderül, hogy az RMDSZ-nek ígért intézkedéseket a PSD huzamosabb ideig halogathatja, elfogadásukat folyamatosan olyan feltételekhez kötheti, amelyek nem szerepelnek az egyezségben (példa: a titoktörvény esete).

A helyzet távlatot és politikai eredményeket egyaránt relativizáló jellegére utal a képviselőházi frakción belüli „polgári szárny” megalakulása is. A csoportosulás (a frakció egyharmada, kilenc képviselő a 27 közül) léte kétségtelenül az egyik legerősebb kihívás a Markó–Frunda–Verestóy-féle vezetéssel szemben. Egyelőre nem világos, hogy e „polgári szárny” mit kíván megkérdőjelezni: az együttműködésben elért eredményeket, avagy magát az együttműködés stratégiáját. Erre összetételéből sem tudunk következtetni, hiszen a kilenc kezdeményező között olyanok is vannak, akik „több eredményt” szeretnének elérni, és olyanok is, akik másfajta stratégiát szeretnének kidolgozni. A két opció közötti különbségtételt segítené az, ha az RMDSZ Markó-féle vezetését bírálók megfogalmaznák a kérdést: mit érdemesebb tenni, erősíteni a jelenlegi rendszert, amely a demokráciadeficitet tartósítja néhány kisebbségpolitikai kedvezménnyel, vagy megkeresni azt az utat, amely átalakítja ezt a rendszert.

Kétségtelen, az átalakítás útja, egy másfajta stratégia felvállalása jóval nehezebb. Egyrészt kilépést jelentene a klientúraépítés és a közvetlen eredmények jelenlegi logikájából, másrészt egy sokkal radikálisabb álláspontot követelne meg a jelenlegi politikai rendszer átalakítására vonatkozóan. Erre a döntésre most még nincs felkészülve az RMDSZ, de az világos, hogy a jelenlegi román pártrendszer rejtett centralizmusa és a regionalizmus kihívása egyre elodázhatatlanabbá teszi az új stratégiai opciók megfogalmazását.

BAKK MIKLÓS 1952-ben született Székelyhídon, Bihar megyében. A kolozsvári Krónika megbízott felelős szerkesztője, politikai elemző. Egy választás olvasatai. In: Regio, 2000/4.


2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban