ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Arra gondoltam a lassan folyammá dagadó rovatomban megírandó témák között lapozva, ideje már a halálról írnom. Nem valami eredeti elképzelés, tudom. Az empatikusabb olvasó nyomban rá is kérdezhetne: miért? Muszáj, már megint, nem beteges dolog ez? (Pedig mindeddig még egyszer sem elmélkedtem a halálról ebben a sorozatban, legfeljebb futólag.) És hát minek a kapcsán? Tán csak nem Bukarest kapcsán? Vagy urambocsá’ – ami még vérfagyasztóbb – a Provincia folyóirat kapcsán, amelynek a 2000-es írásaiból éppen márciusunk idusán jelent meg észveszejtő gyűjtemény? Az elmúlásról tavasz közepén? Mondhatnám: nem, édeseim, nyugodjatok meg, nem a világunkkal van baj, illetve hát van elég, persze, avval is, például az, hogy az igazán nagy dolgokat tekintve mindig marad minden a régiben. De nem a világ elmúlásáról van szó. Személyes okomat, hogy a halálról beszéljek, most még nem árulhatom el. Majd, esetleg, de akkor már úgyis látszani fog, nem kell magyaráznom. De egyébként is, nem „konkrétan” akarok én az enyészetről beszélni. Hanem úgy és akként, ahogy a gyermek teszi – ebben szegődj úti-, sőt játszótársammá, olvasó! A gyermeki őszinteségben és kíváncsiságban, amellyel az elmúlás titkait fürkészni kell. Mert ahogy Brâncuşi mondta: „Amikor már nem vagyunk gyermekek, meghaltunk.” És ahogy Cioran mondta: „Félek a haláltól, amely bennem volt. Nem attól félek, amely rám vár, hanem attól, amely éveken át a fiatalság baljós dicsfényével látott el.” S ha szükséges még önigazolás, íme, hogyan foglalja össze Michelangelo, ez a teljes ember, aki egyszerre volt Brâncuşi és Cioran, nézeteit erről a dologról: „Ha az ember meg akarja találni önmagát, és ki akarja élni az egyéniségét, nem szabad örömökre és élvezetekre adnia a fejét, hanem a halálra kell gondolnia. Ez az egyetlen gondolat, amely önismeretre tanít, amely megtanít önmagunkra koncentrálni, anélkül hogy szétszórnánk magunkat...”

Mindezek után mindjárt azt is be kell vallanom, hogy Bukarest, a sorsommá lett főváros, mindkettőt kijuttatta nekem: a halál közvetlen közelségét meg a magam szétszóratásának hamis fényűzését. Íme, még egy érv a témám mellett: pótolnom kell azt, hogy eddig bűnösen keveset gondoltam a halálra, s szétszórtam magam. Fegyelmezettnek kell lennem ebben is, mentve a menthetőt, amíg értem nem jön, hogy elvegye, átvegye tőlem a terhemet. Értik, érzik a döbbenetes gondolatot? A halál – mint terápiás eszköz?! Mint az élet igenlésének a módja!? Igen, hisz michelangelói értelemben mindig is az volt a halál: az értelmes lét és az üdv egyetlen forrása! A szenvedés oka nem a halál tudata, amely minden más állattól megkülönbözteti és végül is „isteni lényegűvé” teszi az embert, a szenvedés legnagyobb előidézője az értelmetlen élet.

Sokat szenvedtem Bukarestben. Keveset gondoltam a halállal, rengeteg badarságot elkövettem, szertelen és felelőtlen módon. Lehet-e mentségem, hogy soha senkinek nem ártottam vele, mindig csak magamnak? Most visszatekintve, csodálkoznom kell, hogy egyáltalán megmaradtam, annyira nem volt bennem veszélyérzet. Fütyültem a halálra, és ilyeténképpen fütyültem az életre. Túlságosan hamar felismertem, hogy úgysem teljesen az enyém az életem, ki volt sajátítva az „új ember kovácsai” által. (Járta egy vicc: – Miért nem csináltatod meg a fogadat? – Ezeknek?) Akkor sem kísértett meg az elmúlás félelme, amikor vadul elütött egy autó – egyszerűen úgy éreztem, a gyermekkoromban ért lórúgás ismétlődött meg sorsszerűen és motorizáltan, mint ócska geg kívülről ismert filmkomédiában (ráadásul ugyanúgy, mint akkor, a vidéki kisvárosban, most is egy cigányasszony karjaiban tértem magamhoz, igaz, a gyermekkori, az vándorcigány volt, a mostani életrepofozóm pedig egy termetes bukaresti virágárusnő). Akkor sem éreztem az ég világán semmiféle halálfélelmet, amikor második gyomorvérzésemet követő műtétem után a harmadik majdnem elvitt (ha otthon ér, nem az utcán, hogy felszedhessen egy taxi, csendesen kifolyt volna belőlem kellemes, gyenge félálomban az élet, könyveimmel körülvetten, halvány mosollyal a számon hagytam volna el, derűs-magányosan, az árnyékvilágot).

Hanem a harmadik alkalom, amely tulajdonképpen idősorrendben az első volt, elgondolkoztatott. Nem akkor, amikor történt, akkor még a halál leheletét is csupán a túlélés kacér provokációjaként érzékeltem – hanem most, az esemény huszonötödik évfordulóján. 1977. március negyedikén a földrengést elsőszülött fiammal a karomban vacogtam át. Akkor, az alatt az egy perc alatt, a mi lakásunktól nem messze halt meg atyai barátom, kisfiával a karjában. Harminchárom éves voltam, ő negyvenöt. Másfél éves volt az én gyermekem, hétéves az övé. Tudom, hogy badarság, hisz nincs semmi logikai összefüggés (lehet, hogy a világban ugyanúgy, ahogy „minden mindennel összefügg”, tulajdonképpen nem függ össze semmi semmivel), de arra gondoltam, miért ő (ők), és miért nem én (mi)? Mivel volt(ak) ő(k) jobb(ak), érettebb(ek) a halálra, azon a pár év korkülönbségen kívül? Kollégámnak az életét értelmetlenné tette a rendszer (történészként azért letett egy-két értékes munkát az asztalra, néha idézik, barátok néha beszélnek róla stb.), a halálának pedig egyetlen értelmét az adta, hogy elkísérte a kisfiát, ha már az életét nem tudta megmenteni. Ha nem Bukarestben éri őket a földrengés, hanem mondjuk Kolozsváron, kétségtelenül megmaradnak.

Az egészből azt akartam kihozni, hogy az életben, akár a halálban, nem a halál a legnagyobb rossz, hanem az értelmetlenség. Az értelem beteljesedéséért az ember kész szenvedni is. Míg ha az életnek nincs felismert értelme, akkor az ember fütyül az életre. Most azon töprengek, huszonöt évvel az után a gyászos március után, hogy vajon napjainkban van-e értelme az életünknek. Ha árnyalatok nélkül akarok válaszolni, azt kell mondanom, hogy igen. Kissé árnyalva: inkább, mint eddig. Több a lehetőség, és több lehet a cél.

Nézem Bukarestet, amelyet előbb-utóbb, ha megérem, szeretettel elhagyok, és nézem az értelmet nyert Provinciát. Talán igaz lehet az élet is, nemcsak a halál.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika és a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban