Ovidiu PECICAN
Nyílt levél Ion Iliescu úrnak, Románia elnökének
 
Elnök Úr!
Megdöbbentett az Ön nemrégiben Iaşi-ban megfogalmazott álláspontja azzal a kezdeményezéssel kapcsolatban, amelyet mi, néhányan, állampolgárok tettünk, nyilvános vitát javasolva Románia jobb közigazgatásának megszervezéséről. Amikor a múlt év végén tréfásan arra biztatott bennünket, hogy mulassunk az ünnepek alatt, azt mondtam magamnak, hogy bár abból a szarkasztikus módból, ahogyan kifejezte magát, nem érződött ki feltétlenül a politikus nyitottsága a választókkal és az adófizetőkkel szemben, az a biztatás bizonyos értelemben mégis jól jött. Túlságosan felbőszült ugyanis a politikai osztály arra a gondolatra, hogy politikailag el nem kötelezett alakok betörnek a közélet területére, és kisajátítanak egy olyan témát, amelyet ők a maguk monopóliumának tekintettek. Arra gondoltam magamban, hogy Románia választott elnöke minden protokollt mellőzve él ama kiváltságával, hogy ő a rend és a demokratikus szabadságok biztosítéka, és nyájasan felhívja a figyelmet arra, hogy az állampolgárok kezdeményezte és az általuk elfogadott viták csupán demokráciánkat mélyíthetik el. Ön viszont most visszatért a kérdésre, és – rosszhiszeműen és udvariatlanul – enyhén szólva erőltetett értelmezését adta. Éppen, amikor azt hittem, hogy kihasználva a pártok és az érdekcsoportok fölött állását, pártatlan bíróként nyugalomra és ésszerűségre szólít fel, kiderül, hogy pont az ellenkezőjére ad jelt. Mintha azzal, hogy nyíltan beszéltünk egy olyan kérdésről, amely bennünket foglalkoztat – és talán úgy illene, hogy minden román állampolgárt foglalkoztasson –, hazánk ellen tettünk volna valamit.

Kérem, engedje meg, hogy ezúton fejezzem ki személyes kiábrándultságomat. Más honfitársainktól, az úgynevezett Armageddon I. és II. jelentést nyilvánosságra hozó névtelenektől eltérően én és kollégáim minden képmutatás nélkül aláírtuk vitára bocsátott javaslatunkat. Azzal, hogy megbélyegzi magatartásunkat, a felelőtlenséget erősíti, és az állami szervek részéről történő megtorlástól való félelmet (amely megtorlást ígértek és a lehető leggyorsabban alkalmazták azok ellen, akiket az Armageddon II. terjesztésével gyanúsítottak). Személy szerint azt hiszem, hogy nem Románia közigazgatási felosztásának újragondolása a legnagyobb veszély, amivel szembe kell néznünk: az éhség és az erkölcsi züllés sokkal akuttabb problémák. Végtére is, amennyire emlékszem, senki nem tiltakozott azok ellen a – szabályos időközönként mediatizált – tevékenységek ellen, amelyekkel egy bizonyos egyesület az önkényesen megszüntetett megyék visszaállításáért harcol. Mint ahogy az említett állampolgári fórum úgy véli, hogy elegendő ok van a létező megyék számának megsokszorozására, úgy mi, a regionalizmusra vonatkozó Memorandum tizenhárom aláírója, is úgy véljük, hogy az állam szóban forgó reformja megoldást jelenthetne. Nem egyetemes csodaszer ugyan, nem is az egyedüli megoldás, csupán egy lehetőség, amely esetleg meghozza gyümölcsét. Innen azért elég hosszú az út a „Románia szétdarabolása” eltervezésének vádjáig, és azoknak, akik közéletünkben az alaphangot leütik, mégiscsak óvatosabbaknak kellene lenniük. Nem gondolja?

Nem érzi mégis úgy, hogy valós okok szólnak amellett, hogy egy ilyen javaslatra szükség volt? Magától értetődőnek tartja, hogy egy hashártya-gyulladásos moldvai gyermek élete attól a helikoptertől függjön, amely Bukarestbe viszi? Miért a fővárosba, és nem néhány kilométerre az otthonától, a legközelebbi városba? Csak mert a legfelkészültebb orvosok, a legjobban felszerelt kórházak, a legjobban ellátott gyógyszertárak mind a fővárosban vannak? Nem gondolja, Elnök Úr, hogy ha az országban létezne esélyegyenlőség, a fiatalok nem távoznának tömegesen nyugatra, a kisvárosokban az élet nem olyan lenne, mint a két világháború között, és a falvak és a hegyi települések nem hasonlítanának a középkoriakhoz? És végső soron, ha létezik esélyegyenlőség, miért mennek el az orvosok a falvakból, és miért menekülnek a nagyvárosokba? Miért ingáznak a tanárok? És a munkanélküliek miért térnek vissza vigasztalanul szegényes falusi gazdaságaikba, és kezdik középkori felszerelésükkel elölről a mezőgazdasági munkát? Valóban akkora hiba azt kívánni, hogy ne éljen az ember egy-két részre, nagyvárosra és óriási perifériára osztott világban?

Bevallom, Elnök Úr, kérdéseimet nem egyszerű szónoki kérdésekként teszem fel. Nem szándékozom politikával foglalkozni, és nem is gondolok arra, hogy kivándoroljak. Kötődöm ezekhez a helyekhez és az itt élő emberekhez, akárcsak mindenki, aki elhatározta, hogy bár az emigráció – technikailag szólva – lehetségessé vált, továbbra is az övéi között fog élni. Mégis úgy találom, hogy egyszerűen azért, mert Erdélyben születtem és élek, Románia többi, más tartományában született és élő állampolgárának gyanakvására vagyok ítélve, még mielőtt kinyitnám a számat, és elmondanám, mi a véleményem az életünkről, mindnyájunk életéről. Mennyiben lettem volna jobb, ha a Dîmboviţa partján születek? Akkor jogos lenne a vágyam, hogy hozzájáruljak a számomra kedvesek vagy akár az ismeretlen kortársak életének megjavításához? Vajon nem azért neveltettem a szüleim és az állam gondoskodásából, hogy közösségi emberré váljak? Nem erkölcsi kötelességünk-e, hogy minél inkább hozzájáruljunk az ország nehéz kérdésének a megoldásához?

Én tényleg azt hiszem, hogy ezt teszem. Úgy érzem, sok a központosítás, a paternalizmus, a visszaélés és a korrupció a mi Romániánkban. Szeretném ezeket Románia minden vidékén visszaszorítani. Szeretném, ha mindnyájan együtt léteznénk egy országban, ahol az emberek valóban élnek, nem örökké csak túlélnek. Mire jó az állam, ha nem arra, hogy a legmegfelelőbb módon kiszolgálja az állampolgárokat, és hogy lehetővé tegye számukra a biztonságot és a jólétet, ami az ember méltó önkifejezéséhez és a személyes boldogság felépítéséhez szükséges? Miért ne járulhatna hozzá, Elnök Úr, hogy a reformot éppen ezzel a hatalmas tisztviselői apparátussal kezdje, amelyet egy, a miénkhez hasonló, nem működő gazdaságban a szegénység mintegy belelök a korrupció karjaiba?

Biztos vagyok benne, hogy a jótevő akarat nagyon fontos állomás a jó megvalósításának útján. Adjon egy jelt, Elnök Úr, lemondva a bűnbakkeresésről – ma én és a kollégáim, holnap ki tudja, kicsoda –, és vezesse be a jóhiszeműség politikáját. Miért lenne egy demokráciában nehezebb meghívni a civil társadalom képviselőit azért, hogy érthetőbbé váljanak a dolgok, mint befeketíteni őket nyilvánosan? Vajon a politikai osztály kivétel nélkül mindent tud?

Azzal a reménnyel fejezem be levelemet, hogy Románia elnöke, legalább néhány pillanatig, az én elnököm is lehet.

Tisztelettel, O. P. történész, író.

OVIDIU PECICAN 1959-ben született Aradon. A BBTE Európai Tanulmányok Karának előadótanára. Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; România şi Uniunea Europeană (Románia és az Európai Unió), Nagybánya, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.01.23.

a cikk *.pdf formátumban