Cristiana Teohari
Palló a tudatlanság felett
Figyelő 
Ha olyan intézmény vagy személy lennék, aki a kultúrában tevékenykedik, kulturális cserét kezdeményeznék a románok és a magyarok között, különösen azokon a vidékeken, ahol a „magyarok” kifejezés csupán üres fogalom, „valakik, akik a hunoktól származnak, és valahol Erdélyben élnek”. Az ismeretlen felgyújtja a képzeletet, és gyakran eltévelyedésekhez vezet.

Én is hasonló helyen nőttem fel, egy darabka földön, valahol Teleorman határában, ahol azzal a kifejezéssel, hogy „magyar”, csak a történelemkönyvben találkoztam, valami Erdéllyel kapcsolatos középkori esemény kapcsán. De mert engem vonz az ismeretlen, úgy döntöttem, nem elégszem meg elméleti és hozzávetőleges ítéletekkel, hanem elszántan közelítek feléje, és megpróbálok belülről kialakítani egy véleményt: elhatároztam, hogy megtanulok magyarul. Elég fejetlenül kezdtem keresgélni vágyam teljesítésének lehetőségét, azt sem tudva, merre induljak. Először a Bukaresti Egyetemen érdeklődtem, aztán a Cişmigiu melletti Petőfi Sándor Művelődési Házban, végül elirányítottak a Batiştei utcai Magyar Kulturális Központba. Meglepődve tudtam meg, hogy itt több éve szerveznek magyar nyelvtanfolyamokat, és hogy – ami szintén meglepetést okozott – különböző okokból sok románnak érdekében áll, hogy megtanuljon magyarul: lehet, hogy az egyik házastárs magyar nemzetiségű, vagy valamelyik nagyszülő volt magyar származású, és rájöttek, hogy gyökereik felét egyáltalán nem ismerik, vagy magyar cégekkel vannak kapcsolataik, és szükségét érezték, hogy ismerjék üzlettársuk nyelvét, de további, hasonló helyzetek is vannak. Nos, én azért akarom megtanulni a magyar nyelvet, mert… így akarom! Miért ne lenne ez is elégséges érv? És lám, két és fél éve próbálok behatolni ennek a miénktől olyannyira különböző nyelvnek a rejtelmeibe.

Egy új nyelvet tanulmányozni annyi, mint egy új világegyetemet fedezni fel. Az izgalmas ismeretek sokasága mellett még találtam valamit, ami a lelkemnek a legkedvesebb: egy csomó barátot, akiknek az életéről és kultúrájáról azelőtt nem sokat tudtam. Bűnösnek éreztem magam, amiért olyan sokáig mellőztem egy hozzám oly közeli világot. A hétfő esték, amikor szorgalmas tanulóként, füzetemmel a táskámban, izgatottan megyek – a következő leckére készülődve – az iskolába, olyanok, mintha egy másik tájjal ismerkednék. A Magyar Kulturális Központ fehér boltíves, lakkozott bútorokkal berendezett alagsorában románok küszködnek az ördöngös magánhangzókkal, és felfedezik a Bărăgan széléhez, ahol felnőttem, hasonló puszták végtelenjéről szóló meséket. Fiatalok és felnőttek, néhányan éppen fehérhajúak, ülnek békésen, figyelő arccal a fapadokban, silabizálva a nehéz betűket, és zajosan örvendezve egy-egy nyelvtani sikernek. A tanárnő tízszer is visszatér egy-egy kiejtésre, amely nem akar úgy sikerülni, ahogy kellene, a diákok pedig makacsul összeráncolt szemöldökkel küzdenek ennek a csökönyös nyelvnek az uralásáért. És ott vannak a Táncház-esték, a könyvtár, ahol órákon keresztül beszélgetek anélkül, hogy elunnám magam; a hangulat nyitott, és ott vannak a minden korosztályba tartozó barátok, akik ugranak, hogy segítsenek a lecke elkészítésében, hogy megmagyarázzák, hogy megmutassák, hogy útba igazítsanak… Mindez segített abban, hogy rányíljon a szemem arra a világra, amely tegnapig tőlem távol, ködbe rejtőzve lélegzett, olyan párában, amelyről nem hittem volna, hogy ilyen könnyen el tudom űzni.

Lehet, hogy egy erdélyi számára ennek a történetnek nincs semmi jelentősége. Az erdélyiek, az ottani románok és magyarok között legalább a kölcsönös érdeklődés megvan, és ez nagyon sokat számít.

Adott pillanatban arra gondoltam, hogy én magam valósítom meg azt a kulturális csereprogramot, amiről a cikk elején írtam: veszem a hátizsákot, és két-három hétre megtelepszem egy magyar faluban. Még nem sikerült időt szakítanom rá, de nem mondtam le róla. Azt hiszem, hogy csak közvetlen, emberek közötti kapcsolat adhatja meg azoknak az értékeknek a dimenzióját, amelyekkel mindenki rendelkezik közülünk. Talán ez a leghatékonyabb módszer annak a gazdagságnak a megértésére, amit két ennyire különböző kultúra egymás mellé kerülése nyújthat. Maga a sokféleség is gazdagság, amit tudnunk kellene értékelni és kihasználni.

És azt is hiszem, hogy hibás a románok és a magyarok közti kapcsolatot csak az erdélyi térségben vizsgálni. Ha majd az ottani lakosság helyzetét meg akarják vitatni, nemcsak Erdély lakói fejtik majd ki véleményüket.

A Dél számára Erdély gondjai nagyon távoliak... Mintha különállóak lennének, sőt mintha el lennének szakítva Románia valóságától. A Memorandum kiváltotta egyik reakció ilyesmi volt: „Mi van, uraim, ez a legfontosabb dolgunk?!” Azt hiszem, csökkentenünk kellene a földrajzi távolságot, hagyva, hogy több olyan információ szivárogjon be a médiába, amelynek első látásra, úgy tűnik, nem sok szerepe van a döntéshozatalban. Tanakodom, mi lett volna, ha a hatalom, sőt néhány, általam nyitottnak és jövőbelátónak hitt személy heves, a Memorandumot elutasító reakciójára a Regát közvéleménye kellően tájékozott és – a szóban forgó kérdésben – kellően művelt lett volna ahhoz, hogy ugyanolyan hevesen fejtse ki – ellenkező irányú véleményét. Félek, hogy ez csak a következő generáció életében lesz lehetséges, de nem tartom időszerűtlennek, hogy ilyen forgatókönyvre gondoljunk.

Addig is, én veszem hátitáskámat a magyar tankönyvekkel, és megyek kisilabizálni a furcsa hangzású betűket. Válaszom a kérdésre, amit olyan gyakran feltesznek nekem, hogy „miért?”, viccesnek tűnhet, pedig logikus, és a jóérzés diktálja: „miért is ne?”

Forditotta: HADHÁZS Zsuzsa
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban