Simona Avram
Memento mori
Figyelő 
Minden európai szintű polgáriassággal rendelkező közösségben vannak olyan családok, olyan személyiségek, akik a közösségi szellem irányítóiként, modellezőiként vonják magukra a figyelmet. Minél kisebb a közösség, és minél jobban el van kötelezve a hagyományos értékeknek, annál erősebb ezeknek a személyiségeknek a hatása, és annál kontúrosabb a róluk kialakult kép (mely az idők során mitikussá is válhat). Lugos, e kis bánáti város az utolsó három évszázadban érdekes többnemzetiségű, vallásilag is sokszínű és – ennek megfelelően – multikulturális fejlődésen ment át. Nem szükséges idealizálni a várost, amely most is a Temes folyását keresztező fekvésével tűnik ki; e folyó választja el a román Lugost a némettől (ma ezek a kifejezések már történelmieknek számítanak, jóllehet, a város felnőtt lakóinak vannak még olyan német barátaik, akik az elmúlt évtizedekben tértek vissza őseik földjére). Hogyan érthetné meg egy mai lugosi a multikulturalitást és a megszólalások azon harmóniáját, melyek e várost jellemezték, és amelyre az oly nagyon büszke volt, ha ősei nem éltek itt több nemzedéken át? Erre e város büszke volt, és ma is büszke, bár az utolsó fél évszázadban sokat elvesztett azokból a tulajdonságokból, amelyek európaivá tették, és megadták neki egy vidéki város semmivel össze nem téveszthető jellegét. Ezeknek a tulajdonságoknak az elvesztése közvetve bizonyos emberek és – velük együtt – bizonyos szokások eltűnéséhez kapcsolódik; ezek biztosították, már az egyesülést követő években, európaiságát. Eltűnésük a közösségi horizontról más központok családjainak, leszármazottjainak a fejlődését jelenti ugyan, de jelenti azoknak az embereknek az árnyak világába való megtérését is, akik egész életükben a lugosi sajátosság képviselői voltak. Az utóbbi években minden ilyen eltávozás az űrt növelte, mert senki nem vette át az „eltávozottak” helyét, hogy fenntartsa ezt a polgári szellemet. E sorok nem egy letűnt világ, egy ósdi, elvesztett látóhatár utáni nosztalgiát jelentik, hanem a polgáriasság normális szellemének igényét.

Ezeknek az elmélkedéseknek a lejegyzését azokban a napokban tartottam szükségesnek, amikor elbúcsúztunk Reisz Györgytől. Eltűnésével Lugos nemcsak egy embert vesztett, hanem egy emberi kategóriát, egy létezési módot, életformát is. Vannak emberek, akiknek jelenlétét olyannyira természetesnek, olyannyira magától értetődőnek tekintjük, hogy egy csepp erőfeszítést sem teszünk annak a rendkívüli szerepnek a megértésére, amit a közösségben betöltenek, és csupán eltűnésükkor jövünk rá, hogy valódi egyéniségük nem a róla alkotott képben rejtőzik, hanem abban az űrben, amit maguk után hagynak.

Reisz Gyuri, ahogy barátai hívták, eltűnésével ezt az érzést ébresztette fel bennünk, és ezzel végérvényesen a lugosi szellemiséghez kapcsolódott – nélküle Lugos már nem az, mint ami néhány héttel ezelőtt volt. Lugos elvesztette civilizációjának egyik sajátos emberi jelképét. Az „utca” szintjén szinte semmi nem történt, mert természetesen sokan vannak, akik nem ismerték Reisz mérnököt: nem volt az a zajos figura, aki a mai „polgár” figyelmét magára tudta volna vonni. Temetésén, a temesvári rabbi jelenlétében talán utoljára láthattunk egy méltóságteljes és szerény gyülekezetet, amely az egykori Lugos „jobb világának” maradékát gyűjtötte össze.

Születése (1934. július 23.), majd visszatérése – vegyészmérnökként, 1957-ben – a városba annak sorsához kötötte; négy évtizedig az emberek szolgálatában állt (az egészségügyben dolgozott), de még finomabb szálakkal kötődött a városhoz a művészetek terén megnyilvánuló szellemi hajlamai révén (a művészetek általában is foglalkoztatták, a festészetet kétféleképpen gyakorolta: műgyűjtőként és festőként). Reisz Györggyel, aki Aurel Ciupe, Popper Erzsébet, Nicolae Breban, Schwartz György, Ingo Glauss, Deliu Petroiu, Silviu Oravitzan, Vladimir Streletz szellemi partnere volt, Lugos környékéről egy sajátos emberi kategória, „emberfaj” tűnik el – a jó anyagi körülmények között élő (megengedhette magának, hogy műgyűjtő legyen), komoly tudományos felkészültséggel, műveltséggel és kiművelt szellemmel rendelkező értelmiségi, aki ennek folytán nemcsak beszélgetőpartnerként volt mérvadó, hanem értékítéleteiben is.

2001 októberében a lugosi Pro-Arte Galériában megrendezett utolsó egyéni tárlatán megadatott számára a hozzá való erő és az öröm, hogy bemutasson egy elegáns albumot. Mint ahogyan néhányan a résztvevők közül, ő is tudta, hogy a betegség behatárolja kilátásait. Egy ihletett pillanatomban akkor azt mondtam, hogy a képek nemcsak Reisz Gyurit mutatják be, hanem a létezés és a civilizáció azon rétegeit is, amelyeket a műgyűjtő szeme a szellemi utazások alkalmával járt be. Most, Reisz Gyuri elhunyta után tudom, hogy egész lénye mintegy szintézis volt, egy-egy beszélgetés alkalmával nemcsak ő volt jelen, hanem mindazok az értékes emberek, akikkel valaha találkozott.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban