Al. CISTELECAN
A párbeszéd erkölcséről
Fórum 
Egy (befejezetlen) vita tanulságai
Bevezetés
Kereken két héttel ezelőttig (ma lévén március 27-e) 12 000 (azaz tizenkétezer) példányt adtak el Az új keletű emberből. (Aki tehát ennek a könyvnek a – nyilván – veszélyes hatásától tart, megvan rá az alapja.) Azóta alkalmasint elkelt még néhány. Ezt bizton állíthatom, még ha nem alapoznék is másra, mint arra a két példányra, amelyet időközben magam postáztam külföldre. Mégpedig nem odatelepült románoknak, hanem olyanoknak, akik csakugyan idegenek tőlünk (de mégsem annyira, hogy ne érdeklődnének a kultúránk iránt). Íme tehát, az idegeneknek is fülébe jutottak a hírek Patapievici könyvéről és a körülötte fellobbant vitáról. Nem is csodálkozhatunk rajta, ha tekintetbe vesszük, hogy Patapievici arrafelé egyfajta román viszonyítási pont, s neve szerepel egy olyan tekintélyes teológusnak is, mint amilyen Olivier Clement, a Nyugat legnagyobb ortodox tekintélye, a könyvészeti hivatkozásaiban. Ugyanakkor, nota bene, a nyugatiak nem nézik a mi tévéműsorainkat, tehát érdeklődésüket nem a szerző mediatikus presztízse váltotta ki. Még ha nálunk Patapievici népszerű filozófussá vált is, még ha minden – román és magyar – sznob számára kötelező is, hogy idézni vagy legalább parafrazálni tudja őt, nem tekinthetjük úgy, hogy az idegenek ugyanannak a tévévarázsnak az áldozatai.

Meglehet, e siker részben a könyvről kibontakozott vitának tulajdonítható. Egy olyan vitának, amely hamar kilépett medréből, éles, végleges és radikális replikákba váltva hirtelen. Az eszmecserét (nem tudom, hogy ténylegesen elsőként-e, de érdemben mindenesetre) az Orizont című temesvári folyóirat kezdte, ahol egyébként folytatásokban a könyv jó része meg is jelent. Ott azonban a vita, noha nem nélkülözte a fenntartásokat sem, vonzó és kedvező volt. És éppen ezért nyomban el is feledtette más szereplők tömeges megjelenése. Az első hullámban tíz kommentátor (a tökéletes szám, ugye, bár spontán módon alakult ki) két részletben foglalta el az Observator cultural egymást követő két számát (102., 103.). Az, amit és ahogyan (és főleg ahogyan) ez a tíz szerző tárgyalt, tulajdonképpen ez jelentette a vita igazi kezdetét, a vitáét, amely azóta magát a könyvet is háttérbe szorította. A cikkeknek ezt a láncolatát követően minden, ami azután jelent meg, szertartásosan belőle indult ki. Ha a folyóiratnak az volt a célja, hogy egy olyan számot jelentessen meg, amely viszonyítási alappá válik, be kell ismerni, hogy sikerült neki. Sőt még ennél is több sikerült. Patapievici talán nem túl sokat veszített népszerűségéből ez után a szövegértelmező roham után (ha esetleg éppenséggel nem nyert rajta), a lap viszont biztosan növelte láthatóságát. Ez is egy módja ama probléma megoldásának, amelyet maga Patapievici is felvet a könyvében: „mi vész el akkor, amikor megnyerődik valami”. Vagy viszontag.

Ellenérvek
Valójában mielőtt még útjukra engedné érveit, belesűrítve azokat az „első szigorú kommentárokba”, az Observator cultural megveti az ágyukat gyanakvásból és bizonyos ingerültségből, ami természetesen pejoratív fogalmakban jelentkezik. Mi ugye fokozottan megvetjük mindazt, ami bennünket felingerel. A vita felcíme kétszer is bejelenti, hogy „problémás könyvről” van szó. A bevezető jegyzet olyasmire célozgat, hogy a díj, amelyet Az új keletű ember a Cuvântul című folyóirattól kapott, már akkor megvolt, amikor a zsűri még el sem olvashatta a kötetet, és „nagyon változatos... sokszor rendkívül negatív véleményekre” utal, amelyek „értelmiségi körökben” kísértenének. A kávéház, tudjuk, mindig drasztikusabban ítél, mint a leírt bírálat. Végül a jegyzet nem szalasztja el az alkalmat, hogy kedvező megvilágításba helyezze a lapot, amely felé ártatlanul, de persze nem véletlenül az a tíz cikk irányt vett. Vajon miért nem tévedt el másfelé legalább egy közülük? Azért, mert fennállt a veszély, hogy más lapok, amelyek „nem álltak ki következetesen a demokratikus gondolkodás koherenciája mellett”, esetleg nem közlik. Lévén az Observator... a demokratikus folytonosság egyedüli védőbástyája, a szerzők reflexszerűen itt, a demokratikus elvszerűség hősies barikádján kerestek menekvést.

A terep ilyetén „pszichológiai” előkészítése után következik az érvek legyező- vagy inkább golyósorozat-szerű elővezetése. És az értékítéleteké, nyilván. Ez utóbbiakat mellőzni fogjuk, noha rendkívül durvák, és gyakorta érvek helyett szerepelnek. Túl erős hangon és túl harsányan vannak megfogalmazva ahhoz, hogy ne önmeggyőzésnek hassanak. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a sommás, de határozott hajlam az értékítéletek használatára egy olyan felajzottságból fakad, amely a vitát végül jelzők versengésévé változtatja.

Ion Bogdan Lefter gyorsan átsuhan a könyvön, sebtében összefoglalja, s hol a „közönséges redukcionizmus”, hol az „elégtelen dokumentálódás”, hol „számos érintett téma hozzá nem értő feldolgozása”, hol a „jelenségek mélységének meg nem értése”, hol a „modernség- és nyugatellenes sztereotípiák”, végül és leginkább „egyszerűsítő tézisek” bűnében marasztalja el. Teljességgel kinyilatkoztató cikkében arra a következtetésre jut, hogy „a könyvben foglalt ’elmélet’ egyszerűen nevetséges”. Ám ez a „nevetségesség”, bár „totális”, nem kevésbé „veszélyes” – ez olvasatának az alapmotívuma. A cikk második része a szerzőről szól, és három feltételezést vonultat fel, hogy megmagyarázza nekünk, hogyan vált Patapievici amolyan reakcióssá. A legérdekesebb (nyilván!) a harmadik hipotézis, mivel ez világosít fel arról, hogy miként alakult át Patapievici gyűlölködőből anakronikussá. Egész egyszerűen nem volt képes féken tartani afölötti dühét – ami lélektanilag érthető (engedi meg Ion Bogdan Lefter) –, hogy „legnagyobb elképedésére már nem találkozik a korábbi egyhangú elismeréssel”. Gabriel Andreescu cikke már eszmeibb magaslatokba vezet, de csak azért, hogy a Patapievici eszméit egyszerre és külön-külön groteszknek és „egész egyszerűen reakciós ideológiának” minősítse. Gabriel Andreescunak is megvan a magyarázata Patapievici „eltévelyedésére”. Ezt a szóban forgó szerző pszichológiájára alapozza, amolyan „karmesternek” tekintve őt, akit „elkábított a kisszerű elitizmus ideológiája, amely narcizmusban, a szakmai követelmények, a fegyelmi és céherkölcs semmibevételében” nyilvánul meg. Még ennél is „szakszerűbb” Adrian Miroiu cikke, aki elmarasztalja a – hol hiányosnak, hol bizonytalannak nevezett – bibliográfiát, és szembeszáll Patapievici néhány „tébolyult” fogalomértelmezésével. Adrian Miroiu is arra a következtetésre jut, hogy Patapievici „reakciós”; a helyzetet súlyossá az teszi, hogy a „véleményformáló szerzőről” van szó, akinek nézetei „divatosak”, és „egész társadalmunkat” veszélyeztetik (amely ily módon problémába ütközött a demokrácia és a szabadság felé vezető bevallott útján). Vlad Alexandrescu és bizonyos mértékben Valentin Protopopescu biztosítja az összeállítás „tárgyilagosságát” és pártatlanságát, bizonyítva, hogy milyen nyitott és előítéletmentes a folyóirat. Bibliográfiai kifogásokat emel a 103. számban a posztmodern kapcsán Liviu Andreescu, aki szerint Patapievici könyve önmagát lejárató munka, s egyedüli esélye a megmenekülésre az, ha elfelejtik. George Bălannak és Florin Buhuceanunak semmi baja Patapievici heteroszexualitásával, ezzel szemben igencsak kifogásolják a szerző homoszexuálisokkal szembeni „helytelen” magatartását. Teljességgel nyilvánvalóvá válik Patapievici „kulturális” késztetettsége Paul Cernat szemében, aki a vitát a „sértődöttség” refrénjének és a frusztráltság rejtett témájának megismétlésével zárja: „A csalódott, a beletörődött és a politikai élet által elhanyagolt Patapievici...” stb.

Van ebben a kezdeményezésben – amely elvileg üdvös – valami túlzó. Ez pedig nem feltétlenül a harcosok nagy száma, amely még nőhet is. Valamennyiüknek a minősítésekben tobzódó sietsége a túlzó. Amely minősítések természetesen mind elmarasztalóak. Az Observator cultural egy olyan vitának szabta meg a hangvételét, amelyben mindenki siet, hogy igaza legyen. Pedig hát egy eszmei vitában az igazság nehezen érhető el, lassan és mindig bizonytalanul. A hozzá vezető út túl hosszú. A rövidebb (és hatékonyabb) úton az igazságot az ellenfél lejáratásával, lekezelésével, az iskolába való visszaküldésével lehet megszerezni, meg azzal, hogy rámutatunk komplexusaira, frusztrációira, negatív érzelmeire, képzelőerejének hiányára, identitászavaraira stb., amelyeket a szerző eltitkol ugyan, de tulajdonképpen azok határozzák meg igazi motivációját. Patapievici Observator-beli olvasói nála jobban tudják, hogy mit gondol ő valójában, és hogy mit rejteget a lelkében. Mindegyikük meg tudja mondani, mit gondol az Uralkodó. Mégpedig azt, amit csakugyan gondol, és hogy miért gondolja, nem pedig azt, amit a könyvében elleplez. Ha felmerülne, hogy egy, az igazi Patapievici által írt könyvet olvassunk, azt a könyvet ennek a recenzáló csoportnak a tagjai kellene hogy megírják. Patapievici-nek csak a témát kellene megmondania. A lélekben olvasással, a rejtett szándékokhoz való közvetlen hozzáféréssel vagy a frusztrációs és gyűlölet-lecsapódásos lélektani vétetésű indoklással minden román exegéta remekül áll. Ezért ilyen esetekben a könyv puszta ürügyévé válik az „elrejtett” személyiség mélyolvasatának és a „látható személyiség” szétszedésének. (A párbeszédnek erről a betegségéről, amely az érvet a címkével helyettesíti, természetesen maga Patapievici is beszél a könyvében, úgyhogy ő előre megadta a választ.)

Ilyen érvekhez ilyen ellenérvek
A lejáratás szándékából kiinduló olvasat csakhamar kiváltotta az ugyanolyan hangnemű válaszokat. A România literară hasábjain (ez évi 7. szám) Alex. Ştefănescu a proletkult idején működött „kulturális rendőrség” újjáélesztéséről beszél, az Observator vitáját „leleplező gyűlésnek” nevezi, szerinte I. B. Lefter véleményeit „pszichoanalízisnek kellene alávetni”, Gabriel Andreescu pedig Sorin Toma gondolkodásmódját éleszti fel. Ugyanabban a lapszámban a folyóiratszemléző kiemeli egyes cikkek „rosszindulatát”, „méreggel való telítettségét”, és az egész vitáról mint „intellektuális lincselésről” beszél. Szinte egy időben, az Adevărul literar şi artistic (2002/605. szám) hasábjain C. Stănescu felidézi a hasonlóságot a kommunizmus idejének „spontán” vitái és a mostani „spontán vita” között, a mentalitások, de legalábbis a magatartások folytonosságát sugallva. A România literară maga is vitát szentel Patapievici könyvének, az ez évi 9. számában. Az összeállítás azonban, akarva-akaratlan, a „vita vitájává” vált. Livius Ciocârlie az Observator akcióját egyetlen szóval jellemzi: „túlzás”, és úgy véli, nem hiányoznak belőle az érvek, de „egyfajta diadalmas feljelentősdi” sem. Az oldalak sorrendjében a második anyag a Petru Cimpoiué, aki I. B. Lefternek szemére hányja, hogy „visszaél az érvekkel”, Gabriel Andreescu értelmezésében pedig „rosszhiszemű gyanúsítgatást” fedez fel. A vele készített interjúban, az összeállítás közepén Andrei Pleşu a könyv „nyilvános kivégzéséről”, „a hangulat megmérgezéséről”, „máglyán való megégetésről”, „a szerző kiközösítéséről” beszél, de rámutat az Observator választotta kompromittáló taktikára is: „tisztátalan eszközök” használata egy „kulturális aktus” értelmezésében. Bogdan Pascu az Observator tárgyalásmódját egészében „eltorzítottnak és egyszerűsítőnek” véli, szerinte a könyvet illető bírálatok „önmagukat ássák alá” a „csonka és torzított értelmezésekkel”, továbbá a kommentátorok által „a saját kényszerképzeteik mentén kialakított politikai fantazmagóriák” felépítésével. Virgil Nemoianu, mint egyébként Bogdan Tătaru-Cazaban is, a vita szertartására fittyet hányva, közvetlenül Patapievici könyvével foglalkozik. Ugyancsak a România literară hangján, bár a 22 című hetilap 12. számában szólal meg, egy interjúban, Nicolae Manolescué. Manolescu számára „nyilvánvaló”, hogy az Observator vitája „irányított” volt, és tele van „célzatossággal”, a szövegmagyarázat alapjánál pedig az amolyan „a szerző arra gondolt, hogy...” jellegű elv áll.

A 22 maga is élénken tárgyalja Patapievici könyve értelmezésének kérdését, miután előzőleg, a 9. számában, bőségesen átvesz terjedelmes szemelvényeket a kifejtett véleményekből. A tulajdonképpeni vita a 10. számban kezdődik, a korábbi összeállítás csupán háttéranyagként szolgál hozzá. Gabriela Adameşteanu vezércikkével indul, akit meglepett az Observator anyagainak „heves hangvétele” és „ vádjaik radikalizmusa”. Azután a vezércikkíró kifejti a kommentár erkölcsi követelményeit, amelynek „részrehajlás nélkülinek, haragtól, frusztrációtól és gőgtől mentesnek kell lennie” (ahogy azt a 22-ben művelik), jelezve, hogy mindezek az Observatorból hiányoznak. Andrei Cornea cikke ugyanabban a lapszámban hangulati bevezetővel indul, a vita pedig a harsány szlogenekre korlátozódik: „Te fasiszta!” – „Ti meg kommunisták vagytok!” A következő lapszámban Traian Ungureanu sem veszteget túl sok szót a kialakult vitára, ám „a könyv elleni támadásokat” úgy tekinti, mint „annak a roppant türelmetlenségnek a tanúbizonyságát, amellyel manapság minden, a keresztrejtvénynél mélyebb gondolatot fogadnak”.

Részben mindezekre a bírálatokra válaszol az Observator 107. száma. De hát mit is lehet válaszolni a „frusztrációt”, „haragot”, „komplexusokat”, „hisztériát” stb. illető vádakra? Az olyanszerű válasznál, hogy „de uraim, mi nem vagyunk sem frusztráltak, sem komplexusosak!” mi sem feleslegesebb és nevetségesebb. Az ilyen „érvek” cáfolhatatlanok. Hisz éppen ezért használta őket maga az Observator is, arra alapozva, hogy az eszmét is diszkvalifikálja szerzőjének lejáratásával. A személyre, szándékra utaló érv mindig hatékony. Mert befogja a másik száját.

Epilógus. A tárgyilagosság hangja
Romániában már nem csupán házi értelmiségiek vannak. Hanem immár olyan entellektüelek is, akik lassan elérik David Lodge szereplőinek tekintélyét. Az „objektivitásnak” ez a hangja szólal meg Alina Mungiu-Pippidi sorozata ötödik részének a végén (22, ez évi 11. szám). Ebben a csoportok közötti harcként felfogott vita „szociológiai” értelmezését olvashatjuk. Az egyik csoport (amely az Observator körül szerveződött), olyan „másodrendű” emberekből áll, akik „maguknak elsőrendű pozíciót szeretnének kiharcolni”, nyílt harcot folytatva Pleşu, Liiceanu stb. jelenlegi pozícióinak megszerzéséért. A tárgyilagosság persze egyfajta transzcendenciát jelent. Ki is tudna rá replikát találni? Elmondhatja-e például Ion Bogdan Lefter, kezét szívére téve, hogy nem akarja ostrommal (vagy pedig, isten őrizz! még ármányosabb módszerekkel) elfoglalni Andrei Pleşu helyét? Éppen elmondhatja, de minél inkább tagadja szándékát, annál világosabbá válik, hogy akarja. Ez történik akkor, amikor a „tárgyilagosság” is megszólal az elemzések mélyén, az íráson túli „igazi” motivációk vizsgálatában. A könyvek (és, kisebb léptékben, a cikkek) a románok esetében nem „gondolkodásra való gépek”, hanem „misztifikáló gépek”. Bennük a szerzők nem tesznek egyebet, mint elrejtik és megnemesítik közönséges indulataikat. Vajon miért teszik, amikor a mégoly felületes első olvasásra is éppen ezek ugranak elő?

ALEXANDRU CISTELECAN 1951-ben született Aranykúton, Kolozs megyében. A brassói Transilvania Egyetem és a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem előadótanára. Celălalt Pillat (A másik Pillat), Bukarest, 2000. Top ten, Kolozsvár, 2000.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban