BÁNYAI Péter
Pletykaözön és besúgóbotrány*
Fórum 
(Szubjektív beszámoló Stelian Tănase sok port felvert könyvbemutatójáról)
Többen ajánlották, hogy vegyek részt Stelian Tănase Acasă se vorbeşte în şoaptă. Dosar si Jurnal din anii târzii ai dictaturii (Otthon suttogva beszélnek. Dosszié és napló a diktatúra kései éveiből) című könyvének bemutatóján Bukarestben. Az a szóbeszéd járta, hogy a bemutatón nyilvánosságra hozzák, ki volt az a besúgó, akit a szeku a politológusra állított – Tănase legjobb barátja, Dan Oprescu, a Társadalmi Dialógus Csoport (GDS) egyik alapító tagja, 1996-tól máig a kormány kisebbségügyi államtitkárságának hivatalnoka.

Később mások is telefonáltak, hasonló információkat közöltek, de az állítások nem vágtak egybe. Tény, hogy ezen a délelőttön a bukaresti politikai-irodalmi világ elitje, különböző változatokban ugyan, de értesült arról, mi történik majd a nevezetes könyvbemutatón. Az egész ügy kissé zavaros volt, nem lehetett tudni, hogy az elterjedt pletykákat a bemutatón a nyilvánosság elé tárják-e, vagy csak a „beavatottak” értesültek minderről, bizalmasan.

Arról is terjengtek hírek,
hogy Dan Oprescu mellett a GDS egy-két más neves alapító tagja is több-kevesebb bizonyossággal vádolható pályatársai besúgásával – legalábbis erről értesülhettek egyes „beavatottak”. A helyzet egyre zavarosabbá vált, hiszen különböző emberek a fentiek különböző változatait terjesztették. Ekkor már kezdtek irritálni az események. A dolog kezdett elfajulni. Mit is jelent az, hogy valaki, mondjuk 85%-os, 60%-os valószínűséggel besúgó volt? Azt jelenti, hogy 15%-os, illetve 40%-os valószínűséggel tisztességes ember. De az áradat elindult, s a legtöbben biztos tényként továbbítják a pletykát. Emlékezzünk vissza a Gabriel Andreescu kontra Andrei Pleşu botrányra. Tulajdonképpen majd’mindenki helytelenítette Andreescu kijelentését, azt, hogy elegendő bizonyíték nélkül besúgás gyanújába keverte Pleşut. Az egészen más kérdés, hogy néhányan úgy véltük, Andreescu olyan tisztességes volt egy életen át, olyan következetesen harcolt a demokráciáért, a kisebbségi jogokért, néha az elszigetelődést is vállalva elveiért, hogy most, amikor nehéz helyzetbe került (rágalmazásért ítélte el a bíróság), szolidaritást kell vállalnunk vele. De személyével és nem nyilatkozatával vállaltunk szolidaritást.

Dan Oprescuval
most hasonló helyzet állt elő. Egy lényeges különbséggel: bizonyos embereket hírbe hoztak, majdnem annyian megtudták a hírt, mint amennyien annak idején Andreescu sajtónyilatkozatáról értesültek – de ezúttal az értesülésekért senki sem vállalta a felelősséget. És ami a legsúlyosabb: a hírbehozottak esetében nincs lehetőség a tagadásra, a cáfolatra. Pedig a terjengő hírek sem zárják ki az ártatlanság lehetőségét.

A pletyka-szinten megvádoltak nem cáfolhatnak. Sem bíróság előtt, sem tévéműsorban nem jelentheti ki senki, hogy: „Uraim, valakik számos telefonnal elterjesztették rólam, hogy besúgó vagyok. Ez nem igaz.”

Dan Oprescu esete más. Nyilvánvaló, hogy buzgó besúgó volt. Miért nyilvánvaló? Jelentései tele vannak olyan mondatokkal, olyan részletekkel, amelyek alapján minden kétséget kizáróan fel lehet őt ismerni. A többiek esetében nincs ilyen egyértelmű azonosítási lehetőség. Találgatni lehet csupán.

[Bukarest, március 7., Irodalmi Múzeum]
Reménykedtem, hogy a könyvbemutatón tisztázódik a helyzet, ehelyett hosszú beszédeket tartottak, homályos célzásokkal. (A soron következő idézeteket, beleértve a cikk végén közölt tévéinterjú-részletet is, nem szó szerint, csupán emlékezetből idézem – B.P.) „E könyv bemutatója vihart fog kavarni, olyant, mint Németországban a Stasi-irattár közzététele kavart. Meghívtuk azokat is, akik a Szekuritáté forrásai (besúgói) voltak, és azokat is, akiket feljelentettek. Egyesek itt vannak, mások nem” – hangzott el a bevezető során. Szóval lesz vihar, de egyelőre elégedjünk meg a pletykák szintjén hallott nevekkel.

Majd Stelian Tănase kijelentette: „Sokáig ingadoztam, kérjem-e ki szekus dossziémat, vagy sem. Majd újra ingadoztam, olvassam-e el, vagy sem. Fénymásoltam, hazavittem, és elkezdtem töprengeni, nem kellene-e egyszerűen a szemétbe dobnom. Végül felötlött bennem a gondolat, hogy könyv formájában jelentessem meg. Most is kételyek gyötörnek, hogy vajon helyesen tettem-e, vagy sem. Fájt persze, hogy a legközelebbi barátom jelentett fel.” Az utolsó mondatnál valaki a teremből bekiáltott: „Dan Oprescu?” Tănase lehajtotta a fejét, hallgatott, majd csak annyit mondott: „A legjobb barátom.” Pedig Oprescu esetében a helyzet egyértelmű. Később kiderült, hogy miután a csoport néhány vezetőségi tagja elbeszélgetett vele, kilépett a GDS-ből. Kijelentette, hogy nem a Tănase-könyv kapcsán kirobbant botrány miatt lépett ki, az egész túlzás.

Nyilatkozataiban most az állítja, hogy épp barátságból jelentette fel Tănasét, használt vele neki, és inkább hálásnak kellene lennie, mint haragudnia érte, hiszen ő fedezte, hallgatott a politológus komolyabb politikai kezdeményezéseiről, félrevezette a Szekuritátét. A könyvet átlapozva viszont egyáltalán nem úgy tűnik, hogy „Cristescu” (Dan Oprescu fedőneve) védte volna barátját.

Tănase után Ioan Buduca író kért szót. Elmondta, hogy bizonyos szempontból örül annak, hogy kiderült, ki a fő besúgó, mert tizenkét év óta mindenki rá gyanakodott ebből a társaságból. Elvileg tehát megszabadult a gyanúsítástól.

A valóság viszont egészen más,
mert törvény védi azokat, akik ma is a titkosszolgálatok besúgói. Azaz a SRI minden dossziéból csak azokat az oldalakat adja át a Szekuritáté Irattárát Ellenőrző Bizottságnak, amelyekről a most is besúgó személyek identitása nem derülhet ki. Tehát pillanatnyilag csak annyiban lehetünk biztosak, hogy Stelian Tănase legjobb barátja 1989 előtt besúgó volt, utána azonban nem. Ezért dossziéját kiadták. „Ebből a dossziéból velem kapcsolatban két következtetésre lehet jutni – mondta Buduca –: vagy sohasem voltam besúgó, vagy az voltam 1989 előtt, és 1989 után is az maradtam.” Ezután felszólalt Ioan Buduca jó barátja, az ortodox fundamentalista, Dan Ciachir. Hosszan mesélt valamiről, ami érdekes volt ugyan, de nem sok köze volt a könyvhöz. Mint mesélte, 1982-ig a Săptămînánál dolgozott, az Eugen Barbu-csoporthoz tartozott (azaz az eljövendő PRM magjához!), de 1982-ben otthagyta őket, és – ha jól hallottam – kolostorba vonult. Barbu ezek után elkezdte terjeszteni róla a Szekuritáté hagyományos vádjait (amit az zsarolásra és kompromittálásra egyaránt használt), vagyis hogy zsidó, homoszexuális és besúgó. A könyvbemutatón Buduca megesküdött, hogy mindez rágalom, ő nem zsidó, nem homoszexuális és nem besúgó. Remek. Megnyugodtunk. Ezután még sok kínos mondat hangzott el, néha úgy tűnt, nem is a volt fiatal – ma már persze középkorú – írók társaságában vagyok, hanem a diliházban.

Ezután Stelian Tănase részletesen elmesélte a tiltakozó levél történetét. Erre a bátor akcióra 1989 késő őszén került sor. Ekkor, mint tudjuk, a közép-kelet-európai diktatúrák már félig-meddig összeomlottak. Tănase és társai úgy vélték, szégyen lenne, ha a román értelmiség még mindig hallgatna, valamit tehát tenni kell. Miután kipuhatolták az írók véleményét, két változat között választhattak: vagy magát a diktatúrát bírálják, vagy pedig az írószövetség elnökét. Mindkét változatnak voltak előnyei és hátrányai. Talán normálisabb lett volna magát a rendszert vagy legalább Ceauşescut bírálni, de ebben az esetben az írók közül csak egy, esetleg két személy aláírását szerezhették volna meg. Úgy vélték viszont, hogy ha egy „soft tiltakozást” tesznek közzé, amely csupán az Írószövetség elnökét bírálja, akkor több aláírásra van remény, és ez mégiscsak valaminek a kezdete.

Valóban valaminek a „kezdete” volt ez?
Az értelmiség jóval régebben mozdult meg a rendszer ellenében. 1977-ben Paul Goma író aláírásgyűjtést szervezett a diktatúra ellen, később Doina Cornea éveken át küzdött ugyanezért, Mircea Dinescu, Dan Petrescu, Gabriel Andreescu tiltakozó interjúkat, nyilatkozatokat adott a nyugati sajtónak, Radu Filipescut rendszerellenes röpcédulák terjesztéséért jó pár év börtönre ítélték. 1989 elején hat volt illegalista nyílt levelet írt a diktátor ellen. 1989 őszén pedig végül is akadt 18 „bátor fiatal író”, aki ki merte mondani, hogy le kellene váltani az Írószövetség elnökét. Igaz, hogy még ennek a soft bírálatnak is következményei voltak, a Szekuritáté szorgalmasan követte őket stb. – de mégiscsak komikus, hogy a szomszédos kommunista diktatúrák bukása után a román írók csak ennyit mertek vállalni (és csak tizennyolcan a 300-400 közül, pedig a kezdeményezők hosszú heteken keresztül gyűjtötték az aláírásokat).

Angela Marinescu csempészbugyija.
Stelian Tănase agyondicsérte Angela Marinescu költőnőt, aki nélkül az egész akkori akció nem sikerült volna. Ő vitte egyszer a tiltakozó szöveget, bugyijába rejtve valahova, később pedig Párizsban ő diktálta le emlékezetből az aláírók nevét Monica Lovinescunak, és ő győzte meg arról, hogy az aláírók névsora hiteles, tehát nyugodtan beolvashatják a Szabad Európa műsorában.

De most, a könyvbemutatón, Angela Marinescu tiltakozott, cáfolta, hogy bugyijába rejtette volna annak idején a szöveget, régi kollégái pedig azt hajtogatták, hogy de igen. Pár perc elteltével rájöttek, hogy nem ez a legfontosabb kérdés, és másra terelték a szót.

Ekkorra azonban felbátorodott Angela Marinescu, és „őszintén” kipakolt. Elmondta, hogy ő soha életében nem akart ellenálló lenni, nem érdekelte a diktatúra és általában véve a politika – ő csak azért tiltakozott, mert hiába kérte nyugdíjának emelését 250 lejjel, az Írószövetség elnöke nem intézte azt el. Utána elkezdett általában az ellenállókról beszélni. Szerinte az „igazi ellenállók” (mármint Paul Goma, Doina Cornea, Gabriel Andreescu, Mircea Dinescu) csupán karrierizmusból szidták a kommunizmust és Ceauşescut: egyetlen céljuk volt, hogy a diktatúra bukása után meggazdagodjanak. Nem tiszteletre, hanem megvetésre méltó emberek. A könyvbemutatón senki nem akadt, aki Marinescu alaptalan vádjait cáfolta volna.

Őt követően egy másik hölgy kezdett el „elmélkedni”: „Tulajdonképpen egy kis ország nem is engedheti meg magának, hogy disszidensei legyenek. Nem is lenne hasznos. Egészen más a helyzetünk, mint a nagy országoké, Csehszlovákiáé, Magyarországé. Csak a nagy országoknak lehetnek disszidensei.”

Ekkor félénk hangon közbeszólt egy „bátrabb” valaki: „Ha nem tévedek, Magyarország kisebb, mint Románia.” Magabiztosan rendreutasították: „Szó sincs róla. Sokkal nagyobb. Gondoljon arra, mekkora és milyen egységes a magyar diaszpóra!”

És így tovább két órán át. Delirium tremens – vagy csupán Balkán?

*

Részlet a Stelian Tănase és Dan Oprescu között a Realitatea tévéadóban elhangzott március 8-i beszélgetésből:

Tănase: Hogyan kerültél kapcsolatba a „szervekkel”?
Oprescu: Egyetemi tanársegéd voltam, felkeresett valaki a katonai elhárítástól, és figyelmeztetett, hogy „legyek résen”, mert úgy tűnik, hogy egyes „kényes” típúsú egyetemeken bizonyos ellenséges erők előkészítenek valamit. Katonai, technikai titkokra gondolt. Főleg a rakétákról érdeklődött. De nem kért fel arra, hogy „besúgó” legyek, és nem bízott meg semmiféle James Bond-típusú akcióval.

(Itt megjegyezném, hogy e szöveg nem a fordítás miatt zavaros – az eredeti román szöveg tán még furább, talányosabb, fontoskodóbb, hermetikusabb. Kérdés, hogy mit is akarhattak tőle? Ő ugyanis filozófiát tanított, azaz a marxizmus–leninizmus román változatát, és a klasszikusok helyett Ceauşescu beszédeit elemezgette diákjaival. Önmagát ekkoriban a „Lukács-iskolához tartozónak”, azaz „revizionistának” vélte. De az biztos, hogy katonai, technológiai titkokhoz nem fért hozzá, illetve fel sem ismerte volna őket.)

Oprescu: Az elején kb. kéthavonként efféle dolgokról érdeklődött. Később én magam ajánlottam neki, hogy „dolgozatokat” írok olyan témáról, amelyhez jobban értek, és amely rendkívül fontos, az irodalmi-politikai életről. Tehát én magam ajánlottam fel, hogy besúgó legyek, semmi zsarolás vagy anyagi előny nem játszott szerepet. Egyedüli motivációm a barátságunk volt. 1972 óta te voltál a legjobb barátom.

Tănase: Hát a legjobb barátot nem szokták elárulni, feljelenteni?
Oprescu: De igen, néha. Én azonban segíteni akartam neked. Két könyved kiadását nem engedélyezték, úgy véltem, ezek fontosak, megpróbáltalak hozzásegíteni kiadásukhoz. Kiötöltem egy stratégiát, amellyel megpróbáltam befolyásolni, manipulálni a Szekuritátét és a Párt művelődéspolitikáját. Az elhárító eleinte nem nagyon érdeklődött e téma iránt. Eddig, bár ritkán, mindig ő keresett meg, most, amikor átvettem a kezdeményezést, és „el akartam adni neki az árumat”…

Tănase: Azaz engem akartál eladni …
Oprescu: Igen, így is lehet fogalmazni. Szóval ekkortól többször is rátelefonáltam, és elkezdődött együttműködésünk aktívabb szakasza. Az elején „Dan úrnak” szólított, de később megkedvelt, és „Dănuţ úrnak” keresztelt át. Rengeteg „elemzést”, „dolgozatot” írtam rólad, meg általában az írók világáról, de bizonyos dolgokat elhallgattam, például a 18-ak levelét. Olyan sok részletet írtam az életedről, hogy megnehezítettem munkájukat, összezavartam őket.

Tănase: Jó, jó segíteni akartál, de miért nem mesélted el az egészet? Legalább 1989 után valamikor.
Oprescu: Nem lehetett, te olyan naiv vagy, hogy nem értetted volna meg a speciális manipulálási stratégiámat.

Tănase: Nem gondolod, hogy esetleg épp te voltál naiv, amikor azt képzelted, hogy manipulálni fogod őket?
Oprescu: Lehet, hogy túl kevély voltam. Megérdeklődtem, milyen szintre is jutnak el „elemzéseim”, és csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy még a bukaresti pártpropaganda-titkárig sem jutnak el.

Tănase: Miért írtad az utolsó, egyébként eléggé súlyos dolgokat tartalmazó feljelentést ellenem? Igaz, hogy december 20-án, a forradalom negyedik napján történt, mint ahogy a dossziéban szerepel?
Oprescu: December 20-án még nem voltam biztos benne, hogy Ceauşescu meg fog bukni. Temesváron már forrtak a dolgok, itt is forró volt a hangulat. Te közben elbújtál, de segíteni akartam arra az esetre, ha mégis elkapnak.

Tănase: (félbeszakítja, és ezúttal magázza, bár a műsor elején még „barátjának” nevezte, és tegezte): Arra nem gondolt, hogy ha letartóztatnak, ezzel épp a vádakat erősíti?
Oprescu: Nem, fordítva állt a dolog. Megint olyan sok bonyolult ügyet írtam rólad, hogy nem dönthettek volna sorsodról anélkül, hogy minden részletet ne ellenőrizzenek. Időt akartam nyerni, épp a te érdekedben. Tehát december 20-án délelőtt meglátogatott otthonomban, átadtam a jelentést, este újra felhívtam, kértem, hogy találkozhassunk minél hamarabb, mert újabb fontos információim vannak. December 22-én reggelre adott találkát a város központjában, a Patria mozi előtt. Hát ez érdekes volt, december 21-én délben Ceauşescu beszédét félbeszakították, és elkezdődött Bukarestben is a tüntetés. Egész délután, este ott voltunk együtt a tüntetők között, reménykedtem, hogy tán megbukik Ceauşescu, de nem lehettem benne biztos, így hát miután elkezdődött a lövöldözés, és beindult a letartóztatási hullám, hazamentem megírni utolsó jelentésemet. Másnap már hiába mentem a találkára, a „kapcsolatom” nem jelent meg. Ekkor már százezrek voltak az utcán, jöttek a munkások a gyárakból, a katonaság eltűnt, és látva, hogy nincs kinek átadjam a jelentést, folytattam a forradalmat. Pár órán belül elfoglaltuk a Központi Bizottság épületét (közben Ceauşescu megszökött a helikopteren), utána bevonultunk a televízióba, a többire jól emlékszel, hiszen együtt voltunk.

Miután néhány betelefonáló érdeklődött, hogy nincs-e „lelkiismeret-furdalása”, Oprescu furamód „vezekelni” kezdett, pedig mindaddig magabiztosan állította, hogy felelőssége teljes tudatában, szabadon cselekedett, és csupán „jó irányba” akarta befolyásolni az ország irodalmi-politikai fejlődését.

Kijelentette, hogy „tévelygéséért” penitenciát gyakorol – elvállalta a romakérdés megoldásáért felelős „alacsony rangú” (mármint az ő tudásához, értékéhez képest „alacsony rangú”) kormányhivatalnoki állást.

Jegyzet
* A Transindexben 2002. március 15-én megjelent cikk bővített változata

BÁNYAI PÉTER 1946-ban született Kolozsváron. Fizikus, politikai elemző. Cikkei, tanulmányai a Beszélőben, az Amerikai Magyar Népszavában, a 22-ben, a Dilemában, a Limesben, a Fiatal Fórumban, a Romániai Magyar Szóban, a Korunkban és a Magyar Hírlapban jelentek meg.


2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban