Ovidiu PECICAN
Az államról semmi új
Napirenden 
A románok történelme az Akadémián
Nemrég megjelent a Román Akadémia égisze alatt kiadott, monumentális A románok történelmének első négy kötete. Ám még ki sem aludtak jóformán a vállalkozást kísérő reklám fényei, az első támadások máris felütötték fejüket. A 22 című hetilapban közzétett cikkében Şerban Papacostea – ő maga is akadémikus, és a román múltnak szentelt másik történelmi szintézis társszerzője – felfed egy plágiumot az (egyelőre) négykötetes mű negyedik kötetében, amit cáfolhatatlanul bizonyít a vitatott szöveg és egy saját régebbi tanulmányának párhuzamos közlésével. Ez a tény alááshatja a teljes mű hitelességét, és még ha egyedi esetnek bizonyul is, amelyet a többi szerző nem követett el, elegendő ahhoz, hogy rossz fényt vessen a közös műre. Mindenesetre, akár így van, akár többször is megszegték a kutatómunka etikáját, ez az egy eset önmagában is a Mircea Muşat és Ion Ardeleanu által az utolsó Ceauşescu-évtized éveiben kiadott történelmi szintézise mellé helyezi az új A románok történelmét, amelyben, idézőjelek és bibliográfiai hivatkozások teljes mellőzésével, bőven reprodukálták más szerzők írásait.

Mégis feltételezhetjük, hogy az értekezés szerzőinek nagy része hitelt érdemlően dolgozta ki a ráeső részt. Nincs okunk azt hinni, hogy egy egész csapat „dézsmálta” a kötetben nem szereplő kollégák évtizedes munkájának gyümölcseit. Épp ezért, a vajúdás és az elért eredmények megérdemelnek egy komoly és elfogulatlan elemzést.

Ebben a tekintetben az egyik probléma, amelyet olvasáskor észleltem, az értekezés tudományos jellege, lévén a hitelesség szükséges, de nem elégséges paraméter a tudományos művekkel szembeni elvárásküszöb eléréséhez. Egy másik, inkább a mű elméleti, fogalmi vázára vonatkozó kritérium a nézőpont koherenciája és következetessége volna. Pontosan ennek a biztosítására szükségesek a többszerzőjű művek esetében a munkát összehangoló koordinátorok. Az ő feladatuk létrehozni egy egységes építményt a különféle részekből, jelezni az összefüggéstelenségeket és hibákat, gondatlanságokat és kihagyásokat, intézkedni e fogyatékosságok kiküszöböléséről. Az új A románok történelme két ilyen koordinátor részvételével készült. Mindazáltal vannak lényeges nehézségek, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni, és amelyeket látszólag nem is értelmeztek akként.

Ez történt például az állam fogalma esetében. Mint ismeretes, az állam politikai szervezési forma, amely az emberi közösségek társadalmi életének egy bizonyos fejlődési fokán jelent meg, sajátos jellemzői vannak, és a közösségek bizonyos meghatározott, mégpedig adminisztrációs szükségleteire kínált megoldást. Következésképpen az állam nem jellemző az emberi fejlődés minden történelmi fokára, és nem is téveszthető össze a társadalom más szervezési és vezetési formáival. A háború utáni román történetírásnak, sajnos, rögeszméje volt a történelmi kategóriák „alkotó” alkalmazása, egyik vagy másik történelmi pillanat ideológiai manipulációinak vagy az egyes szerzők eredetiség utáni vágyának függvényében (ez utóbbi túl ritkán ártatlan és érdekmentes). Miután a kulturális zsdanovizmus idején – amelyet a történetírásban Mihai Roller felfogása határozott meg –, a szovjet tudomány fényében a román államot „imperializmussal” vádolták (közvetlenül utalva az 1918-as újrafelosztásra), utólag, a Ceauşescu elnök-házaspár uralta aranykorban ugyanaz az állam ragyogó történelmi előzményeket fedezett fel magának a géta Burebista korában (ezelőtt… 2050 évvel!). Sőt. Emellett az állítás mellett, amelynek célja egy örök – nehezen vagy egyáltalán nem bizonyítható – folytonosságra való utalás volt, ugyanebben az időszakban, a 70-80-as években kezdtek elterjedni az „egyesülés előtti egyesülések” vitatható változatai is. Ezek szerint a mai Románia déli részének Mircea cel Bătrîn általi, keleti részének Ştefan cel Mare általi egyesítése és persze bárki – román vagy más – próbálkozásai az ókori Dácia visszaállítására, megelőzték és történelmi fejlődésünk céljaként tűzték ki az újkori egyesítéseket (1859 és 1918), amint azt Ştefan Andreescu, a Restitutio Daciae témát tárgyaló számos kötet szerzője is vallotta. Ami az állammal kapcsolatban történt, megismétlődött más történelmi folyamatok esetében is. Ugyanabban a korszakban Tudor Vladimirescu „zavargása” („zavera”) felkelésből „forradalmi megmozdulássá”, utóbb pedig szabályos forradalommá fejlődött. Hasonló metamorfózison ment keresztül „Horia háborgása” („tumultul Horii”) is – így nevezte annak idején N. Densuşianu –, amelyből előbb felkelés lett, majd értelmezésbeli megdicsőülését – Ştefan Pascu tollából – „forradalomként” érte el. Látszólag az 1784-es erdélyi és az 1821-es havasalföldi társadalmi megmozdulások „felfújása” a pártideológusok abbéli igyekezetének volt köszönhető, hogy ellássák a román múltat azokkal a társadalmi forradalmakkal, amelyekben hiányt szenvedett, hogy legitimitást adjanak az 1848-as demokratikus történelmi jelenségnek és különösen a háború utáni időszak elején bekövetkezett szemléletváltásnak. De ma már világosabban látszik, arról a nacionalista frusztrációról is szó volt, amelyet az európaihoz képest marginális történelem és a Nyugat rövidítésen való megelőzésének vágya táplált: így hamarabb váltunk forradalmiakká 1821-ben az oroszoknál (a decembristák majd csak 1825-ben mozdulnak meg), a lengyeleknél és franciáknál (akik alig 1830-ban indulnak harcba), miközben 1784-ben alighanem magát a Nagy Polgári Forradalmat előztük meg (öt évvel!). Észrevehető az ilyenforma kísérletek egybecsengése az úgynevezett protokronizmussal (amelyet Edgar Papu fogalmazott meg és Mihai Ungheanu, Paul Anghel és Ilie Bădescu egészített ki különféle hangsúlyokkal). De észrevehető egy hírhedt szovjet modell utánzása is, amely szerint az oroszok minden felfedezhetőt és feltalálhatót felfedeztek és feltaláltak még Európa és Amerika előtt.

Folytonosság és belső koherencia?
Ami az új A románok történelme értekezés kapcsán megállapítható, az a frusztráció eme logikájának a továbbélése. Népünknek más népeket megelőző állami előzményei vannak (lásd a Burebista-epizódot), és ezek egyenértékűek az európai klasszicitás legfontosabb birodalmával, a Római Birodalommal. Népünk már születése előtt keresztény volt (mert a kereszténység bizonyíthatóan jelen volt Dáciában már a 3-4. századtól, a románokról pedig alig a környékbeli latin nyelvű népesség és az ide csak a 6. századtól letelepedő szlávok összeolvadása után lehet beszélni)! Amint látható, a két világháború közötti nacionalista felfogás a Ceauşescu-korabelivel megerősítve, az 1989 utáni körülményekhez alkalmazkodva olyan logikus fogalmi ötvözetként maradt fenn, amely az állami létet az etnikai közösségszervezés folyamatos fejlődésének tanújává avatja, és amelynek tartós alapjait a nyelvi és kulturális, valamint a vallási közösség biztosította. Bármilyen ellentmondásosnak és nehezen alátámaszthatónak tűnne is egy ilyen ötvözet, mégis ez az új összefoglalás alapja, a különböző szerzők elszigetelten megnyilvánuló óvatossága nem tudja hihetően módosítani a dolgozat egészét.

Az egyik megfogalmazható meghatározás szerint az állam „politikai intézmények összessége, amelyek sajátossága az uralom megszervezése a közérdek nevében, egy körülhatárolt területen” (Iain McLean (koordinátor), Oxford. Dicţionar de politică [Politikai szótár], Univers Enciclopedic Kiadó, Bukarest, 2001., 430. o.). Egy ilyen meghatározás, bármilyen általánosnak és árnyalatlannak is tűnik, elégséges, mert világosan jelzi történészeink gondolkodásának válságos pontjait a román állam történetét (és annak előzményeit) illetően. A 14. századig a közigazgatási és katonai jellegű szervezési tákolmányoknak, már ahánynak léte és ahogyan való léte megállapítható, csak nagyon ritkán volt politikai intézmény jellege. Felmerül továbbá egy másik kérdés: milyen mértékben volt ezeknek a törzsszövetségek (az ókorban) vagy falucsoportok (a középkorban) szintjén dokumentálható fércelményeknek folytonosságuk és belső koherenciájuk, ha idegen, nomád és múlandó, avagy letelepedett és állandosuló uralmak gyakorolták a hatalmat. Ezekkel a szempontokkal kapcsolatban el kellene gondolkodni azon a területen is, amelynek kapcsán a bizonyítékok effajta valóságokat említenek – függetlenül attól, hogy „királyság”, „hercegség”, „kenézség” vagy „vajdaság” a nevük. Állandó volt-e valamennyire is területi kiterjedésük, vagy pedig ingadozott a támadások, házassági kötelékek, hadisarcként vagy hűbérként való átadott területek függvényében? Végül: milyen mértékben jogos ezeket a kezdetleges vagy éppen fejlettebb szervezési formákat inkább a földhöz kapcsolódóknak tekinteni, mint ahhoz az emberi közösséghez, amelyet feltételeztek? Végső soron nem feltétlenül szükséges úgy gondolni, hogy ilyen kérdésre csak a nomád népek esetében kaphatsz választ. Új falvak alapítása egy emberi közösség térbeli elmozdulását jelentette egy előzőleg lakatlan (vagy egy ideje elhagyott) területre, még ha az újonnan érkezettek ugyanabból a földrajzi övezetből származtak is. Mindemellett zavarba ejtő az a könnyedség is, amellyel átsiklanak több etnikum ugyanabban a térségben való együttélésének tényén. A szlávoknak Románia jelenlegi területére való letelepedése és a 14. század közepe, azaz a moldvai feudális állam megjelenése között több évszázad telt el, amelyek során a latin nyelvű népeknek ilyen vagy olyan módon együtt kellett élniük más nemzetiségekkel (szlávok, bolgárok, magyarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok). E megállapítások fényében nem kellene vajon megpróbálni helyesebben megérteni a román „államiságnak” a feudális államok megalapítása előtti helyzetét?

Persze, a kezdetek állami valóságát nehéz tetten érni, nem csupán a történelmi források hiánya miatt, hanem azért is, mert magának az államnak a fogalmát is másképpen kell árnyalni különböző történelmi korszakok vonatkozásában. Ennek a ténynek azonban nem kellene arra késztetnie a múlt tanulmányozásának szakértőit, hogy megszökjenek az elméletibb gondolkodás dicsőséges mezejéről. Sajnos, A románok történelme értekezés nem hoz magával új ismereteket ezekben a lényeges kérdésekben, mert balszerencsés módon továbbra is olyan korszakhoz kapcsolódik, amelyben a párt utasításai vagy az elfogult hazafiság kíméletlenül megakadályozta a megismerésben való előrehaladást.

OVIDIU PECICAN 1959-ben született Aradon. A BBTE Európai Tanulmányok Karának előadótanára. Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; România şi Uniunea Europeană (Románia és az Európai Unió), Nagybánya, 2000.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban