Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Minden kitudódik – mondta Melchiadész Marquez, az öreg cigány a Száz év magányban, hasonlított a resicabányai Hargitai apóra, aki magas volt, szurokfekete, csupa ín, szóval nincs mit lacafacázni, kőkemény és acélrugalmas volt, sólyomarc és sastekintet, harminc centi széles erszényöv, igazi klánfőnök, nem törődött ő semmilyen vajdával, semmilyen sátorral, még ha sokan tartoztak is a fennhatósága alá, szóval Hargitai Melchiadész, Armageddonom, kedvesem, többnyelvű okoskám, ajvécézárom, üdvözlégyem, merre mászkálsz, figyelj ide: morituri te salutant, muri-túrákon a halandók csala-mádéval szalutálnak – az uborka tehát a minden, ez az élet fája, az uborkafa, amelyre felkapaszkodnak a képviselők és szenátorok, miután eltettek minket savanyodni, minket, akik fizetjük az aranyjelvényeiket és a merciiket és ezertonnás kiruccanásaikat, ropogósra aprítanak, s a társadalombiztosításba hétszázalékos rabattal vesznek be, az uborkafáról messzire el lehet ám látni, előre a földrajzban és vissza a történelemben, és tudod, hogy mit látnak ők onnan? na találd ki! La vie en rose-t és Európa elrablását? hangosan látnak, és illatosan hallanak, amilyen natomániások és eutisták, úgy értem, a tevékenyebbje, mert a többi inkább autista, a legkonstruktívabb létező ellenzék, hűha, megint eljárt a szám, jobban teszem, ha összeszorítom a fogamat, és megállok, gyere üljünk le inkább, mint Jónás a Ninivével szembeni híres tökfával, amíg az Úr elküldi azt a férget, hogy kirágja a Demokratikus Illúzió gyökerét, mit tesz Őmindenhatóságod, nem volt elég a hét sovány és ráadásul kerge tehén, a békaesők, a romlott vitaminok, és még csak nem is vagyunk egyiptomiak, ez pedig nem tök-, hanem uborkafa, és nem is ad árnyékot, és Jónások sem vagyunk, hanem csak ülünk a napsütésben és az eső esőben, számoljuk a napokat, mint az a balneológus, és még csak Ninive sem áll már, hisz mi is az az ezer év? eltelik az is, mint egy éjszakai ügyelet, nemde? mint egy strázsálás a végeérhetetlen csempészkereskedelem közben – mit is csempésznek? – hát kakukkfészket! itt, a mindennapjainkban: szélkergetés, Armageddonom, szélkergetés az egész... mit is mondjak, kinek a napjait számláljuk, a mi krokodilkönnyáztatta Bukarestünkéit vajon? Isten őrizzen! nem, kedvesem, mi nem számláljuk senkinek a napjait, azt mondom tehát, hagyd a galaktikus férget, mert az elutaztat az időben, s ki tudja, hova jutsz, egy Fekete Lyukba, amely elgörbíti a fényt, s onnan aztán hirtelen egy Másik Dimenzióba rángat át, ahogy téged is kisuppolt, de megint butaságokat mondok, ki tudja, mit fognak érteni ebből a lyukból is itt, ahol a lakosság fele a nemi szervével gondolkodik, háromnegyede pedig nem gondolkodik egyáltalán, mit tegyünk? ez van, a lyukak nem kerülhetők meg, bármennyire feketék, nincs Törvény, amit el ne nyelnének, valahogy úgy, ahogy egy varjú nyeli el a karót, amelyre rászállt, hogy utána felaprítva, forgácsként adja vissza, mindnyájunknak a sarkában ott van belefúródva egy-egy ilyen szilánk, az egész emberiség sántikál, Armageddonkám, azért találták fel a repülőgépeket és a rakétákat, amiből következik, hogy a haladás oka mindig valamilyen genetikai hiányosság, mint ahogy politikai hiányosságból szökkent szárba az is, amiről fentebb beszéltem, az uborkafa, te kis Sov, te kis Tov, te ma-fia, te globalizált, informatizált szerzet, te Windows, te Linux, te Operációs Rendszer – aki bírja, a csontot rágja, kinek nincs hús, mikroszaft se jut, úgyhogy Armageddon, ez a levél, amelyet 2002 februárjától mind írok neked, nem fog véget érni, erre még hat hónaposan is rájöhetsz, nem ér véget soha ez a levél, vé-ge-ér-he-tet-len, mint az átmenet, csak abban a pillanatban fejeződik be, amikor úgy határozok én, hogy megszakítom, azt mondod, farkatlan maradok, ám jobb egy csonkafarkú, de eleven kutya, mint egy olyan, amelyiknek perec van a farkán, de hótt, mint a létező szocializmus falkája, amely bebűzösítette a gyermek- és ifjúkoromat mindenféle ideálokkal, te kicsi vagy, nem tudod, te még alig érkeztél meg túlnanról, de van fogalmad, az én időmben mit jelentett az Odaát?!, igaz, egyesek Kintnek nevezték, de nekem nem tetszett így, – Egyszer voltam én is kint, mondta egy városbelim, Egyetlenegyszer? Hát igen, egyetlenegyszer hagyták jóvá – és hirtelen megjelent előttem a gyulafehérvári udvarunk képe, végében a budival, én pedig, aki akkor hatéves voltam, tehát tízszer, tizenkétszer, tizennégyszer nagyobb, mint te most, s látom magam, amint koraérett kéjjel azt mondom: Kimegyeeeeek, így, meghosszabbítva az e-t, és így, a belső támadásnak kitett nadrágocskám ürügyén, bekapva egy kiskacsát és bedobva az emésztőgödör zümmögő mélyébe, szóval úgy tekintettem a barátomra, aki egyetlenegyszer volt kint életében, mint a szinte tökéletes önmegtartóztatás hősére, tehát a Kint helyett szívesebben használtam az Odaátot, mert ez tényleg egy másik helyet jelentett, Imperializmust jelentett, és a Coca-Cola reakciós üdítőt jelentette, meg az ember ember általi kizsákmányolását, tetejébe az osztályharcot, amelyben – ott, Odaát – azok győztek, akik az iskolában több osztályt végeztek, nem úgy, mint nálunk, ahol az osztályharc kérdését megoldották, hány osztálya volt Dejnek? ahány a vonatnak (és volt ám neki, mert akkor a céeferen a vonatokon három osztály volt, az első osztály nekik, a másodosztály azoknak, akik valamire tartották magukat, a harmadosztály pedig a komor lebujok lakóinak, egy ilyen harmadik osztály fapadján én is ültem, Hunyad felé menet 1956-ban, de ez egy másik történet, a magyarországi forradalomról és a temesvári és kolozsvári diákokról), Odaát tehát, ahonnan te jössz, de meg akarom kérdezni, néhányszor már meg is kérdeztem: vajon az az Odaát nem Ideát, és viszont, az Ideát nem Odaát, végeredményben mindenki a maga odaátjával, és ha már így van, ha mind előző életekből érkezünk erre a világra, akkor te nem csak ilyen két-három hónapos lehetsz, amióta most megszülettél, hogy újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző szülőd ezt a bronzhangzású nevet adja neked, az Utolsó Ítélet trombitája dzsesszt zokog egy memphisi lebujban, hanem vannak más életkoraid is, más időkben, lehetsz például Vak Stefi a resicabányai Hargitai nemzetségből, vagy Melchiadész, a Marqueztől megírt, akinek Száz év magánya így kezdődik: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe”, ez a mondat engem ma is borzongással tölt el, Armageddonkám, te hírhedett kölök, és tudod, miért? – No, menj ki, pisilj egyet (akár erre a világra, ha akarod), aztán gyere vissza, hogy megmondjam: ...

Hát szia!

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban